KILENCEDIK FEJEZET KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI
KILENCEDIK FEJEZET
KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI
KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI
Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházához vezető utcákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú dzsentri-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arcú öreg parasztokkal, akik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is oligarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovas rendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, amint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kíváncsi tömeget. Körös-körül a boltok be vannak zárva, ami azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravált.
A kíváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálcán az átellenes »Ezüst Rák« kávéházból a megyeházba, amiből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Íme, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat zsebre vágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipicaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne ítélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép, nyúlánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenci kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között méla moraj hömpölyög végig:
– Tóth Mari.
– Ejha! – hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok ínyenc férfi.
– A karzatra hozták mutogatni – nyelvelnek az asszonyi csoportok.
– De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.
A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, aki elöl megy a leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgonc anyóka, aki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kínálja, inkább csak tréfából, a portékáját.
– Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajcár!
– Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? – kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.
– Az csak két krajcár.
– Ej, ej – fenyegeti meg féltréfásan Tóth uram –, hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?
– Hja, az onnan van – feleli nevetve –, mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.
– Hát jól van – mondá a nábob –, megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.
– Aztán mit csináljak velök? – kérdezte kíváncsian a kocsis.
Tóth uram a fülébe súgta:
– Eredj velök a »Kék golyó«-hoz az állás alá s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.
– Megértettem, kéremalásan.
Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltűnt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga lement a tanácsterembe, ahol már jócskán voltak az egybegyűltek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, ami nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arcképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verődve élénken vitatkoztak.
– Puskaporszagot szimatolok a levegőben – jósolta Kiplényi István.
– Lesz valami? – tudakolá a bennfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.
Palojtay, a vezérférfiú, begombolkozott s csak egy-egy »nono« vagy »hja, hja« jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.
Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:
– No, milyen ember?
Tóth Mihály vállat vont.
– Nekem tetszik.
– Igaz, hogy hasonlít Don Quijote-hoz?
– Én sohasem láttam Don Quijote-ot – felelte kitérőleg Tóth Mihály.
– Inkább hasonlít Pitthez – jegyzi meg a vármegye elménce, Klementy szerkesztő.
– Hogyhogy?
– Annyiban – magyarázta Klementy –, mert se ő, se Pitt nem tudott magyarul.
– Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul – bizonyította Tóth Mihály.
Eközben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző hírek, majd az utcáról, majd az aulából – a belső termekből.
– A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek konyakot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palackot a kávéházból.
– Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.
– Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter – vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, aki a »végzett földesúr« Csóvát írnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.
– Az pedig kivihetetlen – szólt közbe a minden kulissza-titok tudója, Klementy szerkesztő. – Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozíciója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő megrendíthetetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje van, amellyel föltétlen ura a helyzetnek.
– Vajon?
– Egy receptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak ez az egy szer segít az elnöknek, akinél gyakoriak a kólika-rohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdút, aki megcsináltatja a receptet, de a kezéből ki nem engedi, hogy leírassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végső határozat az: »Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott receptje miatt«. S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetetlen a közigazgatásnál.
Apró hírecskék szivárogtak be, amelyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánttűjét a Rágányos kastélyban és a szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.
Emiatt rögtön megindult a kritika.
– Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?
A házasuló fiúkkal bíró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, amit akar. Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?
Ezalatt nagy a sürgés-forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installációjára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában öltözködik, galopinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma felhúzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig anélkül nincs akasztás. Ő az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet, mert aki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, aki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradság nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utána szalasztani egy hajdút, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kíséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.
Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.
– Ez a Tóth Mihály derék ember!
– És gyönyörű leánya van – mondja élénken Homlódy.
– Ízes falat – vigyorog Hort Miska –, és micsoda keze van!
Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.
– Feri! – szólt halkan. – Ez az, akiről otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!
– Hm, majd megnézem – mondá az exhadnagy. – Tudod mit, hívasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.
– Az nem lehet – szólt az öreg Noszty elgondolkozva –, mert Tóth Mihály az a bizonyos párizsi úr, akivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.
– Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?
– Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primae classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélyből egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó állampapírja. Egy hétig nyírják a kuponokat – a helyi rege szerint.
– Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?
– Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.
– Oh, édes papa – szólt mórikáló szemforgatással. – Köszönöm a jó véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?
– Kérd meg Homlódy bátyádat!
E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbről; még most se volt felöltözve.
– Sürgönyt kaptál.
– Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.
Noszty felbontotta, a belügyminisztertől jött és számjegyekkel volt érthetetlenné téve.
Megint kinyitotta a belső ajtót.
– Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?
– Miféle kulcs? – kérdé Kopereczky bosszúsan.
– Amit a belügyminisztertől kaptál.
– Elveszett.
– Hát most már mit csináljak?
– Hivass lakatost! – mordult rá türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült máslit kötni a nyakkendőjén.
Azok, akik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis súlyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.
– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.
– Minek hoztál ide, te hóhér? – védekezett Kopereczky.
– Mit tudtam én, mit tudsz?
– Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony Isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy nekimentem ennek a főispánságnak.
– No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.
Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen daliás vitézt mutat vissza.
Azzal benyitott híveihez.
– Készen vagyok, uraim.
Éppen akkor jött be Pimpósi hajdú is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a tanácsterembe, ahonnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.
– Akkor hát menjünk Isten nevében – mondá a főispán s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyűlési terembe nyílt.
Malinka hozzá sompolyodott útközben.
– Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.
Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kíséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szűnni nem akaró lárma támadt.
– Ne te ne, sárgarigók! – rivallt a fütyülőkre megvető gúnnyal Homlódy István.
Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! – Ne szemtelenkedjenek! – Minek jött ide? – Kopereczky sicc ki! – s több efféle kivehető hangok vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kígyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben volt.
A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá bíborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el – találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.
Az »abzug« még akkor nem volt kitalálva, ahelyett egymást becsmérlő kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.
A megtestesült káosz képét nyújtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd – gondolta Poltáry –, itt nem lehet gyűlést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidás ezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban kettéhasadt s haragos, bömbölő hangja minden zsivajt túlharsogott.
– Csend legyen hé! Én mondom. Akinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elő!
Amire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz ezredes, akit közönségesen »beretvált tigris«-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját őfelsége a saját királyunk alattvalóiból – párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt – mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát és csak egy kis csont-szilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés – egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja.
– Ohó, ohó!
Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.
– Tetszik valami? – mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajlítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.
– Semmi, csak köhögtem – felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a váll-lapockái közé húzva.
– Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medvecukrot.
Kitört a nevetés. Minden arc nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés megölte a népapostolt, az arcokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márciusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.
E pillanatban csattant fel a Poltáry György híres, ezüstcsengésű hangja:
Méltóságos báró úr!
Szeretve tisztelt főispánunk!
A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyújtotta, amit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodpercig. Dacára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesedett s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:
»A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll szíveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és ismerjük mély bölcsességét (Egy reszelős hang: Ne hazudj, Gyurka!), mellyel mindenha meg fogja találni a Szküllák és Kharübdiszek között kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a hármas csillag, mely méltóságodat irányítja.«
– Halljuk! Halljuk! – potyogott innen-onnan a kíváncsiságnak némi kis morzsája.
– Istenem, hogy bírta ilyen szépen kigondolni – csóválta a keményvágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: »Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?«
Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arcát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érces hangon.
Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, amellyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról szóra fújni most is; a főispán, kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetőkben.
Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc? Restellte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nimbusza? Ejh, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre és az nagyon jó, vagy észreveszik és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.
Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá fennhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.
»Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenőszékhez méltóztatott ideérkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként testvériesen osztjuk meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.«
A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos »nem áll, nem úgy van« kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról szóra az ő beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá süllyedni. Vagy még jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, ami majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, ami lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kívánalmai, a nemzetiségek erős kezű megfékezése, a pandúrság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, ahol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakoncátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. – Hiszen tudta már ő ezeket könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán acélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyűség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását hasonló helyzetben. Vagy talán éppen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű hangzavar az előtte, mint ahogy az ütközetben a katona nem érzi a saját vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh, jaj, Demosthenes óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, amelyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt, Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.
Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által.
– Milyen lesz a sógor beszéde?
Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.
– Az isten tudja! – szólt szemeit égnek fordítva.
– Te csináltad?
– Félig-meddig – hörögte halkan.
– Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománca. Meg kell adni, hogy gyönyörűen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.
– Hm, csakugyan – hebegett Malinka és kíntól vonaglott lelke.
– Apropó – fecsegett Feri tovább –, mi van a nővéremmel?
Most lehetett még csak nagy konfúzióban a Malinka arca, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.
– Boldogok voltatok, mi? – vigyorgott Feri rejtélyesen.
– Nem is beszéltem vele.
– És én ezt ugye elhiggyem? Ösmerlek kis maszk!
– Bizony Isten.
– Beszélhetsz nekem, amennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenek előtt hálátlan. De most jut eszembe…
Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arc mosolygott le onnan a különböző virágos és strucctollas kalapok alól.
– Te már egy hete vagy itt, Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?
Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arrafelé, sőt ösztönszerűleg behunyta a szemeit, mert íme elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt éppen utolsó.
De az efölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodpercig tarthattak, míg a főispán hátrataszította a panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.
– Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!
– Ejnye, beh különös pohánkakása ízű hang – mosolyodott el Klementy szerkesztő úr, aki a középső zöldasztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.
Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszűnt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megőrli, mély csendesség támadt, de mint Hort mondotta később, volt valami fenyegető jellegű, valami bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a kíváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a féleszűnek hirdetett tót urat.
– Halljuk, halljuk!
– A mai politikai viszonyok mellett – kezdte folyékonyan, minden elfogultság nélkül – a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bízta meg e nemes vármegye vezetésével…
– Bizony tehetett volna okosabbat is – vágott közbe az oszlopok mögül egy pufók alak.
Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja, némelyek megbotránkoztak: »Minek a királyt bántani?« Mások helyeselték: »Ej, nem árt őfelségének, ha csuklik egy kicsit.« Szóval megindult a mindent elposványosító trécselés. Kopereczky egy kis szünetet tartott, de a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni hangját a továbbiakhoz:
– Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakaratot, mely az itt egybegyűltek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcsességet, mellyel a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Szküllák és Kharübdiszek közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság, e három csillag irányítja őket.
– Nini – ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami váratlan ismerőssel találkoznék. – Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk! Halljuk, urak! Ohó, hisz ez rettenetes módon érdekes!
Mint a futó tűz terjedt fülből-fülbe, hogy a főispán, Poltáryt gúnyolja, megtanulván az ő beszédét egy hallásra zseniális módon, szóról szóra visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum. Halljuk csak, halljuk!
Egyszeribe olyan csendesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a mellényzsebében. Kopereczky erre lejjebb eresztette a hangját és így folytatá:
– Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság! Nem rózsákkal párnázott pihenő székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek-e azért? Oh, nem. Úgy állnak szembe egymással, mint a szarvasok a vadászokkal…
E hasonlatra mindenki ráismert s látta, hogy csakugyan a Poltáry beszédét ismétli. (»Bevette és most kihányja« – ahogy Viléczy Ödön mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda kapitális ember! Egy lángész. Csodálatos emlékező tehetség. Ki is volt az, aki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami peregrinus. No, ez még azon is túltesz.
Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldesfényű bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra, hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból éppen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nimbusz Isten veled!
Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán személyével, sőt, hogy megszeressék.
– Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek – szónokolt odább a főispán, egészen kipirulva –, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint szatíra értelmezendő. – Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, aki az első sorban ült, hangosan panaszkodott:
– Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.
A tömegek kiszámíthatatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jótulajdonság (ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se lehetett volna elverni. Hovatovább nagyobb volt a lelkesedés, ami természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, amit a főispán elért, még mindig szóról szóra adván vissza a Poltáry frázisait, szimiléit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe zavarón a Hort úr sablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül csúszott ki a száján:
– Milyen volt a keze?
Minden új éljen mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy hallucinált a Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot űztek vele; az öreg Noszty nem minden fennhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: »Nézd csak, nézd, micsoda fránya fickó ez az Izrael«. Sőt még Poltáry György is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy kis antipoltarizmus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy éppen az én egykori beszédemet magolta be, s én azt nem gyanítva, közvetlen előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött paródiát hallanak s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyúttal engem vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem paródizál, hanem szegény feje nem tanult be más beszédet s akarva, nem akarva ezt kell elfújnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha elhallgatok s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két beszéd, s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám, mint bármely más szolgálat, amit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfújja, ahová leülök, szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak ujjongjatok, éljenezettek, ostobák, én a markomba nevetek azalatt.
Így formálódott ki apránként általános megelégedéssé minden széthúzó érzés. Némelyek fitymálták vagy kevésbe vették a főispánnak e mnemotechnikai erőműveletét, hogy mi van abban visszakiabálni valamit, »hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát«, de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.
– Eh – mondotta Petrovay Tamás nagy tekintélyű aggastyán, aki a pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét –, mit ért a paraszt az uborkasalátához?
Ez a gúnyos megjegyzés megtette a hatását. Senki se merte többé kétségbe vonni a főispán lángelméjét s midőn beszédét bevégezte, valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzá rohantak, ősi szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek megmutassák.
Mámorban úszott minden. Az arcok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovációkban. Mihelyt a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az anyaföldre, hízelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is odakiáltott:
– Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt.
S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.
Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, aki megmutatta neki, melyik a karzati hölgyek közül Tóth Mari.
– Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?
Feri föltette monokliját és megnézte műértő szemmel.
– Formás jószág, de mintha szeplős volna.
– A termete veri a liliomot.
– Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.
– Nem egészen, csak éppen mondom, hogy a termete az, meg a ritmikus járása, amiért én dicsérem. Látnád csak járni.
– Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.
– Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek, mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok keresztül.
– De már nem fiatal, ahogy nézem.
– Olyan huszonegyéves forma, de még ártatlan, mint a ma született bárány és olyan egészséges, mint a makk.
– Elég baj az – sopánkodott Feri.
– Hogyhogy?
– Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyámuram, a szúette könnyebben ég.
– Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?
– Mutasson be neki, bátyámuram.
– Szívesen. Menjünk hát fel hozzájuk.
– Az anyja az, aki mellette ül? – kérdezte Feri útközben.
– Igen, az anyja.
– Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?
– Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a Habsburgokkal rokonságban. Amellett azonban jóravaló asszony lehet, mert Tóth uram nagyon megbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az ülésnek.
Nem könnyű volt pedig kikecmeregni a nagy tömegből az oszlopos folyosóra, ahonnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyűlések részben börze jellegével is bírtak; itt találkoztak a megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csődöre, viszont ő maga itt szerezte be, ami neki kellett, teheneket Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfaoltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.
Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre élvezhette a Homlódy információit.
– Mondja csak, János bátyám, miért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.
– Nem tudom.
– Dehogynem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.
Erre aztán elmosolyodott Homlódy.
– No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, akik magukat rútaknak hiszik.
– Vannak is a világon ilyen leányok! – hitetlenkedett Feri.
– Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez, nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, amelybe többnyire a gazdag partik esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, aki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése, hogy őt önmagáért senki sem szereti s derűre-borúra osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy az a millió forintocska, ami a leányra néz, furcsa kis lidérc. Nemcsak azokat zavarja meg, kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, akinek a mátkaládájában van.
Éppen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.
– Azt hiszem, ne menjünk fel – mondá váratlanul.
– Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?
– Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, amit az imént mondott János bátyám, hogy a millió, gonosz lidérc, megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit mondok, amennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.
– Amint akarod – hagyta rá Homlódy vállat vonva –, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?
– Nem mindennapi ember.
E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s kifelé tódultak a bizottsági tagok »Éljen a főispán!« kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyűlésnek.
– Puff neki! – kiált fel Homlódy. – Okosan tetted, hogy nem mentél a karzatra.
De akihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.
Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, ahová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hízelgőivel, hozzáragadt mamelukjaival. Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa sercenésénél ott vannak az éber muslincák. Csóva Jancsi, aki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett zergebőrkesztyűjét, rájuk is terítette egy-két megjegyzéssel a vizes lepedőt:
– Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.
Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.
– Nem láttad Ferit?
– Tóth Marit lesi – súgta a fülébe Homlódy.
– Szeretem – szólt sugárzó megelégedéssel –, hogy ím végre már hozzálát a fiú valamihez.
Kopereczky ott bent a gratulációkat fogadja. Boldog, aki kezet szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontó megyében.
Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.
– Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.
– De hol vetted azt a pompás ötletet – lelkendezett Rágányos – visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.
– Hol vettem? – mentegetőzött a maga szokott bohémiájával Kopereczky. – Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta – ahogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán útját, hiszen tudjátok.
Jóízűn kacagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró célzás akar lenni az elődre, aki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását!… Micsoda nagyeszű ember ez!
Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kiskirály és zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén: »Bizony, higgyék el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a főispánság«, azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.
– Itt a kulcs, megvan a kulcs!
– Ez az? – nézegette meg kíváncsian Kopereczky. – Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan ésszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csak hogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképpeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levélkulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákombákomjait, de így igazán hülyeség.
Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.
– Biz Isten igaz. Őméltósága jól megmondja. Íme egy főispán, aki nem fél a kormánytól. Ennek azután van gerince fölfelé is, nemcsak lefelé.
Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még őrajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár, most már színbölcsesség, kijelentésszerű alapigazság minden, amit mond és az adott esetben most már a miniszter a szamár.
Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.
Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.
– Hát itt van ni – kiáltott fel vidáman Kopereczky –, milyen jó lenne most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban még át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt végezek.
Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, akik ezt cselekedték.
– Nem aprehendálom én azt – felelte Kopereczky –, ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig megmaradt, majd megisszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét múlva.
Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt »haza« hozza. Milyen kordiális és egyszerű.
Ezzel eltűnt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik kezeibe, aki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, ami nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.
– No, bracsok slatki (no, édes testvérke), nyúzd le hamar rólam ezt a bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem »mezítláb« járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyűlési teremben?
– Ott voltam a karzaton.
– Mit szólsz az esethez?
– Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.
– Hát ugye értünk egy kicsit a csízióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét s ravaszul mosolygott.) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefőzni. Mi a nézeted?
– Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.
– Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Hallottad végig a beszédemet?
– Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.
– Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?
– Betettem őket.
– Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben.
– Az ám.
– Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.
– Nem hiszem, de minek is adták volna ide?
– A tekintélyt emelni.
Bubenyik egykedvűen intett a kezével.
– Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én parasztésszel, nem a gombok teszik a főispánt, hanem az, hogy maga gombolja-e azokat vagy mások?
– Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?
– Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.
– Úgy? Mit is mondtál előbb? Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.
– Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon – vigyorgott Bubenyik.
– Hogyhogy? – pattant fel a báró szigorúan. – Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?
– Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.
– Oh, te jerikói ökör, te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?
– A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)
– Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De ugye szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted és ez a fő.
– Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.
– Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?
– Az, hogy miképpen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?
– Mijét, te bolond?
– Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viceispán úr mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.
Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.
– Hiszen voltál te vándorszínész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te színész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garde-robe, mi? Csak egy bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonnyal így is tetszett.
– Igen – jegyezte meg Bubenyik –, de Moór Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, miképp tudta az alispán úr elmondani?
– Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.
– És ezt a méltóságos báró úr helyesli?
– Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet. Napóleonhoz illő, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe és nem Napóleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a fickónak.
– Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a cigányoktól.
– Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert énelőttem bántod, biz Isten, menten hallani fogod a krapeci harangok zúgását.
Amely ígéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden ígéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.
Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, ahogy azt a magyar agy elképzeli: »akinek az Isten hivatalt ád, ád az ahhoz észt is«. Íme már megvolt a nagy ész is, dacára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.
Visszament vendégei közé – nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a »Kék golyó« kapujáig kísérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő a termete), ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, ahol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: »Ide, ide, számok ellensége!« Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, piros szegfűvel gomblyukában (de iszen tudja Bubenyik a dörgést), mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arcában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri közöny nem jól takart.
– Apa – szólt Feri –, közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.
– Milyen sürgönyt? – kérdé élénken Kopereczky.
– A belügyminiszterét, amit kifejtettünk – szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. – Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.
S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.
Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csíptetőjét és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak. Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a mennyekből. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, táncra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgő frekvenciát. Negyvenezer forint évenkint! – Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonként az egész tótországot. Denique, akinek az Isten észt adott, ad ahhoz dominiumot is.
S ím olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom – fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal –, hogy az illető főúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.
Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arcán, szemeiben, mint az örömnek valamely felvillanását. Hja, mégiscsak van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka hogyan borul el s valami ónszínű réteg vonódik szemeire, arcvonalai elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.
Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:
– De iszen a mi Izraelünk derék spéci, jövője van. Tudja az arcát fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben a kutya szláv fajban!
Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfűt görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva zsebre gyűrte a távirat szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet tanulmányozta:
– Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi cikornya és punktum.
Ezzel aztán megindult lefelé a lépcsőkön a kíséretével, ahol rendre megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera charitatis.
– Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy el nem szomorodik, de el se bírja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.
Noszty Pálnak, aki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejéről puhaságot híreszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.
– Nem hiszem – vágott közbe –, magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.
Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek előtt, csóválták is a fejeiket: »Teringette faszekere«.
Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor… Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr, mintha ő lenne az a szilaj csikó, akinek a hátáról szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.
