III. EGY KURTANEMES EMBER
III. EGY KURTANEMES EMBER
Kalap uram, a leány apja, makacs fejű ember volt s azt tartotta, hogy minden nemes ember olyan úr a maga portáján, mint akár a fenséges nádorispán.
Házának külsejéről látszott már lelkének belseje. A homlokzaton egy hajadon fejű szent állott a mélyedésben: már a kőfaragó is úgy fundálta ki, hogy süvegtelen fővel álljon ott őkegyelme tiszteletére s mintegy respektusból az alatta olvasható sorok iránt:
»Ezt a házat építette Nemes Kalap István uram – saját erdejéből hozott fából Anno 1805.«
Ezzel aztán meg volt mondva, kicsoda lakik odabent! Egy ember, aki kevély önmagára. Egy vótuma a tekintetes vármegyének, aki meg van ahhoz szokva, hogy a vicispán is hízelegve beszéljen vele. De mit egy vótum!… Ahova Kalap uram áll, ott van az egész vidéki kurtanemesség! Sógor, keresztkoma, hetedízigleni atyafi, meg aki azzá akar lenni Erzsike révén. Pedig ki ne akarna? Egyetlen leány és szép leány. És még milyen szép! Nem azon szépségek egyike, kiken szívesen pihen meg szemünk ma a Váci-utca aszfaltján, kiken művészet, fényes hazugság mindaz, mi a szemnek tetszetős, kiknek csinos külsejéhez a kémikustól kezdve a hajművészig mindenféle mesterember hozzájárul a maga tudományával. Erzsikén valóság volt minden, az a hullámzó fekete haj, a karminpiros ajk, az elevenségtől csattanó arc, a fehér fogsor és az a természetes naiv vidorság, melyet nem mérgezett meg a szalonok fonnyasztó pacsuli szaga, hanem épen, frissen tartott meg az ártatlanság üde költészete.
Egy estefelé kint a tornác-ajtóban pipázott Kalap uram; megnézte a felhőket jobbról, azután megnézte balról, egyet ásított, megfordult és megnézte a felhőket háta mögött. Ezekből megelégedett ábrázattal konstatálta, hogy holnap szép idő lesz, hely határozathozatalhoz oly nagy füstgomolyt fújt ki öreg tajt-pipájából pontnak, hogy az akár maga is beillett volna felhőnek valami apró német monarcha birodalmába.
Tekintete lomhán kalandozott szerteszét. A távoli hegyeken, hol nemsokára ki fognak gyúlni a pásztortüzek, a hullámzó búzavetéseken, miket rejtélyes suttogással ringat az esti szél, úgy, hogy futni látszanak előtte; majd az országúton, honnan távolról hallatszó kolomp s óriás porgomoly gulyanyáj érkeztét jelenti. A portömegből egy lovas alakja bontakozik ki, mindig közelebb; fekete erdélyi mokány ló hátán fiatal úri ember ül, szürke, végig gombos lovaglónadrágban, kék kun-dolmányban, fején pörge kalap, fehér tollal.
– Jó estét, bátya! – köszön az idegen, betyáros kalapját megemelintve. – Micsoda falu ez?
– Karikás.
– Messze van-e még a város?
– Vagy öt pipányira – mondá kedvetlenül Kalap uram.
(Még akkor így számították a mérföldeket. Amennyi idő alatt egy pipa dohányt szítt ki a magyar utas ember, az egy hazai mérföld volt; nem ugyan valami pontos számítás, hanem elég egyszerű: legalább nem kellettek hozzá mérföldmutató táblák. Ha emlékezetem nem csal, a jó Dugonics András még könyveinek fejezeteit is akképp osztotta föl, hogy »első pipa dohány«, »második pipa dohány« stb. Nem tudni, azért-e, hogy ilyen címekkel vesztegesse meg a publikum közönyösségét, vagy hogy kigúnyolja velök az önzsírjában fuldokló nemzetet, mely a nyomtatott papirost csak »pipagyújtónak« tudta használni.)
A lovas gondolkozni látszott:
– Talán sok lenne mégis…
Kalap uram nem felelt.
…A lovamnak – egészíté ki magyarázólag – ugyan hol kaphatnék itt a faluban éji szállást?
– Mindenütt! – szólt Kalap uram kurtán, s egyik lábával hátulról belökte a kaput, mely csikorogva tárult szét.
– Mert hosszú utat tettem ám… folytatá az idegen.
Kalap uram nem volt kíváncsi.
– Az ötödik vármegyéből jövök.
– Hüm! – mondá Kalap uram – a bizony meglehet, – hanem azért nem kérdezte, honnan jön.
– Bátyámuram ugyancsak kevés szavú ember – vélekedék az utas.
Az öreg csak a fejével bólintott egyet, hogy az bizony úgy van. Nem bolond a száját koptatni. Elég nagy strapáció a nemes embernek már az a galiba is, hogy gondolkozni kell, mint valami zsidó spekulánsnak! Még beszéljen is? Minek! Arra való a paraszt, hogy a szája mozgásából is megértse.
Az ifjú leszállt lováról, melyet elvezetvén az udvaron tökmagot ropogtató cseléd, a gazda előre bocsájtá vendégét, kinek ünnepélyes elfogadására négy darab szelindek ugrott ki a pitvarból. Fogvicsorgatásukból látszott, hogy felette hajlandók egy kis élénk eszmecserére az idegennel, vékony lovagostorát kutyába sem véve; ellenzéki állapotjukról azonban egyszerre leszállítá Kalap uram rájuk szögzett mérges pillantása, melytől meghunyászkodva sompolyodtak el: a nemes ember szemhunyorítását még az oktalan állatok is respektálni tartoznak!
– Csiba te, ejnye te… zsörtölődött Erzsike a pitvar belsejéből, de amint meglátta a fiatal jövevényt, egyszerre torkán akadt a szó, elpirult, s villámgyorsan helyrerántogatta magán a konyhai kormányzatban félrecsúszott öltönydarabokat.
– Jó estét, szép húgom, kell-e vendég?
– Hozta isten, – köszönt Erzsike – szívesen látjuk.
Azzal kinyitotta a szíjon járó konyhaajtót, mely az első szobába nyílott.
– Tessék, mint otthon.
Az utas belépett. Tiszta, nemesemberes szoba volt, ó divatú bőrös székekkel, üveges, otromba almáriummal, közepén széles asztallal, köröskörül különféle ládákkal, kofferekkel, mikre csodálatos pelikánmadarak voltak kifestve vagy kiverve szögekkel. Az ajtó mögött egy szög volt fölverve, azon lógott a fegyvertár: egy ócska tarisznya, melyre őz van kistikkelve zöld selyemmel, – nem ugyan valami megszólamlásig híven, hanem a vadász-fantáziához kiindulási pontnak elég jól, a tarisznya belsejéből gyilkos puskaport s járulékait tartalmazó pléhcsövek kandikálnak ki; amennyiben tudniillik el nem takarja őket a lelógó családi puska, mellyel veszett kutyákra szokott Kalap uram lövöldözni, – de csak a szobából az ablakon át, nehogy úri személyét veszedelemnek tegye ki; azonban ezen óvatossága dacára is, rendesen nagyobb veszedelemben forog ő maga, mint a cső előtt ácsorgó kártékony állatok, kiknek humánus célbóli kiirtására nem átall az Alvinczy leszármazású instrumentumhoz nyúlni. Békés egyetértésben a leírt ócska szerszámmal ugyancsak kizárólag fegyvertárt képező kampós szögről függ egy rozsdás buzogány, mely valaha Mathias Kalap kezében villogott, mint a szóbeli hagyomány beszéli, hogy mint a hógomoly, minél tovább gurítják, annál nagyobbra növekedjék, úgyhogy mai napság Kalap Mátyás uram olyan nagy vitézzé fejlődött maradékai emlékében, hogy Kinizsi Pált is maga mögött hagyja. A falat megyei főispánok képei díszíték, bajusztalan, copfos alakok, tizenötsornyi címmel a kép alján: az ajtó fölött pedig ott pompázott a családi címer, egy fára kapaszkodó kecske, kék mezőben ezen aláírással: »Insignis nobilis familiae Kalap.«
Erzsike letörülgette kis kötényével a port az egyik bőrös székről.
– Tessék leülni nálunk.
– Köszönöm, nem fáradtam el.
– Szokásmondás, – nyájaskodék Erzsike – dehogynem fáradt el, dehogy… látszik, nagy utat tett…
– Két napja vagyok nyeregben, de hát hozzászokik az ember ilyenkor, restóráció idején.
Kalap uram, ki eddig szótlanul pipázott, egyszerre hümmögni kezdett, szemei felragyogtak s tekintete érdeklődve fordult az idegen felé, majd szerte-kalandozott a szobában, míg végre megpihenni látszott egy, a tornyos ágy fejéhez támasztott jószágon: arcán szokatlan lágyság és érzékeny öröm tükröződött, mint minő az anyáé, midőn csecsemője mosolyát lesi, vagy az uzsorásé, ha aranyai fölött mereng. Neki még drágább az a jószág, fiatalsága kísérője, büszkeségének osztályrésze, a – fokos. Három éve pihen már szegény! Eszi a rozsda. Be sok fejet is bevert valaha! Hej, csak egyet ne vert volna be soha!…
Széles, becsületes homloka úgy elborul e gondolatra. Milyen sötét felhő lehet az, mely a vidámság derűjét egyszerre átfesti feketére! ahol a fény háta mögött nyomban ott van az árny!
Kergessük azt a rémes árnyat…
A nemesember számára azért teremtette a pipát a gondviselés, hogy tűnő füstjével elszedegesse bánatát, ha az vendégképpen lelkére nehezült.
Kalap uram is szippantott egy nagyot s megkönnyebbült lélekkel vette föl a restóráció eszmemenetének gombolyagát, melyről a következő cérnát gombolyítá le:
– Ejnye no… hát lesz valami?
– Meghiszem, most lesz csak az igazi.
Az öreg elégedetten bólintgatott fejével, míg a vendég futólagos pillantást vetett a nemesi címerre, s hanyagul odaszólt:
– Látom, kegyelmed is vótum.
– Azt magam is látom – felel az öreg kurtán és sértődve. – Az-e kegyelmed is?
– Nemes Karczy Miklós a nevem de Halaskeő. Az apámé Péter.
Az öreg hátratántorodott e névre. A pipa kiesett szájából és ezer darabra tört szét. Remegett egész testében, mint a nyárfalevél.
– Az az átkozott kólika – hebegé és leült egy székre a kályha mellé, honnan a világért sem mert volna fölnézni az ifjúra, ki résztvevő arccal sétált föl s alá a szobában, míg a megnyílt ajtón Erzsike nem lépett be egy kancsó borral, mintegy elöljáró beszédképpen a később nyilvánuló vendégszeretethez, melynek előjelei lassankint mutatkozni kezdtek a konyhából behalló malacsivításban, haldokló csirke szárnycsattogtatásában s több effélében.
Erzsike ki volt pirulva a konyhatűztől; kis fehér gazdasszonyi köténykéje, felbomlott frizurája úgy illett a csintalannak, hogy ki sem mondhatom. Aztán az a kellem, mellyel a kancsót az asztalra tette, s mosolygó szemeivel fölkeresvén az idegent, inte neki, hogy igyék. És ez mind olyan édes csalafintaság volt, miben egy csöpp kacérságot sem födözhetne föl még asszonyi kritika sem, ha volna.
Az ifjú megbűvölve nézte a kellemes jelenséget és lesüté szemeit.
Egy férfi, ki lesüti fejét egy gyermek előtt! Mit jelent az? Azt, hogy még nem volt szerelmes soha.
Egyik sem szólt a másikhoz. A leány már-már csevegésre nyitá piros, duzzadt ajkait, de a másiknak némasága mintha olló lett volna, mely egyszerre elmetszi előtörő gondolatait. Nem jutott eszébe egyetlen mondás sem, hogy vele a hozott bort megkínálhatná, amint illik. Megszégyenülten iramodott ki a konyhába, és ott aztán egész este az járt eszében, hogy ezt vagy amazt kellett volna mondania. Megannyi sok szép mondóka jutott most eszébe, mért éppen akkor egy sem?
És ez nagyon veszedelmes interpelláció a szívhez, amelyre kénytelen »tudomásul venni« a feleletet.
