TIZENEGYEDIK FEJEZET AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE, MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT
TIZENEGYEDIK FEJEZET
AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE, MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT
AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE, MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT
Harmincöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek az sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nem hiába élt e sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.
És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven huszas lakott benne; egy huszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.
Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett, hogy elment volna devernálni a »Két Kék Bakokhoz« vagy a »Két Pisztoly«-ba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.
A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint a peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk – vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.
Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt – egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan ő: Nagyszécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s épp annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.
Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:
– Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.
Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:
– Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.
Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.
A koma nem vonta meg a jó tanácsot:
– A mi fiúnk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.
Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégiscsak egy doktor, míg ellenben, ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.
De biz ezzel se fegyverezte le a péket:
– Micsoda? – kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított – hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.
Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.
Ősszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság fejlődött ki köztük.
Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülük, kiről a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.
És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésről visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe, hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.
– Stromm úr – mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni –, szüleim meghaltak, és nem maradt utánok semmi vagyon.
– Hallottam, édes fiam – sajnálkozott a derék mester.
– Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem bírom tovább fizetni az ellátást.
– Ej, ne törődj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.
– Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr – vágott közbe a fiú keményen –, köszönöm alásan a jó szívét, de nem kell.
– Ejnye, forgós adta! – csodálkozott a jó ember, és a szemöldei felszaladtak a homlokára – hát mi a mennydörgős fityfene kell?
– Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.
– Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta el az ilyen diák kiszólásokat.)
– Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.
– Ugyan ne izélj, te bolond!
De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.
– Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátérdepeltél a lelkemre.
Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.
– Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!
Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:
– No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.
Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértő hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő szájában látták az alkotását.
Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.
Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit időközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszár hadnagy, sem az Alma Mater »gólyája« nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.
Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.
Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult, egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért, mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelőkkel és aki hallani se akar nővéréről, a szegény szűcsnéről, gőgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:
– Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.
S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak. Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, ő látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.
Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a »student« ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.
Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levelét az asztalon.
»Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen, mint ápoló s kísérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdőkbe. A sallárium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád« stb.
Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: »Miért tette azt, miért tette?« Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.
Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző klimatikus helyeiről, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltöttkáposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult) vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani… Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.
Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzéséből. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: »Úgy látszik – írja –, kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő bolond ésszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az őrültség.«
Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.
Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövő héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ottmaradásra. »Állíttasd régi ágyamat szobádba«, írja a »post scriptum«-ban.
Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: »Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú.«
Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtől szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!… Nosza, karonfogták és nagy diadallal vitték az »Arany Sas«-ba, mert csak meg kell inni a visztontlátás áldomását. A borjúbőrös ládát meg a köpenyeget hadd vigye haza a hordár.
Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát az a templom-féle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébánia-templom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebből a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az »Arany Sas«-ban is, olyan lehetetlen nevű ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:
– Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.
Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglőbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett, hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.
A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelőtt dühöngő őrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.
– Mit csináltál ott annyi ideig? – kérdé Adalbert.
– Egy kis dolgom akadt – felelte rejtélyesen.
– Aha! Valami szoknya – mosolygott Tóth Miska.
– Hé garçon, pincér – parancsolá Gyuri. – Nincsenek francia boraik?
– De igenis, vannak.
– Ide egy kis rajnait, ugye, fiúk?
– Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett – vélte a hadnagy.
– Hagyjatok békét – vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével –, Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget fizethessem.
– Ez már nagy hiba! – szólt a hadnagy elszontyolodva. – Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?
Gyuri közömbösen vont vállat.
– Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.
A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:
– Meg kell gondolnod pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.
– Ej – vágott közbe Miska, megrestellve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. – Amíg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!
Koccintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett témát:
– Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott stúdiumoknak.
– Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.
– Persze, nagyon elfáradtál – gúnyolódott Stromm hadnagy.
E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelőtte. Gyuri azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőbe: »nem veszi be – úgymond – gyomrom a közönséges kosztot.« Mindennap előállott egy-egy bohókás kívánsággal, most új kalapot kívánt, majd valami különös penicilus tetszett meg neki a kirakatban.
Stromm hadnagy, aki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő már ezeket nem nézheti tovább.
– Gyuri szívtelen fickó. Teljesen jóllaktam vele.
Miska védelmébe vette.
– Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonként rátalál a régi lelkére, hogy ím, megszabadult a bolondtól.
– Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.
A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri mecénását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától, mert ő akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.
Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Liciniushoz, ahol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.
– Nagyon helyes, eszerint ez az én délutánom lesz.
– Mit akarsz velem?
– Attól függ – mondá Gyuri fürkésző tekintettel –, mennyi pénzed van?
– Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.
– Összesen? – kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.
– Sajnos, de úgy állok – dadogta Miska elpirulva, de amikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: – Mire kellene?
– Szerettem volna egyet mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis »kirohanást« csináljunk.
– Ezért kérettél velem szabadságot?
– Megvallom, ezért.
– No és mit neveznél te kirohanásnak?
– Hogy először is egy fiákert fogadnánk és kihajtatnánk úri módon a Zugligetbe, például a »Szép juhászné«-hoz.
– Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.
– Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? – kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő hangon. – Gondolkozz rajta, kis öregem.
– Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.
– Nincsenek valami ékszereid?
– Sem aranyom nékem, sem ezüstöm – idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.
– Hát az az óra mit vétett a zsebedben?
A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.
– Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?
– Tedd zálogba.
– Az nem lehet – pattant fel idegesen. – Atyám vette ajándékba, mikor Losoncra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér, klepszidra, de én nem válhatok meg tőle.
– Ejh, hiszen mindennap megválsz tőle, mikor este az asztalra kiteszed s nélküle alszol.
– De legalább beleketyeg az álmaimba.
– Hiszen kiválthatnád holnap.
– Nem, nem, ne kívánd tőlem!
– Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.
Addig-addig cirógatta, kéregette, hogy nem bírt neki ellenállni, bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette őket. A »Szép juhászné«-nál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.
– Mihálykám, fiacskám, tudod-e, mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palack francia pezsgőt.
– Félek, a vesztedet érzed, fiú – intette Tóth Miska. – Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.
– Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kívánom többet.
– Becsületedre mondod?
– Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy jó szívvel vagy irántam.
– Hogyan kételkedhetnél ebben?
– Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.
– Hiszen szívesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, amivel nem teszek jót és ami mindenképpen helytelen.
Denique, meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrát kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket, s iddogálás közben, amint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, amit Pest nyújthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, ahol éltek, a hímes rétek, mezők, ahol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük, fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!
Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.
– Minden órádnak leszakítsd virágát – elméskedett Gyuri –, de sajnos, nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már leszakítottuk, menjünk hát haza.
Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és »arszlánok« szoktak.
A Váci utcában egy helyütt, éppen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.
– Hó, álljunk meg! Szállj le, hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom van hátra. Hadd rázom ki azt is, s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere csak be utánam!
Gyuri eközben a Klemitzer-bolt felé lépekedett s megfogta a kilincset.
– Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?
– Gyere csak utánam!
– Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?
– No, csak gyere be, majd meglátod.
– Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.
– Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni, gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.
Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.
– Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?
Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos aranyórát mutatott.
– Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?
– Van egy – mondá Klemitzer –, melyet Nádasdy grófnak készítettem, de közben meghalt, és az örökösei nem akarták átvenni.
– Mutassa!
Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok díszítettek.
– Megjárja – mondá Gyuri. – Hogy az?
– Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki – szólt közbe hátulról a jó barát, akit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.
– Hatszáz forint – felelte Klemitzer.
– Megtartom – mondá Gyurka. – Most már csak egy aranyláncot keressen hozzá!
Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.
– Gyurka, Gyurka! – intette onnan még egyszer.
A láncot azalatt kikereste Klemitzer, az éppen száz forint volt.
– Tehát hétszáz forint összesen – veté oda Gyurka könnyedén s ezzel megfogván az órát láncostól, Miska felé nyújtotta:
– Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd el tőlem, kérlek, ajándékba.
Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, ahelyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most mindjárt jön a »stikli« csattanója.
Jött is, de nem ahogy ő képzelte, mert Gyurka kihúzott az oldalzsebéből egy vastag papír paksamétát, amelyet szétterítvén, kivillant egy nagy csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán letette Klemitzer elé.
– Tessék belőle visszaadni!
De mire szétnézett volna a boltban, akkor már Tóth Miska rémült arccal ugrott ki s futott lihegve, remegő szívvel, végig az utcákon, mint egy kergetett vad, és meg sem állt, csak otthon, a Frühjahrsfeld utcai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig dobván magát a kanavász dívánon, keserves sírásra fakadt: »Jaj nekem, százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.«
Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett; hallani lehetett belülről, amint megáll ott künn a robogó bérkocsi, majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren a kilincs, de nem enged az ajtó.
– Miska, eressz be!
Semmi hang belülről.
– Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.
Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a pántoknál.
– No, hát bent vagyok, ha éppen tudni akarod – hangzott ki most tompán, szinte rekedten a Miska szava –, de szándékosan nem bocsátlak be, mert én becsületes ember vagyok.
– Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? – kedélyeskedett Gyuri.
– Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, amerre a két szemed lát.
– Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy megveszett kutyát?
– De igenis, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak látni ezentúl, nem kívánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az isten szent nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.
A künn levő fiatalember felkacagott erre vidoran, édesdeden, az ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett ez, mintha egy csengettyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karcolás se.
– Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! – sürgeté Velkovics még mindig nevetve.
– Nem, nem.
– Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.
– Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, amennyit én nálad láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A többire nem vagyok kíváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de mások szemében mindenesetre.
– Hiszen értelek – felelt Gyuri –, tudom méltányolni eljárásodat, rossz tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.
– Nem hiszem.
– De legalább hallgass meg.
– Nem hallgatlak meg.
– A gyilkost se ítélik el kihallgatás nélkül.
– Én téged elítéllek – kiáltá Miska ünnepélyesen. – Távozz közelemből, sátán!
– Ha már nem bocsátasz be – esengett Gyuri –, legalább azt az utolsó kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hadd adjak be neked egy írást.
– Minek nekem a te írásod?
– Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…
– Undorodom az érintésétől.
– És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben pedig…
– Mit akarsz az »ellenben«-nel?
– Ellenben leülök a küszöbödre s isten engem úgy segéljen, nem megyek el onnan élve, míg ki nem jössz és végig nem hallgatsz.
– Jó. Végezzünk. Eredj ki az utcai ablakhoz, én eddig kinyitom, tedd be az írásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem, s onnan aztán elveheted.
Így is lett. Gyuri kiment az utcára s kikeresvén a zsebében lévő íráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papírsustorgást, de ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen átbetűzze a németül írt okmányt.
Sápadt arca megszínesedett apránkint, szíve hangosan dobogott az örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, ahogy otthon volt, az utcára, Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát, összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába, mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:
– Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el, kérlek. Én csak fiákerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen alkalmatosságon vonuljak be.
De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közben nem győzte a bocsánatkérő szavakat keresgetni:
– Ne haragudj – rebegte elérzékenyülten –, hogy megsértettelek.
– Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.
– Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.
– Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.
– Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.
– Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.
Rágyújtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodellekkel megrakott asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:
– Június első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz forintom, beszálltam a »Vidám Pelikán«-hoz azzal a tervvel, hogy az éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utcákon őgyelegve, unalmamban egy cirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss Lenora Walton produkálta magát, ingerlő arasznyi szoknyácskában. Hogy szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt vagy legalább nagyon sokan és mindenesetre többen eggyel, mint amennyi az én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, aki ellopta a zsebemből a tárcámat, úgy, hogy a cirkuszból kijövet néhány rézkrajcárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagyvárosban. Elhűlt bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni, de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam, de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el az éjt a »Pelikán«-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni nagybátyámat, dr. Protokot, aki ugyan rideg agglegény és fösvény, szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben, mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utcán elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok közül, mikor csak ez az egy kínálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha megkísérlem? Legfeljebb mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr. Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utcákon kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta, kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor, hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öregúr azt tanácsolta, nézzem meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vince, lakik Kemetter-gasse Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott, rozzant, földszint néhány bolt s egy korcsma a balszögletben, a »Százéves hollóhoz«, a kapualja sötét, a lépcsők hepehupások, mégis igaza volt a szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták lépcsőköveit a páciensek. A csengettyű-zsinór után indulva, mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik az öreg. A zsinór egy kis piszkos cellához vezetett az udvar mélyén, hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen kártyákat rakott ki. »No mi az?« – förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, amint beléptem. »Hol lakik dr. Protok?« – kérdém. Fölemelte bal kezét, amelyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz, csontos ujjaival, hogy ott lakik. »Vagyis az első emeleten?« – kérdém ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. »Hogyan? A pincében? – mondom én hitetlenül. – Maga tréfál velem, anyóka. Fent is, lent is nem lakhatik a doktor úr.« Erre a megjegyzésemre elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arcizmain, hogy köhögési roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (ahogy később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott, vasvilla szemeit rám szegezve: »Hohó, uracskám. Amit mondtam, mondtam. Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent is, ahogy én mutattam, amint vagy az égbe ment, vagy a pokolba, mert Protok dr. meghalt.« »Oh istenem, és mikor halt meg?« »Bizony már egy félesztendeje.« »Ez aztán borzasztó!« – mondám önkénytelenül, helyzetemre gondolva. »Mit borzasztó?« – fortyant fel az anyóka. – Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott könnyelműen, anélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.« »Úgy? A ház tehát az övé volt? – kérdém – és ki örökölte utána?« »Ejh, valami vagabundus, akit a hatóság azóta sem bír megtalálni – felelte Heller anyó –, valami Velkovics György nevű lump diák.«
– Képzelem, mennyire megörültél – szólt közbe Tóth Miska, aki elfojott lélekzettel hallgatta eddig a történetet.
– Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez, kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént nyújtottam be neked az ablakon, s ki, miután személyazonosságomról is meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.
– De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?
Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.
– Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát vagy-e, amilyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és követelő irányodban.
– No, és hogy vált be a próba?
– Túlhaladta várakozásomat.
– Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?
– Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről, és ez egyelőre abból áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt, minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát azért is, meg amazért is, hogy ami a tied volt, azt mindig megosztottad velem, most én is megosztom veled, amim van.
Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s az egyik köteget odahelyezte Miska elé.
– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.
Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arccal tolta vissza a bankjegycsomagot.
– No, csak tedd el és ne hozz kísértetbe, mert még el találom venni.
– Hiszen komolyan a tied.
Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát, felette elérzékenyült.
– Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta azt a te nagybátyád. Az órát, amelyet felajánlottál a boltban, elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfosszalak, ahhoz nekem nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.
– Már megint okoskodol? – bosszankodott Velkovics. – Elrontod az embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled? Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a házmester, meglátja, rendőrért szalad, s bevisznek. Te azt fogod mondani, hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de különben sem akadsz olyan együgyű bíróra, aki elhiszi neked. Azért hát tedd el… no, szépen kérlek…
Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami makrancos gyereket kell rávenni valamire.
– Nincs rá eset – mondá Tóth Miska eltökélten. – Az ilyen regényekbe való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.
– Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes sohase teszi mindenét egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik része jól mehet. Az ember nem juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét, mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet osztom én meg veled, hanem voltaképpen az eszemet és a szerencsémet egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan, tetszése, vezérlőcsillaga szerint, és a százezer forint esetleg új százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk, akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége – lehet, hogy tönkremegyek s ebben az esetben hozzád fordulok: »most már te segíts ki engem«; megeshetik a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.
– Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem számoltál.
– S melyik az?
– Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.
Velkovics vidáman vont vállat.
– Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, ahol voltunk. Megmaradnak a szép emlékeink.
– Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy mázsás kő is, hogy én kísérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba, mely rám ilyen hátránnyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.
– Lárifári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, amint Velkovics Györgynek hívnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!
(Kéngyertyának a gyufát hívták akkoriban, mely éppen abban az évben volt új találmány.)
Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy amilyen szenvedélyes természetű szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem találta ezek után célszerűnek az ellenkezést. Sőt amint tovább gondolkozott, szerencsésnek kellett ítélnie a Gyuri szándékát, éppen Gyuri érdekében.
Elvitázhatatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit keleti, ábrándozó természet. Nád, aki a szél ingása szerint hajlik. Azonfelül szép fiú, kacér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja, mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág? Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, amit Tóth Miskánál hagyott?
Ekképpen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna vagy ha hozzányúl is, csak biztos szaporítás céljából teszi. De ezt nem szükség most kijelenteni. Csak higgye Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen éppen ez a forma a szerencsés. Így könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben, gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképpen az egész vagyona.
Sőt hovatovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult a dolog. Milyen bolond voltam – gondolta –, nem akartam elfogadni Gyuri ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, ami később kifejlesztheti a versengést, hogy ki bír többet produkálni, s ilyen valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzányúl, jövedelmező üzletbe fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal kell visszatéríteni.
Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok színes tervtől, a sok álmodozástól, sehogy sem bírták elhatározni, mihez kezdjenek. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik előbb az európai nagyvárosokat, hogy az odavaló emberek mit csinálnak.
Az első állomás Bécs volt, hol a »Stadt Frankfurt«-ba szálltak. Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.
A »Stadt Frankfurt«-ban egy pozsonyi öregúrral ismerkedtek meg, bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, aki egy híres orvostanárral kezeltette lábbaját s evégből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öregúr unta magát esténként az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas, kedves modorú úr volt, de nem minden ravaszság nélkül való. Apránként megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával rokonszenvezett, aki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában, olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre, az öregúr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgyhogy minden gyereke ötvenezer forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak azt nem tudja, mihez, éppen abban fő a feje.
– Hogyan? Üzlethez? – csodálkozott az öregúr. – Hát nem tanuló úrfiak az uramöcsémék?
– A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis voltam.
– Ah! – szólt az öregúr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a szelíd Tóth Miskát – és milyen mesterséget tanult?
– Pipametsző voltam.
– Pfuj! – kiáltá megvetőleg. – Hisz az nem is mesterség. Mióta a szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála már csak rövid idők kérdése.
Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fennhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, mellyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.
Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner strassen, de arra a kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant odakísérné, kereken kijelentette:
– Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? – vetette oda mellékesen.
– Mintegy kilencvenkilencezer forintot.
– Hogy? Mit mondott? Kilenc ezeret?
– Kilencvenkilenc ezeret.
– Készpénzt?
– Igen.
– Nem mesél ön?
– Itt van az oldalzsebemben.
– Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz? Megyek, édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.
Elkísérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a híres orvostanár állítólag ráparancsolt, egy percig se maradjon ezentúl gondos ápoló nélkül, amit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.
Mi természetesebb, minthogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilenc-húszéves korban minden leány szép és kívánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, amint éppen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyíló ajtón át Krisztinát fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem bírta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon s éppen nincs benne semmi megnézni való. Mi mindent gyűjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök – csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indoklásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.
Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak éppen vakok és akármint szidták is Bécset, mégse bírták elhagyni, noha Párizs volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetűnő módon folyt a flört, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatalemberrel. Így tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esős délután, amint éppen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte Zsuzsika kezét.
A kékfestő nyájasan bólintott szürke fejével, de mielőtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképpen felelt Velkovicsnak:
– Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.
Velkovics Gyuriban elhűlt a vér.
– Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. – Egy fogadásom van – folytatá a kedélyes kékfestő –, hogy Krisztina előtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért, ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.
Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:
– Ohó. Krisztinát nem engedem.
– Mindjárt gondoltam – nevetett a furfangos kékfestő –, mert már napok óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.
Így lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap múlva.
Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt, s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy íme, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezret – mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.
A párizsi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belőle.
Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párizsban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenekelőtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, ami könnyen kivihető, csak egypár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a megszerzés módjáról az apósa és Zsuzsanna is szeretné.
– Szóval én nemességet keresek – hajtotta egyre Gyuri. – Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol?
– Én meg olyan országot keresek, ahol a nemesség nem szükséges – felelte Miska, Amerikára gondolva, ahova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.
Noha három hónapra volt határozva a párizsi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy, s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, ahol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.
Velkovics tehát érzékenyen elbúcsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától, és hazamentek Pozsonyba, ahol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a perszonális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, amikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az újdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a címert megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott, s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, amit apjánál, a szécsényi szűcsnél látott, egy prémáru üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag diétai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretőiknek a muffokat és a cobolyprémes felöltőket, de mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert a tigrisek, medvék, kékrókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabőrre.
Tóth Miskáék még Párizsban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az Újvilágba, miután előbb Londonnak is szenteltek egy pár hetet.
– Azokban az országokban álljunk meg – szokta mondani Miska –, ahol már királyt nyakaztak. Ahol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.
Végre hát abba az országba jutott, ahol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.
Eleinte csak mint utasember nézett szét, s tanulmányozta a New York-i életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyílnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni tudni.
Egy-két havi ott-tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi művészetének, tajtékpipákat fog metszeni, s evégből műhelyt rendezett be, s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, si est pipa, non est ita. A jenkik és a matrózok, Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s éppen úgy nem bírtak érzékkel a pipák stílje, formái és ornamentikája iránt, mint ahogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen alakú dobozban legyen, mahagóni fából készíttessék-e esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fő, hogy jól szeleljen, s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfi ambíciók közt. Az, hogy valami tárgy, amely fehér, sárgának, sőt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés, és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott, és színváltozás által felismerhetetlenné lesz.
Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar abbahagyta s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett »szarvast« (alias sóskiflit), melyet édesatyja sóval és keménymaggal behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik. Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után, melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor, s miután többnyire hírét se hallották a bennszülött pékmesterek és ebédelőtti sörfogyasztók, merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utcai plakátokon, egy hatalmas sütödét állított fel s a város különböző pontjain egyszerre három üzletet nyitott, ahol az általa készített sóskifliket és pereceket árulják.
Nagy szerencséje volt, éppen jó időben, teljes szélcsendben, a New York-i uborkaidény alatt lett piacra dobva az élelmicikk. Egész New York megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek örömükben, s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a mr. Tóth csodálatos félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül. Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa! Megérdemli mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, mr. Tóth több szomjat. A kíváncsiság nőttön nőtt. A sósperec és a köménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz.
Üzleteit egyre bővítvén, kiflikirály lett belőle, s már a harmadik esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván: »A kamat majd következik.«
Újabb három év múlva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb százezer forintot küldött neki azzal a biztatással: »Kamatok kamatja következik.«
Velkovics e második küldeménnyel visszavásárolta egyszer már elúszott trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, ahol apránként népszerű lett, úgyhogy polgármesternek is megválasztották az egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága csupa iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jól esett, hogy szűcs volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt, s mert valamennyien telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük nemes ember.
Mindezekről azonban csak levelekből értesült a New York-i pék, ki valóságos nábob lett azóta, és csak mintegy húsz év múlva került haza a halálos beteg Kohlbrunn apó kívánságára, ki még utoljára látni kívánta Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.
Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (akivel most rendbe hozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni, várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből aztán kisült, hogy az öregúr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó-hegyen.
Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.
– Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.
Tóthék tehát és Velkovicsék, ahol szinte növekedett egy fruska, a virgonc Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy éppen ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a csinos ingatlan új gazdájára.
Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon, kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, ha Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a barázdákat, s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók neki fütyültek. A fölásott föld lélegzeni, pihegni látszott s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga van ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, aki eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:
– Ejh, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre. Megkóstolom mustban a boromat és legalább mulatunk egyet.
A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: mi se virágoztunk, csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól teszed, ha mulatsz.
Mélyen elgondolkozott a kifli-király. Csakugyan furcsa az, hogy a venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.
De a szüret még csak néhány nap múlva lehetne, addig elég ideje maradt Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zegzugát bejárja s úgyszólván minden tőkéjét megismerje, ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály, kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak és az ember tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának az életnedveit elvonja egy vadóc, azt ki kell onnan vágni.
A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a gránicra összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott az aljat ki kellene ültetni őszibarackkal. A ház elé remek volna néhány vadgesztenye… A domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy végbe az emberben s egyszer csak egészen a szívéhez nőttnek mutatkozik. Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe s hogy a huszonhárom kiflis-bolt New Yorkban, ahol ezernyi dollár forog meg naponként, egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:
– Ej-ej sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek tönkremenni! Kire bízzam, kire?
– Add el – javasolta Velkovics.
Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer a »Licinius«-nál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az óráját.
És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:
– Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, amit most mondok neked, hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen tudomásul, szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok többé a »kifli-király«!
– Tehát mi a szándékod, édes Tóth? – kérdé Krisztina.
– Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New Yorkba, ti pedig maradjatok itt Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbehozom a dolgokat és rövid idő múlva visszatérek, hogy sohase menjek el innen többé.
Krisztina a nyakába borult erre a szóra, de Velkovics is meg volt illetődve s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a határozatot.
– Ember vagy, Miska – kiáltott fel és vadul rázta a barátja kezét –, meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott, százszor nagyobb boldogság az élet…
– Hát igen – folytatá Tóth Mihály elgondolkozva –, magam is így gondolom, így remélem, Gyuri s azonfelül – tette hozzá kis idő múlva – legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.
Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa Isten teremtése a magyar ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No, az igaz, hogy a Somlyó-hegyen van.
Így került haza az »Amerikánus« s itt, amint láttuk, megvette a Bontó megyebeli alsó-rekettyési birtokot.
