Második rész Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző
Második rész
Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző
Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző
Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációnak kellett kezdődnie, mikor a gimnázium azt az értesítést vette a Zólyom megyei törvényszéktől, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa, elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – mégpedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között osztassék fel.
Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak, s addig is, míg a hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári karnak kimerítő jelentést tegyen.
Kérdés: Miért küldték ki éppen Druzsba urat?
Felelet: Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról véleményt mondani.
Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést, s ellátván magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi napon maga mellé vévén Kutorait, elindult istennek nevében a nagy útra, elbúcsúzván a »Páva« embereitől illő módon, és meghagyván a piktornak, hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskát és vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.
Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót szekereken folytatták útjokat csinos, vadregényes vidéken, ami pompás dolog volt, mert Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.
Tótpelsőcön megháltak a »New York városához« címzett vendéglőben, a hajdani »Arany bogár«-ban, s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:
– Tudja-e hol van Zsám?
– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.
– Ösmeri a határát?
– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.
No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött tovább a birtokról, különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan kedve ehhez a mulatsághoz, az egész környék jár a nézésére.
– Talán agávé, vagy aloé?
– Nem – mondta a korcsmáros –, másképp hívják. Az asszony tudja. Engem nem érdekel.
– Ön tehát nem szereti a növényeket?
– Ezt az egyet – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában. – A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.
Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot irupé-nek nevezik.
– Victoria regia – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai? Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész életében.
Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész bosszúsan mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt kinyílva, letépte és elvitte.
– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem került még hurokra?
– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már éppen ma.
– De legalább láttuk volna.
– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás fehér, másnap rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.
A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy hiába fáradtak, aztán hozzátette:
– Egyébiránt lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza kormányzásának az apotheosise. Azelőtt oldalszalonnákat loptak a munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.
Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább megtudta, hogy bánya van Zsámban.
Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi elöljáróság is, élén a bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen elmélkedék erről:
– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró kalapja.
Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsám falut.
– Nem jártam arra – felelte a bíró –, de túl van az apamályi aklon – tette hozzá fitymáló mozdulattal.
– Egye meg a felvilágosítását! – fortyant fel Druzsba úr bosszúsan magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok meg erről a birtokról. Pedig égek a kíváncsiságtól. Az ördögbe is, micsoda beszédek ezek! (Bosszúsan fordult a bíróhoz.) Hát mit jelent az, édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert talán jelent valamit.
– No, hogyne – felelte a klineci bíró, hosszú hajában megerősítve hátul a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg többé a csuka és a mágnás.
– Hát az meg mit jelent, fivérke?
– Azt, hogy az már hegyes világ, uram, ahol pisztráng van, és a föld nem terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.
– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?
– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.
– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.
Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután gyönyörű erdők közt, csörgő patakok mentén, melyeket buja páfrányok szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal- és kökénybokrokat. Gyík leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék és integetnének egymásnak: »Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk, ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük, gyerekek« és a bokrok köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni, s mint egy zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a kocsikerekek robaja visszaijesztette.
Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros hátraszólt:
– Ez volt az apamályi akol.
– Kend is tudja hát a közmondást?
– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.
Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége lett, s a kocsi csakhamar nagyot reccsent; bedűlt egy szakadékba.
Csak nagy nehezen kászmálódtak ki utasaink, isten csodája, hogy nem lett embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.
– Úgy látszik – mondá Kutorai –, hogy az apamályi akol innenső része nemcsak a csukának kellemetlen.
Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett, a kocsi tönkrement, annak kovács kell, továbbmenni nem lehet; éj küszöbén, itt, isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Jánosik hajmeresztő cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki. Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.
De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.
Éppen egy üres bricska volt. No, ezt egyenesen az Isten hajította le az égből.
– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?
– Zsámba.
(Kutorai barátom, ha ez nem isten ujja, akkor én nem vagyok Druzsba Tivadar.)
– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.
– Szívesen.
A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.
Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedelussal a pompás bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha azelőtt.
– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menet közben.
– A báró Wildungen Pálé – felelte ez.
– És hol lakik a báró úr?
– Zsámban.
– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg a mágnás?
– Hát nem is él meg – felelte a kocsis hátrafordulva.
– Hogyhogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?
– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.
– Hát mit csinál?
– A kőszénbánya igazgatója.
A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.
Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak az út szélén. Az égen sötét felhők vágtattak és egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.
– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?
– Hogyne!
– Jó birtok?
– Jó a fene – szólt és megigazgatta a strucctollat a kalapján.
– Mégis, mit érhet?
– Nem ér az fenét se.
No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:
– Nem ázunk meg?
A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:
– Tudja a fene.
– Van-e a faluban vendéglő?
A kocsis fejét rázta, hogy nincs.
– Hát hol hálunk meg?
– Az én uramnál, vagy mi a fene – felelte kevélyen.
A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek. A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon is volt.
A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli lutheránus papot, Salitius Sámuelt, és a bányatársulat pénztárnokát, Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen története volt a piócáról, de azt sohasem mondhatta el teljesen, mert elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abbahagyta a históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis foghártya-gyulladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon Dorozsmán) piócát rendelt az ínyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről, ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen, mert annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok, Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom – és egy világért sem folytatja tovább.
Éppen vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy, kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt, (valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép, vékony arcáról intelligencia sugárzott.
Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta két vendégét és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fennhangon), megnevezte két kis lánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón:
– Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!
A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.
– Én csak pedellus vagyok, kérem alássan.
– Mi meg csak föld alatti vakondokok vagyunk – mondá a báró kedvesen –, kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.
A vacsora remek volt, a »Pává«-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat kedélyes, a pap vidám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket (általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának) és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen koccintgattak is eleget, sőt idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.
– Sohase ejtette el a liberálizmus zászlóját! – pattant fel Salitius.
– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit! – mennydörögte idősb Wildungen.
Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván Kutorai – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához –, elkezdett hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették: »Ki bántotta a bácsit?« Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte haragosan: »Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.« Kutorai hebegett valamit, mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt: »Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi!«
Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a szoldateszka túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párizsban egy Bonaparte leánnyal, a lakomán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: »Siessenek, uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük.« Egyszóval, sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fennmaradásunkra nézve, mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.
Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királlyal.
Alighogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt sietett beszerezni az információkat.
– A birtok mintegy ötszáz hold, juhlegelőnek alkalmas – szólt idősb Wildungen –, egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A földek egyre-másra megérnek holdankint harminc-negyven forintot.
– Kevés – sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan – szörnyen kevés.
– Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.
– Ah, igazán?
– Egy valóságos kis vár – tette hozzá a tiszteletes –, egy mesebeli vár, csak éppen hogy nem forog kacsalábon.
– Talán kísértetek is vannak benne? – mosolygott Druzsba úr.
– Egy mindenesetre van – bizonyítá a báró –, de éppen nem ijesztő, ugye, szent atyus?
S hamiskásan hunyorított Salitiusra.
Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig pirult ennél a témánál.
– Én már nem vagyok se ijedős, se kísértetlátó – mentegetőzött a pap –, én már csak vén vagyok.
– Ej, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is sós (Salitius).
A csibukok füstje kék felhőkbe burkolta a társaságot, e kékségből szárnya nőtt a jókedvnek, s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak, ötletkék, incselkedések.
– Messze van innen a kastély? – kérdé Druzsba úr feszült érdeklődéssel.
– Egy fenyőerdőcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi bányánkhoz.
– Lakik benne valaki?
– Titokzatos dolog – felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. – Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.
– Tehát be is van a kastély bútorozva?
– Fényesen, mint egy királyi rezidencia.
Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.
– És milyen címen lakik ott?
– Hisz éppen ez a titokzatos – folytatá a bányadirektor –, a kastélyt egy öregúr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellenciás úrnak szólította a vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerződés évekre szól s mindössze egypár száz forint évente, szóval csekélység, mert a kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő renováltatta nagy pompával, fél évig dolgoztak a kőművesek, díszítők, kárpitosok. Azt hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el ilyen pazarlás láttára.
Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.
– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, póni lovak, egy fehér bárány, három papagáj, mindenik más színű, egy mókus ezüst kalitkában, egy dog, két véreb, két angóramacska, egy uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy guvernant, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész, egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.
Druzsba úr szemkarikái kitágultak, s úgy hallgatta lecsukódó szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.
– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép, vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot…
– Érdekes – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.
– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a hagyatékban. Jó volna a gimnáziumnak, – tréfálkozott Wildungen –, a diákok verseket írnának hozzá.
– Van nekünk olyan otthon – nevetett Druzsba úr.
– Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsőbb lénnyel. Ennyi szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni. Gondolom, kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu előtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel, s akkor megnyílik dübörögve a kapu. Más halandó előtt csukva marad.
– Hogyan? – kiáltott fel Druzsba úr ijedten. – Hiszen akkor én se nézhetném meg?
– Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre, dörömbölésre, mint a sír.
Druzsba úr elszomorodott.
– Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítő jelentést tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházról, tekintettel arra is, mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházául. Beláthatja báró úr, hogy minden áron be kell jutnom.
– Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.
– Különös egy eset! – szólt a tanár gondolataiba merülve. – Egy ilyen romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy és miért tartják ott?
– Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelő hercegnő, talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy isten tudja… de valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy azután alkalmas órában elővegyék. Valami nagy európai cselszövény készül és a machinációban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebből nagy komplikáció lehetne, s még a fejéért sem állnék jót…
– Az én fejemért? – szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el, mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az ő fejét levágnák.
– Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék – szőtte odébb gondolatait az idősebbik Wildungen –, mert rosszabb már úgyse lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot kér, vagyis inni megy a kocsmába, az írnokom szabadságot kér, vagyis hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a nemzet, és sehol egy vezető szellem, aki ebből felrázza.
– Hát Szilágyi? – szólt közbe ifjabb Wildungen.
– Sok téglája van, de nem tud házat építeni – vágja le idősb Wildungen.
Vőneki félálomban morogja:
– Nem kellett vona megölni Kuthen királyt.
– Ej, menjen a pokolba! Azóta már úgyis meghalt volna magától.
– De a famíliája most is élne.
– Persze, Dorozsmán.
Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott, ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy aludt reggelig, mint a bunda.
Már a szűzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyílásokon, mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelőtt megtekinthesse a hagyatékot s délután hazaindulhasson. Ablaka alatt az ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következő párbeszédet hallotta.
– Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?
– Láttam. Nagyon szép: farka is van.
– Fölfelé kunkorodik, és azt hiszem, aranyból van.
– Szeretném – selypíté a kisebbik leány.
– Én is szeretném – mondta a nagyobbik –, és ha nekem adná, megmondanám neki, miképpen juthat a kastélyba.
– Ha tudnád! – szólt a kicsike gúnyosan.
Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abbahagyta a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.
– Én tudom, Micike. Mikor tegnapelőtt a bányához mentem Gyurival, egy bányamunkás egy olyan nagy-nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint a te fejed, sohase láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában teremhet olyan.
(Az ellopott Victoria regia, gondolta Druzsba úr.)
– A liliomot odaadta Gyurinak. »Magának hoztam, mérnök úr.« Gyuri pedig elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol belepi a kőszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg kijön, lepkéket fogdostam a környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták, hogy még ki nem jött. Sok-sok idő telt el, mire végre haza indultam a virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el Micike, no, képzeld el…
– Nem tudom – felelte Micike.
– Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a pónikocsiján, a szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem baldachin alatt, és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, ő rám nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…
– Nem tudom, Rózsika, nem tudom…
– Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.
– És aztán, aztán? – sürgette Micike.
– Aztán az, hogy »nagy csacsi a Micike, az ő esze picike«. Mert lássa, Mici kisasszony, ebből azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza kisasszony, hogy Gyuri úr azon idő alatt a kastélyban volt és minthogy a bányából azon idő alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a kastélyban egy olyan titkos úton, aminőről az apa mesélt a törökök idejéből.
– De hátha az más ilyen virág volt? – ellenveté Mici, egy kis szünet után.
– Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét, s mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyűrődött, összetört, elcsapta.
Druzsba úr megborzongott.
Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg itt van a másik, amelyikért szintén leüthetik… De minthogy csak egy feje van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az ebédlőben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.
– Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a Kopál-féle fekvőséget – szólt a fiatal Wildungen udvariasan.
– Köszönöm, báró úr, menjünk.
Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egypár szalmafödeles házból, s eléjük tárult egy fekete világ. A kőszénpor belepte a földeket, a növények és fák leveleit, s olyan szomorú volt az egész környék, mint egy partécédula, csak messze, egy fenyőerdőfolt közepén csillogott ki kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska pléh orma.
– Ott a kastélyuk, uram!
Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.
– Oda is el kell mennem – jegyzé meg szomorúan.
– Az lehetetlen.
– El fogok menni – mondá eltökélten, s ajka zord és keserű volt.
A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét, és annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.
Kiértek a mezőre. Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érő rozs, másutt már rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nő az ő fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.
Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyőerdőig, ahol a kastély állt, magas, imponáló kőfallal körülvéve; valaha felvonó hídja is volt.
Végigmentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt és pontosan bejegyezte a noteszébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a figuráját, megjelölte az árkokat és kikérdezte a mérnököt.
– Nincsen-e itt is kőszén a föld gyomrában?
– Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.
Eközben megkerülték a fenyőerdőt és egy nagy ívet járván be, a falu túlsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék túlsó végéről lóbázta a virágát.
– Báró úr – szólt Druzsba, midőn magukra maradtak – vezessen el engem most a kastélyba.
A fiatalember elmosolyodott.
– Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegőben tudok szállni?
– Igenis, azt hiszem, hogy önnek szárnya van éspedig nem az angyaloké, a kék, hanem amolyan rózsaszínű, az Ámoré, és hogy tud vele szállni is, ha a levegőben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a föld alatti úton.
A fiatal Wildungen elsápadt.
– Ön álmodik – mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható tekintettel.
– Én mindent tudok – felelte Druzsba síri hangon.
Wildungen arcán a halványságot égő pirosság váltotta fel.
– Én mindent tudok – ismétlé Druzsba úr csendesen –, és soha semmit se fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!
A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.
– Meg fogom kísérelni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy óra múlva itt leszek a válasszal, úgy lehet.
– Nem vihetne magával?
– Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.
A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami tót dalt dúdolgatott:
Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
Mikor legény lettem, én híttam őket;
Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz,
Csak a talicskámat biztatgatom:
Gurulj, gurulj, kis taligám,
Te vagy az én tápláló dajkám.
Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és caesurákkal, s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.
– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!
De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy szarvasagancsot.
– Nini, tekintetes uram, mit találtam.
– Hol?
– A szakadékban.
– Hm – veté oda bosszúsan –, magának nagy szerencséje van a szarvakhoz, Kutorai.
Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy kövesse.
A mérnök bevezette a deszkabódéba, amit irodának neveznek; egy hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.
– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.
Bihács úr eltávozott, a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához:
– Minden rendben van, uram, hanem mindenekelőtt üljön le ide a székre és egy szelet papirkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.
Druzsba leült s az ifjú báró ezt diktálta:
– »Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet.«
– Megvan.
Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván:
– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el.
– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.
– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és ő minden megmutogat.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik.
– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.
– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.
Druzsba úr még mindig habozott.
– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én…
– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis…
– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.
Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett, s mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.
A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyűrt tollazata, s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé…
Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd előtt tollat és tintát kért:
– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!
Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére.
– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.
– Nem, aranyoskám, nem tud – mondta Druzsba úr jóságosan.
– Hát mit tud?
– Semmit se tud – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. – Hanem azt mondják, szerencsét hoz.
– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.
De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következőket vetette papírra:
»Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok értem, isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válasszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametisztgyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovsky Józsefné asszonynak, a “Páva« vendéglősnőjének, azon föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában feltalálható lészen, s személyesen tegyen rá egy szegfűvirágot. Ez végakaratom. Amen.
Druzsba Tivadar
Ui. Növényeimet hagyom a Nemzeti Múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a Tudományos Akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kisfiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.”
Egy könnycsepp esett le a papírra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg sem nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyűrűvel.
Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a feketekávát már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb Wildungen gúnyolódva, hogy úgyis hiábavaló fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal.
Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szélén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:
– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgyse merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy könnycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben isten önnel, Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor… vigye el azt az írást, amit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota bene! minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.
– Köszönöm – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kisvártatva hozzátette:
– A bundát is?
– Azt is.
Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot, s átadta Kutorinak és megindult a kastély kapujához vezető, páfránnyal, cickóróval fölvert gyalogúton.
Kutorai visszatartotta.
– Tekintetes tanár úr – szól, merészen eleibe lépve –, tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz?
Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:
– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze meg az ember.
Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszkető, tompa hangon:
– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egypárszor rázogatni napközben, az a természete.
Kutorainak feltűnt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.
Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény, és megfordult sarkaiban.
– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.
Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.
A kapu bezáródott utána, s ő szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket.
Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.
– No, no, ne tessék félni – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öregúr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre.
– Bligi jó állat, szelíd állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai, és istenhez tért, meg van szelídülve. Bligi, eredj be a odúba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És mos térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?
– Köszönöm – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól.
Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve vagy elátkozva lenne.
Csak a méhek és a darazsak éltek, döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.
Druzsba urat végigvezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék, s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.
– Láncon vannak – szólt az öregúr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén –, csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék, kérem, felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a kinyújtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág, hahaha!
Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett, nem látott senkit.
– Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett?
– A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meg lehetett ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni, a klíma. Hahaha, a klíma. Köhögnek a növényeink.
Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak furcsának.
– Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás.
És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós alul.
A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt bosszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek, s fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a márványlépcsőkön a verandára.
– No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, ugyebár? És kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.
A verandáról egy nagy szalon nyílt XIV. Lajos korabeli selyembútorokkal, rozsdavörös, vastag brokát-függönyökkel. A mennyezeten gazdag színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon viszik ki férjeiket.
A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.
– Ki festette ezt? – kérdé.
– Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg. Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnénk. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir következik.
S ezzel szeretetre méltó meghajlással elöl ereszté vendégét.
Druzsba úr rátette kezét az ajtókilincsre, mire egy fájdalmas szisszenéssel hátraugrott.
– Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő komoly arcot erőltetve.
– Egy villamáram ütött meg – dadogta Druzsba.
– Bohóság, bohóság, képzelődés.
S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztülmentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe félhomállyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.
Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények, gót stílű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a falból jönne, egy síri hang:
»Ne menj tovább, ha az életed kedves!«
Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött lelke vonaglott.
– Ön szólt? – kérdé bárgyún, kidülledt szemekkel.
– Én? Dehogy.
– Hogyan, ön nem hallotta?
– Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a major domus csodálkozva –, ön hallucinál, uram, nincs másképp.
Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a karszékben a tükör előtt egy csimpánzmajom és borotválkozott.
A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda hadonászva, a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve rút fejével, a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.
Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyülködés is hozzájárult, a major domust azonban mindez felette mulattatta.
– Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok. Hol keríthette azt a borotvát? Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes egyéniség mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez az empire-berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Ugye, hogy nagyon kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék aztán megnézni.
Egy picinyke szoba tárult ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a rózsaszín selyemmel bevont pipereasztalhoz hozzá tudja képzelni azt is, aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók, minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé változtatott bőrével volna behúzva.
Druzsba úr az előbbi undorból a legnagyobb extázisba esett.
– Valami remek! – kiálta fel.
– No, ugye kecses kis zug, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színű folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy sárga (gondolom, mandolaolaj), mintha a hét együtt egy margarétavirág volna. Az ember denique mégis okos lény, hogy ilyeneket kitalál. De ha meggondoljuk, hogy egy csinos női pofácska kedvéért erőlteti meg magát ennyire, hát mégsem okos lény. Nos, ez a tapétaajtó egy intim szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön érteni…
– Ah, igen, értem, a fenség hálószobája.
– Mi? Hogy? Kié? – kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva a két árván maradt fekete szemfogát felső állkapcsán, miközben mélyen bent ülő mogyorószínű szemeiből mefisztói gúny villogott ki.
– A szobát dicsértem, hogy fenséges – javította ki magát Druzsba úr, megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amiről nem szabad tudnia.
– Úgy? No, jó – fecsegett tovább a major domus –, hát menjünk át a folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen ennyi szoba van, de legkevésbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az én barlangom is arra van, meg a biliárdozószoba is.
A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagáj közt. Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy szürke jákópapagáj egyre azt kiabálta: »Egy korty whiskyt, egy korty whiskyt«, a zöld amazonpapagáj ráfelelte: »Te lump, te lump«, a harmadik, egy kékbe játszó arapapagáj idétlen hangon rikácsolta: »Kikiriki, kikiriki«. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon, egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagájok múltjába. A jákó nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta, sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld amazon valami áspis természetű asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú ara egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.
Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögű rácsos alkotmány, minő az állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül ötéves parasztfiú üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a borotvával, s ő a majom elől nagy szorultságában éppen a majom házába menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülről, a teljes immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán. Mert mégis szemtelenség, hogy az ő tulajdon házából hány neki fittyet a fiú.
Talán így volt, talán másképp volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett, mintha kalapáccsal ütnék, nem gondolt az előzményekre, hanem egyszerűen csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.
– Nini, egy gyermek – figyelmezteté a major domust. – Istenem, hogy jutott ide?
– Hízlaljuk – felelte kurtán a major domus.
– Mi végből? – kérdé Druzsba sajátszerű komorsággal.
– Hogy megegyük – szólt amaz természetes egyszerűséggel. – A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztően csettentett a szájával.)
– Ön tréfál – mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és borzalmat kifejező pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek szavában kételkednek:
– Higgye azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ideküld, a többi az ön dolga. Menjünk, uram!
A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat kihajigálván a rácsozaton.
A major domus sietve ment elöl a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót nyitott ki:
– Íme, ez a biliárdterem. Parancsol talán egy karambolt?
Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott pillantást vetett be.
Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halott sápadtság borítá el.
Ez már sok volt idegzetének. A biliárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskát.
Ő volt, Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínű batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a gránáttűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap volt.
Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett, s egyszerre csak kezdett a Jahodovska körüle forogni őrült sebességgel, úgyhogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.
Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét, mohón, mint a vízbe fúló.
– Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegőre.
A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt.
Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett, összeboruló lombokkal, hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angóramacska ült.
– Üljön le ide – mondá a major domus és elkergette a macskát. – Én majd elszaladok egy pohár borért.
Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbénabokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tűrhetlenül nehezedett kedélyére.
Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó, mint egy nagy ezüstkarika. Jobbról a versailles-i park mintájára szépen nyesett magas gyertyánfalak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsitos területet.
A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá aranysávot hintett az izzó verőfény. Meneteles partjain tulipánok, liliomok, íriszek, nárciszok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat, akinek mije van.
A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon. Pisztrángtenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a kastélyt kerítő bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok klasszisból klasszisba, ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízből egyre tovább, míg végre a nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost vagy a pecsenyéstál.
A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult fejét tenyerébe hajtva, midőn megkondult a kastély tornyában a harang. Kongott-bongott a néma csöndben, mélyen, szűziesen, kísértetiesen, mintha a túlvilág szózata lenne.
E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek hallatszottak, gallyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a levegőben. A kastély felől egy öreg huszárféle alak jött elő, egy fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig, mint egy őzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott a hóna alatt.
Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.
Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási japánernyőt emelve, melynek két nyele volt.
Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr. Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol messze a fák közt harkály kalapácsol. Az ördög vinné, mit zavarja az embert – a nézésben.
Az egyik ernyőt vivő leány megfordult és hátrakiáltott – alkalmasint a visszamaradottakhoz:
– Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert éhesek. Matykó már itt van az uzsonnájukkal.
Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát negédesen mórikálva előkeringőzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány, kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínű selyemszalagon egy legyező lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyező a bokáit verdeste.
Az első leány letért az útról s végiglépdelve a pázsiton, egyenesen a tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette.
Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt.
Az ernyőt vivő leányok leszúrták a pad mögé az ernyő kétágú nyelét.
Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette nyakáról a legyezőt.
– Én vagyok a szellő – mondá nevetve.
– Mi vagyunk az árnyék – felelték az ernyővivők.
– Én vagyok a kényelem – szólt a zsámolyos és meghajtotta magát tréfásan.
– Hát én mi vagyok? – kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a felolvasónő, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. – Én ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok.
– Látjuk – bizonyítá a zsámolyhordozó csípősen –, mert jön is már nyomodban a fekete éjszaka.
Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az égről, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt.
A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellű, öreg, pápaszemes német gouvernante képében.
Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak vízió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni.
De elméje mégis működött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig azt hitte, hogy a mitológia tündérei gyűlnek ide, vízi nimfák, najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a különben is ideges professzor úr került, csodálatos káoszba folyt össze a valóság túlfeszített képzelődése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang, a hizlalásban levő gyermek, a Jahodovska megjelent arcképe nem lehet mind igaz dolog, s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta, tapasztalta, akkor aztán mit tudja ő, hogy mi hát az igaz. Akkor minden problematikus, talán az se igaz, hogy ő Wildungennel beszélt, és az se, hogy ő Druzsba.
Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nimfákat látna, mihelyt az érkező »piszkafa« megszólalt hamisítatlan porosz németséggel:
– Mein Gott! Mily spektákulum! A dog elszabadult a kisasszony kezéből s most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát? Menjenek legalább, segítsenek elfogni.
Alighogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa.
Mintha hűs szellő támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron, kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az egyik fonatba beleakadt egy gesztenyegally, azt is hozza, a fehér pettyes batisztszoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára.
– Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyűség! – nyafogott a piszkafa. – És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No, Mathias – intett azután a huszárnak –, meg lehet kezdeni.
Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dog lefekszik lábaihoz, a legyezős leány kipirult arcára szellőt kezd hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a hetediktől se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerű húst hajít be a tóba. (A dog bosszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és egypár virgonc, kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar eltűnik ismét.
A dog eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse bosszúságát. Nini, ott ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s ugatni kezd Druzsba úr felé.
– Az az úr ül amott – jegyzé meg az öreg piszkafa –, ki a kastélyt jött megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a pápaszemét.)
A dog célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dog zsinórját és egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz.
– Mit látok? – kiáltott fel vidáman. – Hiszen az maga, keresztapám!
Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerős hangra, és a csodálkozástól tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd egyszerre zajosan tört ki belőle az ijedelemmel vegyes öröm.
– Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy?
– Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár se jár? No, ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak nem a mama küldte?
– Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfúzus vagyok. Megállj. Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, ugye egy arcképe van a biliárdszobában?
– Persze; fotografiáról van festve.
– De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva?
– Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva?
– Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat hallottam mögöttem.
Sipsirica elnevette magát.
– Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét. Nagy kópé és ügyes hasbeszélő a vén gyerkőc. Minket is így ijesztgetett. S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki.
Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derűje ömlött el.
– De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy! Istenem, de nagyon szép vagy! Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól minden oldalról.
Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult, miközben a szoknyái alul harangalakra kitágulva repkedtek.
Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé.
– Hanem hát, hogy jutsz te ide Krakkóból? – folytatá Druzsba úr. – Micsoda új csoda ez megint?
– Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban?
– Édesanyád azt hiszi, hogy ott vagy.
– Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen ő maga vett rá, hogy ide jöjjek.
Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált ujjaival a gombjain.
– Mit beszélsz? Ő hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani, hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz.
– Miféle hercegkisasszonyhoz? – kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit keresztapjára emelve.
– Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk?
– Ehhez? – nevetett fel Sipsirica. – Ehhez a hercegnőhöz, tra-la? (Felugrott helyéről és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én vagyok, tra-la-la-la.
Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel.
– Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles, »napsugárka«! Nem vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy.
– Ejnye, keresztapám – fakadt ki Sipsirica –, hát nem látta az imént, hogy én vagyok itt az úrnő, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én arcomat legyezik a komornáim?
Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélő leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyő alatt.
– Szent isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónő, hát milyen címen uraskodol itt?
Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsinyt, elbámészkodni látszott a tavon túlra és olyan felhőféle suhant el arcán, mint mikor a rózsabimbóra valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz, röptében ráveti az árnyékát.
– Másnak nem mondanám – szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével a földet keresve –, de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat. Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a kapu előtt?
Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani.
– Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van egy uradalma, de ott a fia lakik; van aztán más uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri, tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh, mit, mégis megsúgom, tartsa no, ide a fülét, keresztapa.
Sipsirica belesúgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu! Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan természetes, gyerekes volt, olyan igéző, hogy sírni lehetett volna a kedvességén.
De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott szomorúan a név hallatára.
– No, hát ennyi az egész – fejezte be a gyónást Sipsirica. – Ennek az öreg úrnak vagyok a barátnéja.
Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg. Mindent megértett egy szempillanat alatt.
– Iszonyú! – hörgé dúlt arccal. – Az az asszony, az a gyalázatos asszony adott el neki… (Szemeiből a gyűlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig micsoda szent anyát játszik!… Ugye, ő adott el?
Sipsirica hallgatott.
Druzsba úr megragadta a kezét.
– Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam – szólt, elvonszolva őt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belőle a keserűség, mint a Vezúvból a láva:
– Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak olyan álnok fajzat vagy, mint ő? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem!
Sipsirica hallgatott.
– Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen üldögéltél, olyan őszinte, okos kisgyermek voltál, Sipsirica. Te bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágyánál, hogy gyámolítani foglak, tehát neked ebből a fertőből ki kell jönnöd.
– Lehetetlen – szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve –, lehetetlen.
– Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét ővele együtt. Tízezer forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént, megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem.
A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit fölemelte, hangja a mennydörgéshez lett hasonlatos, s valami olyan hatalom és erő sugárzott ki egész lényéből, hogy a föld is nyögni látszott a talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett.
Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá, aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá:
– Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én cselédeim egyszersmind az én őreim. Beláthatja, hogy lehetetlen.
– Hát a föld alatti úton, a bányán keresztül? – súgta Druzsba.
Sipsirica elpirult.
– No, mit szólsz ehhez? Ugyebár, ravasz keresztapád van? – S fájdalmasan mosolygott.
A leány letépett egy gyertyánfalevelet és azt harapdálta fehér, rizskása fogaival zavartan.
– Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok, keresztapa.
– Persze a mérnökkel? – vágott közbe Druzsba úr indulatosan.
Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipője lakkos orrával a kavicsokat lökdöste szerte.
– Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum.
– Utolsó szavad ez, Sipsirica?
– Ne haragudjék keresztapuska, de a legeslegutolsó.
– Úgy? – szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. – Látom, hogy a kisasszony még szeretőnek se tisztességes.
S ezzel egy megvető pillantással otthagyta, szilárd léptekkel elsietvén a kastély felé.
Sipcirica utána kiáltott rekedten:
– Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így!
De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó, nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major domust. Mellette a pitykés mellényű fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji bort hozva egy kis ezüsttálcán és ropogtatva a tökmagokat.
– Mindenütt keressük a borral, – szólt nyájasan a major domus. – De teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék, uram, a borocska!
A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fennhéjázása költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt olyan ruganyos és fiatalos.
Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán majdnem parancsoló hangon mondá:
– Vezessen ki azonnal ebből a gyehennából!
És csakis addig tartott ez a fölajzott erő, míg elhagyhatta a helyet, míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sivár valóra a bokrok mögül kilépő Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel:
– A tekintetes úr tehát él még?
Druzsba úr erőtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára.
– Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva.
Kutorai (későbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban téveteg fény szaladgált.
