Epilóg, melyben a szerző részint újságokból, részint a Ház naplójából és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a…
Epilóg,
melyben a szerző részint újságokból, részint a Ház naplójából és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet
melyben a szerző részint újságokból, részint a Ház naplójából és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet
A »Tyúkketrec«-ben, a fiatal festőóriások tanyáján, még ma is tartja magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek.
A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért, emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová, régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a Gellért-hegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben nyilvánítá akaratát.
De hát ez fel se tűnt. »Valami nagy bánata lehet szegénynek – mondogatta a gazdasszony –, de hiszen azelőtt is mindig különös úr volt.«
Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Győző fiatal festő, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott »légy«-gyel az ajka alatt, bársony zekében, s utána egy hordár hozta a Jahodovska arcképét, vászonnal letakarva.
– Kész a kép, uram – szólt a piktor a leplet lehúzva. – Reménylem, meg lesz ön elégedve.
Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskát, kinek homlokáról dicssugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipője sarkával beszakítá, aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.
– Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! – kiáltozá. – Ördög ő, nem anya. Vesszen a papírra vetett árnyéka is.
A megrettent művész, ellenkezni próbált:
– Az isten szerelmeért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.
Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a dühöngő ember szemei oly félelemgerjesztően forogtak üregeikben, hogy tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a grádicsokon:
– Megőrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom!
De miután maga a művész látszott olyannak, mint aki megőrült, a garádicson és az udvaron járókelők egyszerűen vállat vontak. A művész azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgyhogy a tanár urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis viselkedéséről. Különbözők voltak a nézetek. – Megbolondult – szóltak ellenségei –, mindig is ideges volt szegény. – Ej, talán megharagudott a piktorra – állították a jó barátok. – Vagy talán az asszonyra, akit a festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum separatumot adott, hogy azt mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis progressiva tüneteit látta fennforogni a búskomorságban és az apathiában, melybe egy idő óta süllyedt.
Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdődött meg, Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen győződjenek meg hogylétéről. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket hoztak:
– A kolléga feltűnően mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok. Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen elbeszélgetett. A kényes témát a képről természetesen nem hoztuk elő, minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.
Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre ment. Nem egyszerű gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői. Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a fölfedezett bűnt. Megnevezte a piperkőc nagyurat, ki a király és a nemzet tiszteletét bírja, de isten előtt alább jön a koldusnál, ki tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétől annak hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még hat hasonló szépségű és korú ártatlan leányka társaságában, szóval, leírta a jelentésben elbeszélésünknek kis kivétellel majdnem egész második részét.
Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a vakáció utáni első tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.
– Most már csakugyan félek, hogy valami baja van – vélte az igazgató. – Per amorem dei, ez csak mégse lehet mind igaz.
– Én meg most már nem félek – ellenveté Lermer tanár úr, a cvikkerjével játszadozva –, mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás dolgozott a kollégában.
– De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemű főúrról olyasmit föltenni? – szörnyűködött Krug tanár.
– Lárifári – pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. – Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér. Világosságnál azonban másképp is lehet.
Disputa támadt pro és contra és nem lett volna baj, ha inter muros marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, ki-ki a maga kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot, s reggelre már két lap közölte, garmond ritkítva:
»Egy felvidéki kastély rejtelmei« és »Hárem a hegyekben« címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a kocsánt, a szárat és a gyököt otthagyva, gyönyörűen kiszínezték a zsámi kastély paradicsomát, közölve a főúr nevének kezdőbetűit is, afféle diszkrét körülírásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de amelyek voltaképpen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek fel. Az egész városban erről beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói zsargonban félig magyarul, félig németül »Zupajkos«-nak nevezték, megnőtt a renoméja, hanem, hm, mit szól majd az excellenciás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerű eset!
Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt, mindössze a miniszter bekérte a gimnáziumtól az ominózus jelentést.
S az erre következő napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt meg a Puttony utca amaz egyemeletes háza előtt, ahol Druzsba úr lakott.
Egy finom öltözékű úr ment fel a lépcsőkön s minthogy Druzsba tanár urat lakásán találta, illően meghajolva bemutatta magát, hogy ő a miniszter nevében jön, aki olvasván az ő zsámi jelentését, érdeklődik a további részletek iránt, minélfogva sürgősen magához kéreti. A kocsi lent vár a kapu alatt.
Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az erőszakos úriember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott, végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:
– Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken… Még valami szerencsétlenséget hozna őexcellenciájára, ha engem pénteken fogadna.
Az idegen mosolygott.
– Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse őexcellenciáját, mert régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget hoznának rá, akikkel ő pénteki napokon tárgyal, hehehe. És végre is, ami fő, őexcellenciája kívánságának nem lehet ellenszegülni.
– Hát ez igaz, no, ez igaz – hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve és minden ellenszegülést abbahagyva, akkor hát megyek is.
Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult. Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról utcára, vagy valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos, sárgásfehér őszi köd gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak tűnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne, s ahogy a kocsi kátyúba zökkent vagy félredőlt valamely kiálló kövön, az ő teste is aszerint dőlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú árnyak jöttek elő, melyek hangtalanul osontak tova. Hovatovább rejtélyes zúgás keletkezett, aminő az erdőkben van. S valóban, az ablakon kitekintve, különös alakú, százcsápú szörnyek látszottak úszni a ködben, mint bogarak a tejben.
Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyílt előtte és begördült egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.
– Itt vagyunk – mondá az idegen úr. – Ah, ön elaludt?
– Nem, csak elgondolkoztam – szólalt meg Druzsba úr, letargiájából fölrázatva.
Aztán ő is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát, éppen a bejáratnál.
– Ez nem a minisztérium – mondá sötéten.
– Őexcellenciája nyaraló villája – felelte az idegen.
A lépcsőzetnél nyájas öregúr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte néhány szolga lámpással.
Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fűzte.
– A miniszter már várja önt. Cudar időnk van, uram.
Druzsba úr nem felelt semmit, szelíden hajtotta le a fejét és hagyta magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve, lépcsőről lépcsőre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.
Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentéséből szivárogtak ki, s természetesen minden alapot nélkülöznek. Az illető tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van gyógykezelés alatt.
Ezzel aztán végképp el is aludt volna a »zsámi ügy«, ha a vánkosokat ki nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent megéreznek, és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitűnő mártással tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.
A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a szegény Druzsba tanár olyan jó eszű, mint akárki, de igazat mondott, tehát be kell törni a fejét. Mégpedig az övét belülről volt a legkényelmesebb betörni. A hosszú kezű főurat csak nem is lehetett kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány programjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a főurat elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselőházi folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a Zólyom megyei követek is titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:
– Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.
Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig, uzsonnaasztaloknál, korcsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy nap kipattant a Ház plénumában, mint interpelláció.
Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsőbal nyugtalanul fészkelődött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos közbeszólások: Mindjárt gondoltuk!)
A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.
Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla. Közbejöttek más nagyobb dolgok, a húsvéti szünnapok is, úgyhogy a miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.
Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, előkelő dámák, strucctollas kalapokkal (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem), kaszinótagok, főrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a »Páva« törzsvendégeiből is kivillant néhány ismerős fej. Nini, Mliniczky úr. Nini, Kovik úr. Amott meg az éneklő kanonok úr.
Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerűen közöljük a Ház naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét:
…A t. képviselő úr interpellációja két részből áll, t. Ház, egyik, mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba Tivadar tanárral szemben tanúsított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk!) Úgy a főispántól, mint egyéb közegeimtől beszerzett hivatalos adatok alapján a következőket hozhatom a t. Ház tudomására.
A zsámi kastélyt, az előttem fekvő eredeti szerződés szerint, néhai Kopál ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Catherina Maylingen nevű, poroszországi illetőségű koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes személyzetével a múlt nyáron késő őszig orvosai rendeletére ott tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne erről beszéljen, hanem a grófról!) Hiszen őróla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem ő bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, hacsak azt nem vesszük, hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attasé korából esmerőse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy miniszterre bárminemű intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná. (Derültség és helyeslés a jobboldalon.)
Ami mármost az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra vonatkozó részt, az első részre adott felelet egyszersmind indokolása az eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi megfigyelésekről tett jelentésektől, melyek elmekór fennforgását plauzibilissé teszik maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a zsámi kastélyban tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített működésének fantasztikus szüleménye. (Úgy van, úgy! a jobboldalon.) Annyival inkább tisztelt Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került főúrnak szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitől távol áll minden ilyen inkorrektnek nevezhető üzelemnek még árnyéka is, sem pedig ama budai polgárleánynak – hogy is mondjam csak – kényes kalandja, ki azon idő alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és szeplőtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mindez a légből, sőt nem is a légből, de egy lázas, megbomlott szerkezetű agyból kikerült vízió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint elmebeteg, a megfelelő ápolásban ott, azon a helyen, ahol van, részesüljön.
Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)
A Ház a választ felállással tudomásul vette.
Mikor az ülés végén, mint köpűből a méhek, kifelé tódultak a képviselők, a korridoron, a karzatról levezető lépcsőn egy erős, rekedtes hang verte ki magát a formátlan zsivajból:
– Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.
Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú, robusztus alak jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a »Páva« törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra akadt azóta.
Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e, vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti meditálásnak, hogy egy csomó képviselő, kivált a fiatalja, összebeszélt, hogy a »Pává«-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik tárgyát.
Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek, és lett nagy sürgés-forgás a »Pává«-ban erre a megrohanásra. A sok előkelő úr a fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a »Pává«-nak.
Lótott-futott Jahodovska, majdhogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkálszoknyájában, rózsaszín almavirággallyal a hajában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy apáca.
A képviselők próbáltak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.
– Nem csoda – magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis triccs-traccsra a képviselők asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) – A leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, emiatt a szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érezi dolgokat. Hogyne, hogyne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szőnyegre. Fáj az neki. Szégyenli.
– Hát nem igaz, ugye, hogy az anyja eladta volna?
– No, persze, hogy nem igaz, – kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s hevesen hadonászva a kezével. – Oh, hogyisne! Csak őrült ilyet kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovska? Hiszen imádja, hiszen reszket érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni többé, mert ha megtalálna őtet, jobban megbolondulna, amint megtudna vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle… Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy fröccset!
