Első rész A »Fehér Páva« és alakjai
Első rész
A »Fehér Páva« és alakjai
A »Fehér Páva« és alakjai
Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.
De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak »volt«.
A »Diófa« a »Márvány-menyasszony«, a »Politischer greizler« vagy a »Libanon« (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a »Fehér Páva« bukkant elő.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna »Második Budá«-nak, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.
Egy napon így szólt hozzánk:
– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édesapátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?
(Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.
Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a »Pává«-ba. Alacsony, hosszú házikó volt a Rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egypár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövőre.
Kívülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: »Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett* kiszolgálat.«
*Bizonyosan a »pünktlich« szó rossz fordítása.
A házikó bizonyos Jahodovska nevű lengyel asszonyé volt, ki azt férjétől, Jahodovsky József vasúti tisztviselőtől örökölte, s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika, és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.
De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.
Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, nekimelegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó, kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.
Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovska beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a »póttartalékból«, az idegenek közül.
Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.
Egy alkalommal panaszkodtunk Jahodovskának, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.
– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.
– Ej, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.
– A többiek már évek óta ide járnak.
– Tehát nem kapunk rendes asztalt?
– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.
– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.
Jahodovska kevélyen emelte fel fejét s fennhéjázó mosoly jelent meg ajkán.
– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.
Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?
Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hovatovább jobban megszoktuk a »Pává«-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a »sipsiricát« is.
Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica.
Már ti. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfist jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.
A sipsirica nem tartozott szorosan a »Páva« világához. Ő bent üldögélt az utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klavirt verte. Ez volt a »Fehér Páva« egyetlen kellemetlensége. A »Szeretnék szántani«. Százszor egymás után ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.
– Sok olyan bolondságot beszélnek – mondotta Jahodovska –, amit jobb nem hallani a sipsiricának.
– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Merthogy ne lett volna unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)
– A gyermek csupa ártatlanság – jegyzé meg Jahodovska –, oly fehér lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.
Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben, s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:
– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.
Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyúlánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.
Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag, és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejjebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.
Mint ahogy a kiskacsa mindjárt tud úszni, a sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.
Valami üde szellőcske jött vele az ő perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. »Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.« Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.
És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:
– Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!
Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.
– Hányadik osztályba jár, sipsirica?
– Az utolsó évben vagyok.
– Hát mikor kap már hosszú ruhát?
– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.
– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?
A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.
– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.
– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.
– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. – Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!
Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:
– Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma–Gomorrában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?
– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovska.
Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.
– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.
Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.
– Itt vagyok, keresztapuska.
Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.
– Mondd meg nekem – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redőkbe szedve pattanásos homlokát –, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?
– Igenis vannak.
– Helyes, és mik azok?
– Különfélék – felelte sipsirica.
– Éspedig? Sorold fel őket!
Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.
– Hát mért nem szólsz?
– Szégyenlem magam, keresztapuska.
– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?
– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet – felelte lassan, gyermekes nevetéssel –, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.
Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.
Fesztelen, családias hang honolt a »Pává«-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!
Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személyből állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Ő pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a »tongeber«, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.
A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklő kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklő kanonokot.
A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.
A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.
De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öregúr, aki a haját festette, kockás, finom ruhában járt, vasalt nadrágokban, s ruhái olyan rezedaillatot terjesztettek, hogy egészen tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenyeszagokat. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiáker várta odakünn. Nagy havannaszivart szítt, gyűrűset, ami a »Pává«-ban feltűnő dolog s meglehetősen feltüzelte a fantáziákat.
– Nagy úr lehet – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn; azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.
Eleinte Jahodovska se ismerte, tőlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.
Egyszer meg is kérdezte tőle, miért jár mindig fiákeren.
– Nem vagyok elég gazdag – felelte –, hogy gyalog járhassak.
– Hogy értsem azt? – kérdezte pajkosan Jahodovska, mert dacára a nagy testének, tudott kedves lenni.
– Ha gyalog jönnék idáig, megpumpolnának az emberek útközben. Takarékosságból járok kocsin.
– Jótékony ember lehet – gondolták a törzsvendégek.
Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani kezdte úri voltát az idegen.
– Nem gavallér az olyan ember, aki így kijátssza a szegényeket. Hát úr az ilyen? Szökik a szegények elől. Engemet látnának, mikor az utcán megyek. Előlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal néhány efféle csavargókat.
Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra, és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Később, úgy látszik, megtudta Jahodovska, hogy kicsoda, mert szembetűnő tisztelettel kezdett vele bánni, de előttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt, láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.
Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az előkelő úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a borocska ízlik neki? Ej, bolondság, hiszen vitethetne belőle haza is.
Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csőstől jönnek) hozzájárult még egy érdekes alaknak előnyomulása a »Pává«-ban. Ez egy daliás, hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú, közepes korú férfi volt, ki megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-főve, egyre nagyobb és tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.
Jómódú ember lehetett, mert ujjai tele voltak gyűrűkkel, azonfelül jó vendég, mert Jahodovska alig győzte neki hordani a fröccsöket, végre pedig ügyes ember is volt és Jahodovska szívesen vitte neki a fröccsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is kedvében járt Jahodovskának, néha rózsát hozott, néha szegfűt, amit az özvegy rendesen a keblére tűzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy papagájt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagájával játszhassék.
Így aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules. Már ti. a háziak részéről. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind arisztokrata érzésű) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.
Minthogy pedig az előkelő öregúr csak egyszer jött egy héten, míg a »Herkules« (ahogy elneveztük) mindennap ott volt a szemünk előtt, a figyelem elfordult a rejtélyes öregről s mindenki csak a gyűrűs kezűről beszélt.
Mliniczky úr, aki mint a legnagyobb igényű »stamm«, féltékeny szemmel nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:
– Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy kicsit hízeleg Jahodovskának és a sipsiricának. A jó szó nem kerül pénzbe, a rózsa, szegfű se kerül pénzbe, a papagáj… hm, a papagáj, az már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovska megérdemli, hogy ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovska több annál!
Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovska nagyon is szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált semmi kivetni valót.
– Jahodovska hálás a papagájért, hálás a rózsákért, mert Jahodovska finom lélek.
Föl sem vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint később észrevette, hogy Jahodovska a legszebb húsokat a Herkulesnek süti meg, egyszerre morogni kezdett:
– Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint nekünk. Az a Góliát mindent föleszik előlünk, mert amivel többet ad neki, azt a mi szeleteinkből gazdálkodja ki.
Egyre szaporodtak a gravamenek. A »Herkules« mindennap tiszta asztalkendőt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a nagy, fényesen világító petróleumlámpát megint Herkules kapta az asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröccsét rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején, csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.
No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovska?
De ezt még csak mind eltűrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt benne), ha elő nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben látja sasszemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?
Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten csendítette meg késével a poharat.
Minden szem odanézett. Jahodovska kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos »üzleti« ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet, vagy hajszálat talált az ételben.
– Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr!
Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.
Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.
– Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de aztat mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát mért nem küldte őtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinencia, hallja!
Jahodovska elpirult, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtok a zsír.
Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.
– Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem tetszik.…
Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy koronát utasít vissza. Az effajta dolgok emelték őt a »Pává«-ban mindannyiok fölé.
– Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.
– Haragszok, borzasztóan haragszok – rikácsolta.
Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovska. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és sipsirica kedvéért megette a két combot.
Hanem most már a gyanú fel volt költve, és általános gyűlölet tört ki a Herkules ellen.
Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a »Pává«-ban. Két aktuális téma a borocska mellé.
Nemsokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevű nyugalmazott burgzsandár.
– Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.
– Ej, no – dörmögte Mliniczky –, mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?
– Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskát – újságolta tovább a doktor.
Druzsba úr felfortyant:
– Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!
– No, csak az kellene még – vélte Mliniczky úr –, hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.
– Nem, nem, ez képtelenség – tűnődött rajta Druzsba.
– Ki tudja? – veté ellen a doktor. – Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.
Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyűjt az üzletből, s aztán azt mondani neki egy szép napon: »Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját, és ami még hátravan az őszi verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égből.« De addig is, míg Jahodovsky az égből nézné a dolgot, Druzsba tanár úr mindennap azzal a gondolattal nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz, és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.
Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől mégsem tudta azt mentesíteni.
– Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?
– Ugyan mit? – kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.
– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…
Merőn szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.
– Hess onnan, te cudar! – kiálta rá s a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be magát?
– Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja – szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik kakas csínyjeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském.
– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel.
Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.
– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba úr.
– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovska hányiveti hangon, hullámos barna haját megigazítva.
– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.
Jahodovska felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstől.
– Ostobaság, bolondság! – kiálta fel. – És ezt beszélnék a városban?
– Ezt – szörnyülködék Druzsba úr.
– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.
– Kit? Mit?
– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik, és olyan vendégem, mint a többi.
– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár megkönnyebbülve.
Jahodovska tiltakozón emelte fel karjait.
– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak őérte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb, és anya akarok lenni végleheletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komámuram, mondja csak?…
Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.
Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:
– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovska. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első, s ha őt boldoggá tesszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azazhogy – süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerűen, Jahodovska!
A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról szájra kelt, amit Jahodovska mondott, nem győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.
És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nemegyszer maga ment be a konyhába, hogy a palacsintát sütő Jahodovska mellett legyeskedjék, s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröccsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget.
Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa; de a »Páva« verebeinek az is elég volt. Egyszer az öregúr ott felejtette az asztalon zsebkendőjét, mellyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utánakiáltott a kifelé tipegő öregúrnak:
– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.
Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.
– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltűnő kedvetlenséggel.
– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)
– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilatkozik.
– Nem. Kovik.
– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek, uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.
Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.
E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszűnik.
Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a »Pává«-ban álmodván, amikor a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovska, szül. Globa Franciska neve.
– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.
– Ej, hát házastársul veszi valaki.
– Lehetetlen – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?
– Bizony én nem vigyáztam meg.
– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.
– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.
– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében levő céduláról.
– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.
– A legtisztább valóság, uram.
– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?
– Ők ketten.
– Globa Franciska is?
– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.
Druzsba urat a szédülés környékezte.
– Milyen volt az asszony? – dadogta.
– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a »Fehér Páva« tulajdonosnője.
– Megfoghatatlan!
– Van talán valami kánoni akadály?
– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.
Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, hol éppen akkor barna felhők száguldoztak: »Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám – sóhajtott fel –, mit szólsz te most mindezekhez?«
Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.
– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskát a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Sohase megyek többé a »Pává«-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amellyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!
A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.
– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. – Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.
Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgyhogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egypár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház előtt.
Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vidám, eleven volt, mint egy fürj, és szeretetre méltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.
Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlősen.
– Hát igenis, beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, hacsak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, aki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak őérte élek. Én úgyse számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a kezén fogja hordozni, és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.
A »Páva« vendégei valóságosan elérzékenyültek.
– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüsttálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a »Pává«-ban).
A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sas-hegyen bor (mely még most is tart).
Eleinte némi hidegség volt érezhető a »Páva« új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbírságolták. »Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedő hazafi.« Jó hatást tett az az újítás is, hogy a »pettyegtetett szolgálat«-ot kivakartatta a firmáról s »pontos magyaros szolgálatot« tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes közönséges pávával cserélte fel: »Ohó, hiszen a Manusek reális ember.«
Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgyhogy a következő nyár együtt találta az egész tavalyi frekvenciát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendős szilvóriuma Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel »gratis« kedveskedett nekik. Némelykor »bólét« csinált szamócából és vörösborból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetre méltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket, s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:
– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.
Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Aznap este némelyek pertu lettek vele.
Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azazhogy ma senki se fizet. Sipsirica, szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!
Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dínomdánomba s egyszer még a cigányt is odahozatta az »Arany Szarvas«-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüsthatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a »Manusovká«-tól.
– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy »Korcsmárosné, citronyos bort adjék kend!« De igazán is bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!
– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony –, eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!
– Míg tele a pince, fénylik a Vince – kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy, mint más – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Hahaha! Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska, és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.
Szóval, jó, víg »spéci« volt, aki díszt és népszerűséget hozott a »Pává«-nak. A »Páva« most élte aranykorát. Mert másrészről a sipsirica szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap – nagy piktor az idő –, s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett. Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon rajta. »Mintha egy szarvas menne végig a Mályva utcán« – mondták a szomszédasszonyok, akik pedig talán sohasem láttak a Mályva utcán eleven szarvast végigmenni.
De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok kezdtek a »Pává«-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket hizlalták, azért a néhány krajcárért, amibe a fröccs került.
Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív, mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv, se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.
Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől egyig szerelmes versek voltak: »Ideálomhoz«, »Őhozzá«, »J. J.« és több effajta címek alatt. No, hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a »tepedt szőlő« után. (Hm, a darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni. Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím fordult elő: »sóhajtana–Johanna«, »tana–Johanna«, »rohanna– Johanna«.
– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók pátoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztlányom. Hej, pedellus, pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak, Kutorai, nem tapasztalt ön az utóbbi időben valami különös dolgot?
– Különös dolgot? – tűnődött Kutorai, egy hiúzszemű, sovány, mintegy harmincéves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.
– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.
– De igenis, tanár úr.
– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.
– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.
– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.
– Egy cvikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeliszekrényen. Kérdezem a feleségemtől, kié a cvikker? Azt mondja, hogy nem tudja.
Druzsba tanár úr a fejét rázta.
– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom önt.
– Másnap feljövök a gimnáziumba, és hallom Lermer tanár urat panaszkodni, hogy elhagyta valahol a cvikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad: hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán magamhoz veszem a cvikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer tanár úr felkiált: »Nini, az én cvikkerem!« Hát nem tudom azóta, mit gondoljak. Megfoghatatlan dolog!
– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr jószívűen –, de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a paniperdák valami korcsmába, teszem azt a »Pává«-hoz?
– De bizony éppen csak oda járnak – felelte a pedellus. – Láttam egyiket-másikat kijönni és bemenni.
– No, és miért nem jelentette fel?
– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.
– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. – Mily tévedésben van ön! Én nem járok a »Pává«-ba többé.
– Én azt nem tudhattam – mentegetőzik a kis pedellus.
– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív, és én nem fogok kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív, és én megyek. Félrelököm a kevélységet és megteszem, őértük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!
Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vak lóért, hogy ürügyet talált a »Pává«-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek a neve férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát, megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket, megindult a Mályva utca felé.
Útközben betért a »Wrabe et Comp.« ékszerkereskedésbe, hol egy arannyal befuttatott ezüstmalacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint, hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyempapírba takargatott zsuzsuval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki csibukját lóbázva, a sarkon levő »Félhold« kávéházba igyekezett Tibuly fiskálissal, a rendes délutáni feketére.
Mliniczky úr megállította. – Hollá, Druzsba! Hova megy erre, Druzsba, ahol a madár se járja?
– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem találgatják, maga vallotta be, hogy a »Pává«-ba megy.
– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.
– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a »Pává«-ban senki sincs. Mint professzor és mint keresztapa megyek oda, kettős minőségben.
S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a sipsiricához.
– Jó téma vershez – bólingatott Mliniczky, – szubtilis, mint egy liliom.
– Ha selyemviganót viselne, király lányának is beillenék – licitált a fiskális. – Sokszor bosszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem öltözteti szebben.
– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyemruhában volt egypárszor, hogy Worth se nem tudja varrni különbet.
– No, én még sohase láttam rajta perkálszoknyánál egyebet, pedig ott dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.
– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma? Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak? Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyemruha. Úgy látszik, spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyemszoknyák. Hogy mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a homlokára ütött.) Hm, hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)
Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.
Nagy fejcsóválások között oldalgott el a »Félhold« felé, még kezet is elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest befordult a kacskaringós Mályva utcába.
A »Három angyalhoz« címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni, nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által összetört lélek puhaságát tegye a »Pává«-ban közszemlére. »Méltóság, Druzsba – így szólott önmagához –, ne feledd el, hogy ki vagy«, s ezzel gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta messziről, hogy a »Páva« előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian nézegetnek be a kapurácson.
Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egypár asszony jött vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán mégsem szerencsétlenség – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok között az egyik köszönt is.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!
– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?
Csinos, gömbölyű arcú, bogárszemű asszonyka vált ki a sorból, megnyálazta ujjait és megigazgatta, lesimítá velök koromfekete haját előbb, csak azután felelt:
– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az utcára.
Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.
– Lehetséges ez? – mondá, tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. – Ismételje, kérem még egyszer.
– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet. Asszony az a talpán.
A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de azért meg volt lepetve.
– És hát mi az oka, nem tudja?
– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták Druzsba úrnak a Lermer tanár cvikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony unta meg az urát.
– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.
Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet. Tehát nem megy be a »Pává«-ba. Mármost aztán vagy visszafordul, vagy beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb, és így rokonszenvesebb Druzsba úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva utca erről a részéről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajcsárok ökörcsordát tereltek errefelé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő villaszarvak ágaskodtak.
A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke a szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított, midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt, elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a »Páva« előtt, a szájtátó tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgyhogy mégis hallott a csoportosulóktól némely értelmetlen és különös megjegyzéseket.
– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.
– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.
– Kutya egy asszony!
– És mafla egy zsandár!
– Hát mi történt?
– Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bőg a baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.
– Azazhogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.
– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccu, gyerekek, fogjatok belőlük.
Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borítókosár, s a hizlalásban levő baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak világot próbálni.
A zsandár úr foga is csirkére vásott.
– Csinos a fruska.
– Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta ő azt nagyon jól, hogy vén csontokból szokás jó levest főzni.
– Látták, hogy vágta képéhez a jegygyűrűt?
Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzőket, pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a »Páva« udvarára és éppen eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.
Mária szent szűzecske… az asztalok, székek mind egy rakásra voltak hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barikádokat épített belőlük, s azok mögül, mint valami bevehetetlen erősségből, hadonászott, lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik egy meszelőrúddal igyekezett hozzáférni. Eközben meg-megmutatkozott az ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyűrt ujjakkal, fúriaszerűen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget, majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.
– Nesze a cafatod, te cudar! – rikácsolá. – Mars ki a házamból, mars ki az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Márta, Zsuzska!
Biztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules egy széket forgatott maga körül, mintha legyező volna, és emiatt sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott az asszonyával.
– Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Ígérem, hogy elmegyek, de nem most szégyenszemre, az összeszaladt népek előtt. Elmegyek az est sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt, de várd meg az estét, Franciska!
– Egy percig se, egy percig se – lihegte az asszony és újra beszaladt, meg előre rohant.
A künn lévő szájtátók röhögtek.
– A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden asszony békülékeny. A kígyó is megszűnik mozogni naplemente után.
Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna továbbmenni, de nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele, nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is, melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetőt. De azért mindent látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon kihajolva nézte a nagy és mulatságos »jelenetet«.
A zsandár is észrevette sipsiricát.
– Látod, hogy bánik velem az anyád – szólt hozzá panaszkodva. – Nincs szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog adni, én tudom azt.
Sipsirica behúzta fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután elkezdett zongorázni: »Szeretnék szántani.« (No, még csak ez kellett ehhez a nagy káoszhoz.)
– Hogy affektál a kisasszony – szóltak odakünn gúnyosan.
Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol, azt hajította ki a küszöbről, úgy röpült a levegőben, mint valami denevér.
– Hát mégis itt vagy? – kiáltja. – Hát mégse viszed el a cókmókodat? No, megállj! Szaladj be csak, Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!
De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedeléről leszólt barátságosan:
– Most légy okos, Domokos!
Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a kapuajtót kezdte keresni.
– Pukkadj meg, sárkány – hörgé –, elmegyek, de megkeserülöd.
Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a »Pává«-hoz az ökörcsorda, és a publikum, anélkül, hogy a végjelenetet látta volna, szétrebbent; gyerekek, asszonyok sikítva menekültek előle (nincs teljes élvezet a világon) – maga Druzsba úr is elinalt, mégpedig ugyancsak szaporán szedve a lábait, míg csak a Boróka utcába be nem hajlott. Onnan aztán a Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is levetkőzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig egy forró pléhfödőt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy beteg, és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem tart előadást.
Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap sütött és a Mályva utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a verebek csiripeltek az ágak közt, a »Páva« asztalai rendben állottak a helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki, s a pajkos szél ingerkedve vitte fel a zsindelyező ácsok orrához.
A szokott időben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vidáman sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyűit nyaggatta odabent, és semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagáj kalitkája állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról, akkor a mostani így szólna: »Egy sebesült és egy halott.« A sebesült Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagáj. Manusekné a csata ádáz hevében megfogta a papagájt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az akkor már menekülő Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.
A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is kérdezte:
– Vince barátunk nincs itthon?
Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.
– Nincs, nincs – pergett a nyelve –, elpályázott.
Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csípőjére rakta kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:
– Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember. Hadd menjen, amerre a két szeme lát.
A »törzsek« mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is csúszott imitt-amott.
– Ejnye, ejnye, szegény Vince!
– Hát igen, szegény ember – vette föl a szót az asszony. – Hiszen én is sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember, és magamnak is fáj, tessék elhinni. De én anya vagyok. Mindenekfölött csak anya, aki leányának él. Szívemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövője veszélyeztetve van. Mindent elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a csöpp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélő a háznál, egy pusztító moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelíd tüzű szemeit), de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett győznie. Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom jövőjébe kerülne. Megerősítettem lelkemet és útnak bocsátottam Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra fogja följegyezni.
Keresztbe tette mellén a kezeit, s egypár könnycsepp csordult ki könnytömlőiből és végigfolyt arcán.
A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.
– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen érdemelne gloriolát övé feje körül.
S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriolával szeretné a saját költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?
Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg, és a szép ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást csináltak.
*
Druzsba tanár úr nemsokára visszatért a »Pává«-ba, de nem a tavalyi szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek Vince bőrében azon a végzetes délutánon.
Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik odadob egy-egy közérdekű témát talány alakjában:
Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja? Mindenki tudja, ha nem tanulja, és senki sem tudja, ha tanulja. A hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni, holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól főzni.
Erről folyt a disputa napokig; az éneklő kanonok az asztalra csap:
– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logika ellenes dolog és mégis színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.
Egy másik alkalommal Mliniczky úr tálalt fel különös megfigyelést.
– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor az elegáns öregúr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.
– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?
A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de azért mégis elterjedt.
– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovska tízezer forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.
Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt? S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen, hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy eladott valamit, de mit?
Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a könyvecske. Lopva meg-megnézegette Jahodovskát és azt találta, hogy csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta, de a homloka… teringette a homloka…
Azelőtt fel se tűnt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak, önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond, hogy ez egy másik rózsa.
Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskát talált, de azért tartózkodó maradt, tele kétellyel, habozással és sohase kezdett Jahodovskával beszélgetést, úgy mint annak előtte.
Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a sipsiricát és Jahodovska személyesen hozta el neki a rántott harcsát, akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.
– Ejnye no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?
Erős szemöldökeit összehúzta Jahodovska, s szemeit, melyeknek élénk fénye lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelíd, szinte szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.
– Ott van már Johanka – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvérnéném. Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult. (Restellte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd mulasson a gyermek – folytatá –, hadd mulasson és lásson egy kis világot, mert ön is mondta, Druzsba komámuram, hogy tavasszal kell a cseresznyét megízlelni, mikor még nincsen benne pondró…
– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy találomra szállítá villájával a harcsa kockákra vágott részeit a szája felé. (Ezt az utat ismeri az ember legjobban.)
Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovska leült egy pillanatra s karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr bal karja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.
Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovska karja, mintha izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött, és ez annyira nem volt kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr belebágyadt, feje lankadtan esett le vörnyeges szakállára, letette a villát a jobb kezéből és ujjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő zsuzsuval, az egykor Jahodovskának vett szerencsemalaccal.…
– Mert lássa, Druzsba úr, kedves komámuram – folytatta bizalmasan, meleg hangon, de kissé zűrzavarosan –, ilyenkor kell a leányt piacra vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgysem csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson? És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh, istenem! dehogy is akarom lerázni. Nem úgy van az, mint ahol öt-hat leány van. Mert némelykor nehéz a fának a saját gyümölcse is, ha sok van. Sokszor le is törik alatta. De mikor csak egy van! Oh, istenem! csak egyetlenegy! És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja, hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét, mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a sors. (Jahodovska szemei könnybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad, míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának van esze…
– Maga kitűnő anya, Jahodovska, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról (gyere csak ki az ólból, kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovska… én, én Jahodovska, megteszem azt… igenis, megteszem azt… Hiszen ért engem? Mondtam valamit, Jahodovska?
– Semmit se mondott, lelkem Druzsba úr.
– Hát igenis, igenis haboztam eddig, de megteszem, beadom a derekamat, azaz én magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriolával festetjük le, mi törzsvendégei, a nevenapjára… gloriolával, Jahodovska, ahogy Szent Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.
Jahodovska elkacagta magát, mint aki érti a tréfát, s aztán, hogy a selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a Druzsba úr kezére.
– Ej, menjen! Mit akarna még velem?
De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát, kinek szíve hangosan kezdett dobogni.
– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovska és megszorítá a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…
Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogódzott az abroszba és lerántotta az abrosszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört össze a kavicsokon.
– Kuc, kuc – nevetett Jahodovska. – No, maga szeles, összetörte a tányéromat!
– Ah! Jahodovska – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön összetört valamit… valamit Jahodovska. Egyszer, de nem mondom meg, mikor, nem mondom meg, miképp, de összetört valamit… És az csak egy példányban volt, Jahodovska. Csak egy példányban…
Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözveggyel és Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört tányérokra kigondolta a drótostótokat, az összetört szívekre az újonnan fölfedezett homlokokat.
Valami mindenesetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zugában, valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely fejedelmi bőkezűség, mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.
– Sapristi – mondá Balázs Sándor –, mit ád akkor a finom illatú öregúr?
Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt, Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van (rettenetes szimatja volt).
Lelkiismeretes és energikus volt, aki ha egyszer valamit kezébe vett, annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá is fogott Jahodovska megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem a megrendelő bosszúszomjas dühe, mellyel az odábbállott piktort kutatja.
Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öregurat megcsípni, aki csütörtökönkint járt a »Pává«-ba s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú koronát látott. Pedig ő volt preliminálva a legnagyobb összeggel és tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és gusztálta a különböző rámákat a Dorottya utcában, nem tudta még, milyet rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt csütörtök után s ő nem mutatkozott a »Pává«-ban. Kovik doktor már csúfolni kezdte Druzsba urat.
– No, te hólyaghúzó izgonc, hát mégse csípted meg az öreget?
– Talán megneszelte – mondogatta Druzsba úr, a vadász bosszúságával, aki a medvére les.
– Az a furcsa – jegyzé meg a doktor –, hogy azóta maradt el, mióta sipsirica Krakkóban van.
– Oh, te bolond fantaszta – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag gondolatokba mélyedt.
Jahodovska nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből, bosszúsan fordítá a fejét errefelé.
A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen fráter):
– Arról beszélgetünk, Jahodovska, hogy miért nem jár most ide az öregúr, akinek a fiákerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?
Jahodovska vállat vont s közömbösen felelte:
– Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr, rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi okból tűntek el.
