TIZEDIK FEJEZET AHOVÁ MAGA NEM MEHET AZ ÖRDÖG, ASSZONNYAL HELYETTESÍTI MAGÁT
TIZEDIK FEJEZET
AHOVÁ MAGA NEM MEHET AZ ÖRDÖG, ASSZONNYAL HELYETTESÍTI MAGÁT
AHOVÁ MAGA NEM MEHET AZ ÖRDÖG, ASSZONNYAL HELYETTESÍTI MAGÁT
Ebéd után a pipatoriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Hort.
Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza, melyek az ebéd utáni első szippantásokból származnak. Félrehívta tehát Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra s előhozakodott azzal a tervvel, hogy már most Feriért kellene valamit csinálni.
– Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy igen törékeny gerenda, vele kell valamit csinálni.
– Neveztesd ki – jegyzé meg Kopereczky, kidülledt szemekkel, nekivörösödve, mert sehogyse akarta kiereszteni szájából a csibuk szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első stádiumában.
– Kineveztessem? És ugyan minek?
– Hát én megkínáltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még Malinkát ő küldte volna hozzám.
– Ostobaság! – szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra, kevély daccal. – Ha egy szolgabíróságról volna szó, semmit se szólnék… De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis hogy én. Azaz, hogy – esett ki hirtelen a textusból – ne haragíts, mennydörgős adta és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a föltételeket kell hozzá megszerezni.
– Milyen föltételeket?
Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.
– Megmutatja erre az utat, barátocskám, a mi fölséges uralkodóházunk: »Bella gerant alii et tu felix Austria nube!« (Hadat viseljenek mások, te boldog Ausztria, házasodjál.) Egyszóval, Ferinek meg kell házasodnia.
Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.
– Ki is van már szemelve a leány – veté oda könnyedén Homlódy.
– Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend – vélte a főispán –, először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás szerint.
– No persze. Eltaláltad – szakítá meg Noszty gúnyosan. – Az csak nálatok, kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek lesznek, akik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton-folyvást, míg csak a címerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.
– S még te gúnyolódol efölött! – fakadt ki Kopereczky keserűen.
– Nono, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam – s gyöngéden elérzékenyülve megölelte. – Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.
– Én sem szemrehányásképp mondom, édesapám.
– No, hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást. Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele hatvanéves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most idevetődik, éppen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.
– Ah! Ahol az este voltunk?
– Igen. Mit szólsz hozzá?
– Nekem tetszik – felelte a főispán –, kétségkívül kedves kis bolha, de…
– De?
– De Feri olyan borotva, akit már többször végighúztak holmi fokhagymagerezdeken.
– És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad több is.
– Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.
– Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid színes pillangói elé.
– Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.
– Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni – felelte Homlódy. – Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg bírja nyerni. De az különc.
– Én pedig megvallom – jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig komolyan –, irigylem tőle azt a lánykát és…
– És még mit?
– És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihállyal.
– Ő szépen is viselte magát irántunk – jegyzé meg Homlódy.
– De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk – érvelt Noszty.
– Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát… Feri nagyon léha fráter.
Noszty neheztelő arcot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így szólt:
– Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.
S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.
Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis cudarság tőlem, ez a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít, hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel, hát én ahelyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai érzéseit.
– Nono, ne menjen apa! Ugyan apa! Legyen hát esze. Szereti a fickót? Hiszen én is szeretem. Jöjjön no vissza és mondja meg, mit tehetek ebben az ügyben és megteszem, de ne haragudjék meg minden dibdáb szóért. Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak? Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!
Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty s most már mint egy diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.
– Tőled csak annyit kívánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos fogat, inas, egy és más, olyan életszükség a leányfej-bolondításához, mint a madárfogáshoz a lépesvessző. Nota bene jegyezz fel mindent, Feri vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én. A pénzed olyan biztos helyen van fiam, mintha a szűz Mária kötényében lenne.
Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy az csakugyan biztos hely.
– Isten neki. Megígérem – tette hozzá vontatottan. – Ami telik.
– Adja Prága, ne félj. Tőled pedig azt várom, sógor – szólt Homlódyhoz fordulva –, hogy mint mentor állsz mögötte. A famíliából csak te ismered Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külső szcenériákban. Ha teszem azt, valamit meg akar mondatni a szülőknek vagy a leánynak, ha megakad a kerék és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a becsületes gügyü mesterségét.
De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Ő nem ért az ilyenhez.
– Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. Ahova én belegázolok, ott nem nő több fű. Én csak az egyenes, kitaposott utakat ismerem. Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti, kiállok érte, kérőnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe rózsám, nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan mosolygást, járjuk el a mártogatóst, meg a kopogóst, adjuk a haragot az epedés fátyolán keresztül s tálaljuk fel a színleges közönyt a kacérság tálcáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás közt, a falakon belül s a végén kijön belőle valami bizonyos, vagy egy főkötő, vagy egy kosár. No hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a Feri öcsém, hogy a világért se mutassam még be, mert ehhez előbb tervet kell kigondolnia, mielőtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán. Azért kérlek, hagyjatok engemet ki és adjuk át az egész dolgot a feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztőkkel. Hagyjuk Málira. Amihez az hozzányúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az angol bank is ad kölcsönt.
– Az bizony igaz lehet – örvendezett Noszty –, hagyjuk Málikára.
– Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre mondom és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgást.
Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból a Homlódy felismerte a maga »kedvencét«, egy részletet a »Lohengrin«-ből.
Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba és megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai audienciát – fontos ügyben.
Mire az menten összecsapta a kottákat s otthagyta a zongorát.
– Rendelkezésére állok, sógor.
Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nővére volt a Noszty Pál megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte sütöttek girbe-gurba kis arca közepén, mint két tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húszéves korukban!) Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a deszka s amellett roppant keskeny homloka, inkább csak egy vékony csík, mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok észt. Mert nagyeszűnek tartják a »kutyafejű hercegnőt« a megyében. Előkelőségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerű nemes családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek, Felső-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyának, Drenknek, Voglánynak az ő ősei voltak a XIII. században a vezérei, aminek a Labikán (Labi-kán) néven kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyűrű, melynek pecsétje két egymásba gabalyodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetű község népe előtt, mint akár Magyarországon a szent korona vagy Angliában a »nagy pecsét« – hogy a király személye úgyszólván jobban benne van, mintsem ahogy benne van az ő saját bőrében. Úgy, hogy ez a pecsét mely idők jártával férfi kézből a Homlódyné ékszerkazettjébe jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek előtt tépte szét a medve egy vadászaton), még most is szuverénhez méltó klenódium és ha a képviselőválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó lányivadék a kán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a Noszty-zászlók alatt – mert úgy rendeli a kánok pecsétje.
Máskülönben minden rútsága mellett csupa sikk volt a kutyafejű hercegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden arcizma mozgott s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.
Végig hallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettől.
– A vadászt ismerem, de a vadat nem – mondá szaporán, aztán szétnézvén a teremben, odaintette Ferit, aki valami albumokban lapozgatott. – Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a fiúval. Gyere, gyere te pernahajder. Hát csakugyan igaz, amit apád beszélt?
– Attól függ, mit beszélt.
– Hogy szeretnél megházasodni.
– Atyám tehát közbejárt Máli néninél?
– Atyád ismeri az illetékességi helyeket.
– Megnevezte az illetőt?
– Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet célhoz. És a legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett tapasztalatlan lányok nincsenek, csak ameddig nem szerelmesek. A róka is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.
– Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.
– Ez csak előny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, te is csak ma láttad először. Tetszik?
Feri úr vállat vont.
– Hát úgy, úgy.
– És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? – kérdezte incselkedőn.
– Egy mázsa bonbon.
– Top. A mi madarunk lesz ő, ne félj – ha csak nincs már másnak a lépén. Mert egyelőre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem. Mindössze csak egy-két év óta laknak itt s nem a mi fajtánkbeliek. Hallottam egyet-mást Tóthék felől, de nem érdekelt az anyag. Hát várj egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektívjeim meghozzák a kockákat, melyekből kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak olyan koboldjaim, akik kulcslyukon, ablakhasadékon mindenüvé szétszállnak, ahova én küldöm és meghoznak mindent, amit én akarok. No, ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az életet s ez az egész. Tudod mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba, megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz valahogy a leánnyal. Ebédre gyere.
– Csókolom a kezecskéit…
Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy szelíd gesztenyeerdő aljában. Labikán birtok, melyet Labikán László halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyé. Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparcellázta a földek és rétek kétharmadát a parasztok közt, amivel meglehetősen talpra állította magát s azonfelül megmaradt neki tisztán egy pár száz hold és a csinos kis váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még felvonóhídja is volt s a kapufölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult le kevélyen a tágas fennsíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az innenső részen a tatár falvak lapultak meg, a kéklő domb alatt, Mezernye nevű városkával, melynek bádogtornyai messze csillogtak napfényes időben. Mezernyét tatár fővárosnak nevezték maguk közt a tatár községek, melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az ő ízlésük szerint varrták portékáikat, a szűrszabók nem tulipánokat hímeztek a szűreikre, hanem pelikán madarakat. Szóval a tatár divat és kedvtelések szerint igazodott a tatár empórium, Mezernye, hol még a házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegőben. Ott már a vasút megy s elbújik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt házakkal köröskörül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály úr birtoka, mögötte az erdőség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok erről az erdőről álmodoztak.
Mindezeket a kocsis mellett ülő hajdú magyarázta el, midőn a következő vasárnap a főispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viceispánok szeretőinek, kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint egy biliárdasztal. A főispán krapeci kocsisa nem tudta az utat, Feri úr se, mert gyermekkora óta a fővárosban nevelkedett, azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.
Különben szűkszavú volt és különös szempontokból fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:
– De jó volna itt szalonnát sütni.
Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy kis giliszta folyócska, mely a Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem fölszisszent:
– Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette.
Úgy látszik, előtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.
Homlódyné szívélyesen fogadta unokaöccsét, ki hódolatteljesen nyújtott át neki egy kökörcsint, az ősz utolsó virágát, melyet az úton szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves alján.
– Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.
– Jó tettért jót várj – mosolygott Homlódyné. – Kész a terv. Hanem előbb ebédeljünk meg.
Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két Homlódy-fiú, mind a kettő tízéves, mert ikrek, mind a kettő vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük nevelőt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, aki az asztal végén ült köztük és állandóan kezelte őket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér – szokta mondani Homlódyné –, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével afölötti versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje. A szülőknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg végre rendesen abban nyugodtak meg: »Ejh, hát legrosszabb esetben kockát vetnek rá.«
Ebéd után Homlódy visszavonult szundikálni. Laci, Gyuri kimentek a sebésszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig karját nyújtotta Ferinek és bevonultak a dohányzóba, ahol Máli néni maga is rágyújtott egy csibukra.
– No, hát utána jártam a dolognak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a diagnózist, azután megadom a receptet.
– Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.
– Minden oldalról tájékoztattam magamat és körülbelül mindent tudok, amire az ostromhoz az első sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenetes hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit keresnünk. Erős fal, amin könnyen betörik az ember feje. Hanem az asszony egy pozsonyi kékfestő leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú, rangvágyó, kapaszkodni szerető asszony. Amellett nagy liba s majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenü gőgjéből is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd bástya mellett egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani, ahol és amikor jól esik az embernek. De nem is kell behorpasztani. Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át »őrá«. Te Feri! Te elpirultál!…
– Nem, nem. Csak a cigarettám füstjét nyeltem el.
– Nono. Hát ami a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény és természetes. Nagy műveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit Párizsból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett paraszt-comtesse-t. Hanem úgy látszik, szentimentális egy kicsit. Sok német regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy őt magáért rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de szavahihető emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne kívánjon lehetetlenséget az emberektől. A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétől, azon nem lehet segíteni. Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem követelheti imádójától: »te csak a homlokomért szeress«, mert az talán maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arc nagy segítség az alaknak, mint ahogy a szép alak is segítségére rohan az arcnak és mindkettőnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis ami ezzel összefügg, a pénzesláda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások kitanulmányozhatatlanok. Az, aki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon imádottja feje körül. Egy hercegnői korona a szeplőket is megszépíti, de egy hajkorona is. A szegénység eltűnik, mint a kámfor, két égő szem tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked, aki már úgyis mindenféle zsírral meg vagy kenve.
– Higgye meg, sokat tanulok, Máli néni.
– Nos hát Tóth Marinak van egy habókja, amiről már az uram is beszélt neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül. Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérőnek adta ki az utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert ahány »végzett« gavallér van a körülfekvő megyékben, az mind szerencsét próbál Tóthéknál. A gazdag leánynak híre van mindenfelé. Jönnek a nyalka uracsok, mint a darazsak a mézre. Tudod, az »utolsó mozdulat«. Mikor az emberek a mozduló földet akarják megállítani. Még Sáros megyéből is próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli, hogy ott reggeltől estig sütnek-főznek, habot vernek, mákot törnek, az egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné aszonyom odavan a nagy boldogságtól, az úr egy kicsikét sokallja és néha bosszankodik, de a kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól s olyan hideg irántok, mint a jégcsap. Sőt most már, ami nem csoda, beteges mániája, hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása, magánál a leánynál.
– Biz az nem valami biztató – mondá Feri úr savanyú hangulatba esve.
– Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de éppen azért szép eset s engem főleg ez izgat. Mert lásd, a galambot például könnyű megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember és leszáll rá. Meglőni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.
– Hiszen van benne valami.
– Bizony jó szerencséd, hogy múltkor a gyűlés alkalmával nem mutattad be magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanúsabb, mint a többi gavalléroké.
– Miért, kedves tantika?
– Mert – de ne haragudj meg – a te becses egyéniséged valóságos messzekiabáló transzparens: »Gazdag parti kerestetik.« Lampionokkal van kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel, hajszálnyi finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.
– Azt magam is belátom, de…
– Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis romantika vegyítendő… mint ahogy élesztő kell a kenyérbe.
– Hiszen persze, de…
– Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból. Hallgass és figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelőtt meg kell tudnod, milyen lapokat járatnak Tóthék.
– Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsó-rekettyési postán.
– A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely később, mikor a kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb óvatossággal és rafinériával kell megtudni a lapokat, pedig az ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, ahol se téged nem ismernek, se őt, s valami olyan jellemzőt kell rajta megfigyelned, ami mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.
– Nem értem.
– Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele s ő egy piros kötésű magyar regényt olvasna s történetesen kék pettyes ruhát viselne. Te mint ismeretlen, néhány epedő, félénk pillantást vetnél rá, ez hozzá tartozik a taktikához, Budapestre érve egy hirdetést tennél be a lapokba, amelyek hozzájuk járnak, de egy pár olyanba is, amely nem jár hozzájuk.
– Egy hirdetést? – csodálkozott az exhadnagy. – Csak tán nem?
S ezzel mintegy lehúzatva a levegőből, ahol csodálatos szárnyakat vélt kapni, ösztönszerűleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézi tükrét s megnézegette magát benne, mintha mondaná: »Eh, lárifári! Itt az én erőm.«
– Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést – folytatá Homlódyné –, aminőkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái. Ebben a hirdetésben, már ti. ha így történnék a találkozás, körülbelül ennek kellene lennie: »Egy szőke fiatal hölgy, ki ekkor és ekkor ezen és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vöröskötésű regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves egyéniségével és szépségével az ott őgyelgő fiatalemberre, hogy legyen bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné őt, ha bővebbi ismeretség ápolása céljából (kizárva minden rossz gondolatot) »Megsebzett szív« jelige alatt poste restante Budapestre levelet írna s abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné.« Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.
– Ugyan, ugyan, mit gondol kedves néni! – vágott közbe Feri úr megrökönyödve. – Hisz ez szerelmes diákoknak és patikárius-legényeknek való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás következhetik.
Homlódyné fölénnyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta, miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált vimerlit (bőratkát).
– No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked fogalmad a pszichológiáról? Úgy látom, az asszonyoknak csak a külső bőrét ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld magad, fiacskám. Hiszen éppen az a nagyszerű ebben a hirdetési metódusban, hogy olyan diákos, olyan primitív. Ilyenhez csak nem nyúlhat egy úgynevezett rangbeli dzsentri, egy a neve, címere csillogásával dolgozó stréber, aki a milliomos Tóth Máriát akarja megkaparítani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus vagy a varrólányoknak jó. De éppen azért rendíti meg Tóth Marit, mert Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: Ez nem a ficsúr skalp-vadászok közül való, ők másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott és megtetszettem neki. Íme, végre valaki, aki szemet vetett rám, aki magamért kívánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú vagy talán egy utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem neki. Bizseregni fog a kislány vére, majd meglátod s csendes, holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul a körülötte lebzselő fecsegőktől, sokszor jut majd eszébe, hogy van valahol valaki, aki őrá gondol. Vajon hol jár, kicsoda, mit csinál most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, ahonnan rálát…
– Aztán mi hasznom lesz nekem ebből, ha szabad megkérdeznem?
– Egyelőre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen fehér liliomok csak a kertekben nőnek, a szoknyában járó liliomokról sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e különös leány szívében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy ismeretlen valakije, akit homályos sejtelmekből mindenféle kellemes tulajdonokkal ruház fel és valahányszor este a cipőjét leveti, a gyertyáját eloltja, egy elröppenő sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán, miután az elvetett mag eléggé kicsírázott a szívben, megnőtt és már azon a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen ő maga, az illető szeladon.
Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.
– Hogyhogy? – kérdé mohón.
Homlódyné diadalmas mosolygással ringatta magát a hintaszékben.
– Most értünk már a harmadik felvonáshoz. A báránybőrbe bújt oroszlán leveti végre a báránybőrt. A patikárius segéd szentimentális szerepéből visszavedlik Noszty Ferenc úr azzá, ami volt. Azaz, hogy még mindig következik egy szerep, mégpedig most jön a legnehezebb, egy pillanatig diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És most vigyázz már!…
– Csak folytassa, folytassa, kedves tante.
– Aha! Ugye kezd érdekelni?
– Akár csak a Seherezáde meséi a kalifát.
– Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy pofont. Így ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellő ügyességgel ebből a mesterségesen előállított romantikából?
– Sőt nem is sejtem.
– No hát mondjuk, hogy ezek a lappaliák, melyek a tervemben foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni, például a farsangig. Farsangkor aztán eljössz Voglányba hozzám egy bálba vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik s bizonyosan ad egy-két főispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz véletlenül Tóth Mari is, akinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit zavarba jössz, hebegsz valamit, amivel elárulod vagy legalább érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit tudom én, mit csinálsz? Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáció a legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, akibe a laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatosképp hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messziről indulva, hogy nem utazott-e az ősszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e egy vörös kötésű regénye, egy kék pettyes ruhája stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott diák. Ő meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van mindennel, hogy már tudja, ki vagy.
– Bravó, tantika! – kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó szemekkel. – Hiszen maga lángész. Hiszen ez remek dolog!
– Látod. Mondtam én neked. A terv úgyszólván csalhatatlan, ha valami bolond véletlen ki nem lyukasztja s akkor összehuppan, mint a hólyag. De azzal, amit mondtam, ki is van már merítve a taktikai része. A többinek magától kell történnie. Noszty Ferenc udvarolni fog ezentúl a maga módja szerint, mint a többiek. És habár szegényebb is azoknál és talán falánkabb a hozományra, mind hiába, csacsoghatja az egész világ, figyelmeztetheti minden jó embere, hogy ilyen vagy amolyan lump, és csak a pénzét akarja, nem fogja nekik elhinni, mert lesz egy döntő szavú pártfogója ott belül, az ő gyanakodó, bizalmatlan kis szívében, aki védelmezze: »Nem igaz, nem igaz, tudom én, hogy nem igaz, tudom én, hogy szeret, egyedül magamért.«
– Fölségesen van kigondolva!
– Ez a házasság annyi, mintha már meglenne, mert ha nem felelnek is meg egyéni tulajdonságaid annak a mintának, amit képzeletében kifest, az nem fogja nagyon zavarni. Az elképzelt tulajdonságok csak ködös képek, melyeket ki lehet cserélni, a ráma ellenben az ő saját hiúsága, melyet te kielégítettél, a rámát tehát megtartja, el nem dobja, de a képeket lassankint kicserélgeti, a képzelt tulajdonságaidat a valódi tulajdonságaiddal s ez olyan csodálatosan megy végbe, hogy észre sem veszi, csak mikor egy órában meghökkenve látja, hogy már te vagy az ideál és nem az elképzelt hős. Akkor leszesz te derék gyerek, Fintyi-Fantyi, mert még a hibáid is megszépülnek, mind, mind erények lesznek.
– Bocsánatot kérek, Máli néni, de egyet nem értek – vágott közbe Feri –, hogyan mondhatja Tóth kisasszonyt hiúnak, mikor éppen abból indultunk ki, hogy mennyire szerény, magát rútnak tartja s azt hiszi, pusztán hozományára pályáznak udvarlói?
– Mert nem vagy lélek-analizáló, kis szamaram. Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erősebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyű megtéveszteni, ha asszonyféléről van szó. Pedig megtanulhatnátok, például egy lakásnál ha zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig, vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik, néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld, ha vörös, az azért mind a csöngettyűből indul ki és a csöngettyűhöz vezet vissza. Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonnyal nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az adott esetben az ő személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak ki és oda vezetnek vissza. De ez neked túl magas, azért hát ne sokat okoskodj, hanem amit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd keresztül okosan és meglásd, lagzi lesz belőle a végén. Az értekezlet be van fejezve, uram.
Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.
– Köszönöm alásan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában és teljesítem, mint egy jó katona, akit háborúba vezényelnek. De természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a Gondviselés segítsége nélkül. Mindenekelőtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze lévő semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy a környék nem alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a »bájos ismeretlen«, aki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt a laphirdetésekhez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyű »griff« lenne. Ilyenkor ősszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.
– Hátha. Úgy tudom, nagy szőlőjük van túl a Dunán, a Somlyó-hegyen. Ilyen időtájban odajárnak szüretre s minthogy berendezett házikójuk van a szőlőben, néha ott maradnak másfél hétig is.
– Ez egy eszme.
– Elmégy?
– Eszeveszetten.
A kutyafejű hercegnő megfenyegette az ujjaival.
– De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a plánum most már annyira a szívemhez nőtt, mint a nagy íróknak a chef d'oeuvre-jök. El ne rontsd, azt mondom, mert különben velem gyűlik meg a bajod.
– Hát mi lesz, ha elrontom?
– Megharaplak! – szólt a »tatár hercegnő« tréfásan, kivicsorítva a fogait.
Mind megvoltak és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a borostyánkő.
