I. BEVEZETÉS
I. BEVEZETÉS
Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek uralkodtak. Élő ember már alig emlékszik arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyűlésre, a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtpipa lógott a szájában, s az tartatott a legszabadelvűbb hazafinak, aki legszebben fütyölte a Rákóczi-nótát.
Prókátorok nem nyúzták a világot; legfeljebb az volt a honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: Köszönöm barátom uram, legyünk per tu; – míg a kálvinista egyszerűen azon biztatással rótta le perköltségeit: »aztán hallja az úr, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon.« Finánc nem szaglált a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos meghívásokkal; régi szolgabírák csak akkor hítták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.
Minden másképp volt. Az ország összes évi irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a »Kassai kalendáriom«-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejében még el is olvasta.
A vármegye hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tűnődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre…
Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betűktől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek födeléről varjúsereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana abbeli észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója.
A börtön deres és mogyorófa-bot jelvényei alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megfordítva, hogy a szolgabírónak nemes hevében legyen kin kitölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön büntető kódex volt minden egyes szolgabíró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor… statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani.
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni. Gondolkozik az mindnyájunk helyett.
A haladás szót kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább nekitámaszkodunk az ellenkezőnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ilyeneket írt ékes karmenekben:
»N… vármegyében kell járni nagy sáron.«
Még én is úgy tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt címerünkbe. Úgy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési út; mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat parasztforsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyéből való ember meg hadd búsuljon rajta, mint jöjjön ide, ha – nem lehet.
Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.
És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem ahelyett ide talált egy németnél is nagyobb hatalom, a »Liberalizmus«.
Az is úgy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.
…Világot borító szárnyait összecsapta fölöttünk, lehelete összevegyült a haza levegőjével, melyet ki magába szívott. elkezdett beszélni mint a mákonyivó, soha nem hallott bolond, ábrándos eszmezagyvalékról, egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy elkezdett tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.
Új tüdő kellett az új levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi bőréből, nem várva be, míg erővel lehámozza róla az idő.
A megyeháza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinóros hajdú most is oly begyesen lépkedett előtte, mint hajdan, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyogott az utakon, a deres szintén megmaradt kevélykedni a vármegyeház udvarán, s a főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyűlésekről, miken mindig azt határozták, hogy majd határozni fognak; – de a bolondos korszak ezek háta mögött új erkölcsöt teremtett, s mint mikor a földbe ültetett krumpli föltolja magát a rohadásba átment ősanyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással.
Az volt kifogása egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalizmus!
Tudta is azt még akkor valaki, mi az! Aki tudta, az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már, mikor a »Libertas« föliratú zászlókat csókolta a hazai levegő. Az a torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak!
Csak úgy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt a hajnal epedve várt szürkülete.
Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, ami annak a bűbájos tündérasszonynak homlokára volt írva, kit »Egyenlőségnek« hívnak.
Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság odaláncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak győződve, hogy arany.
…Küzdeni a fél világ ellen lovagiasságból, becsületből, könnyelműségből, királyné szép szemének fölszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért, annak van értelme, de az egyenlőségért, testvériségért harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség…
Így gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszonyok meg nem szúrt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkoztak még, akik gyűlölték fényes homlokát…
»A világ vége közelít: a százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek!«
»Avagy logika az, ha midőn meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, ő is meztelenre vetkőzzék, hogy legyen egyenlőség, – vagy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.«
»Meg kell a fölfordulni akaró világot állítani. Hogy mert megmozdulni a semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok- és rendektől.«
Sokan voltak, kik így gondolkoztak; először morogni, később küzdeni kezdve az új emberek ellen, akik folyton szaporodtak s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjúhozik utána.
Nem kell megmosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt nem lelkesítette, megdördült ágyú nem ösztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszíté az ütközetbe ama jó táblabírákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak »toasztirozni« tudtak: hanem egy néma gondolat, mit akkor kimondani sem tudtak, csak csírájában hordtak szívök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg előbb s csak azután jegyezett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ősrengetegek virág-serege. Azokat ki ültette? ki parancsolta meg az őserdőnek, hogy egy időben soha nem látott színű, soha nem szagolt illatú virágokat hozzon…
…A virágok az anyaföld gondolatai – de hát a mi gondolataink kinek a virágai?…
A vármegye körirata sorba járta az ötvenegyet… A fehér és vörös tollasok döntő ütközetre készültek egymás ellen.
