NYOLCADIK FEJEZET MIKOR A TENS VÁRMEGYE BALLÁBBAL LÉP KI
NYOLCADIK FEJEZET
MIKOR A TENS VÁRMEGYE BALLÁBBAL LÉP KI
MIKOR A TENS VÁRMEGYE BALLÁBBAL LÉP KI
Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az urak, akik a kormánnyal éreztek, azért bosszankodtak, mert nem közülök nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt itt idegen főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor. Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval. Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert a Caligula lova legalább a Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták, mint valami ínycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellentállási étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és az iparosok az ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez. A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyík-szabályozási panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert katolikus, a katolikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lázadozott minden ember, csak a Noszty-rokonság állt szilárdul, mint egy falanksz, az új főispán mellett. De talán csak felületen tarajosodnak ezek a habok ily nagy háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak rajta vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.
A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az egyik, aki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére nézve konzervatív, haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes filozófiával vagy keleti apátiával nézi az új időket – a másik, aki magára veszi a közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál vagy a zöldasztalnál könyököl, ez liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít, mindenképpen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az ösztöne vagy a kiadott jelszavak szerint s még a búza sikértartalmát is politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak egy kis külső incidens kell hozzá, s az egyik beadja a derekát a másik előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodásba, hogy amikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.
A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: »Hej, okos egy ember, de sokat pisszegtem neki«, míg ellenben megesik, hogy mikor egy-egy népszerű emberét megéljenzi, hozzáteszi kritikaképpen: »Nagy svihák biz' ő, de jól szaval.«
Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáció ügyesen volt csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz még abból követ is, ha így folytatja), legfőképpen azzal gyújtotta fel nagyarányúvá a heccet, hogy tömérdek bizottságot alakított. Az ellenálló-bizottság annyi mellékrajt eresztett ki a tüntető-bizottság, a romboló-bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság, a záptojásgyűjtő-bizottság, a kapacitáló-bizottság és más mindenféle nevű és célú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek díszes szerephez juthattak, részint mint elnökök, alelnökök, igazgató-választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep, egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is gondoskodott azon a vonalon, amelyen a főispán bevonul. Minden húsz-harminc lépésnyire, minden utcaszögletre jusson egy krakéler, aki birizgálja, animálja a közönybe könnyen süllyedő tömegeket. E krakélereknek viszont a paszkvil csinálóbizottság osztott ki részint csúfondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait parittyából lőni s evégből mintegy háromszáz parittyát osztott ki, kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.
Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások, s minden a legjobb mederben folyt, hogy országos skandallum legyen a fogadtatás – a többi azután magától jön –, az ellenállási bizottság nemcsak az ellenzék nagy rétegeit állította talpra, hanem a kapacitáló albizottság a Nosztyék nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, aki az utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott szónoknak s ezzel minden ódium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még alispánválasztás!)
Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a Csipke utcától a megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női fejek hajoltak ki. »Lesz itt ma virághullás – jegyezte meg Demeczky József, a megyei ellenzék feje –, de cserepestől.« A »Klenpa és Komp« vaskereskedése előtt a venicei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb fajzat a vármegyében, gyújtó harci dalukat fújva:
Bujdosik a disznó, kilenc malacával,
Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.
Nincs az a vörös posztó, amitől a bika annyira megdühödik, mint a venicei nemes ettől a mámorító, régi kortesnótától.
Az utcákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonultak ki négy óra felé az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott rákiáltott a hullámzó csoportokra:
– Rendet tartsanak, atyafiak, rendet, mert aki a rendet megbontja, hátraköttetem a sarkát.
Ami annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreatúrája és nem bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.
A Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyesfogaton, ki ahogy bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, cifratarsolyos hajdúval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét. (Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert lehetett látni, amint mélyen behúzta ősz fejét a krispinjébe. (Szégyenli magát a jámbor.)
De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött éjjeli őr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor, élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés, lehangoló morajjal fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:
– Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.
A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, összevissza kuszálódnak rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás volt-e vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?
– Az Isten is a nagyurakkal tart – dühösködik Tari Gábor, a politikus varga.
Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a kalauzt és a vonatvezetőt – tehát mégis csak »véletlen eset« volt.
A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárai észtvesztve szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden bizonnyal megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak állítani a város végére lóháton, akik híradással legyenek. A titkárja elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem különvonatot rendel. Okvetlenül itt lesz estére, nem kell szétszéledni. Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utcán, majd ügyelni fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud, ámbátor a kétfejű sas nemzette.
De a népszeszély is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben ítéletnapig. Uccu, bele kell hajítani valakibe s olyan valaki mindég akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is dobálják nagy röhejjel és viháncolással. Az inasgyerekek is hasznát akarják venni a csúzlinak s útközben különféle célpontokat találnak, de legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A venicei nemesek torka kiszáradt, be kellett térniök a »Két gránátos«-hoz és ott egymással verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a doktoroknak holnap a látleletekért.
Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott az este. A kudarc épp úgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és mulatozó bennszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek. A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogathattak a meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a port, mintha a főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a ravatalon feküdnék égő viaszgyertyák között.
A Kopereczky-párt a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott volt a »boszorkánykonyha« – ahogy a városban nevezték. Nagy sárga ház ez, a lutheránus templommal átellenben, pompás angol kerttel, mely tíz holdra terjed. Bontóvárnak voltaképpen a Rágányosok az ős földesurai, valaha minden az övék volt itt s most is ők a legelőkelőbb emberek. Rágányos Tivadar követségi tanácsos volt a francia követségnél és állítólag sohasem akart megnősülni, minden vagyona a Noszty-gyerekekre, Vilmára és Ferire volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor egyszer, ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párizsban összefeleselt egy polgárral, különben honfitárssal, egy pár paprikás szót mondtak egymásnak, mire Rágányos kihívatta segédjeivel egy szomszéd szobában, de a polgár nem fogadta el a párbajt, okul hozván fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő, mert neki fiatal felesége van, akivel most éli a mézesheteket itt Párizsban; ilyenkor – úgymond – nehéz meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis csendes lévén, semmi különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a segédek elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak: »legyetek szívesek és várjatok itt egy percig« – s azzal hátralépett a falhoz támasztott székekhez, ahol a kisasszonyok ültek a mamáikkal s kiszemelvén közülök egyet (alkalmasint aki legjobban tetszett neki), bizonyos Viliers grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a kezét (megjegyzendő, hogy gyönyörű férfi volt) s most már azt üzente a segédekkel, hogy a mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van. Így történt meg másnap a párbaj s akkor kapta azt a szép vágást a bal arcán, mely úgy néz ki ott, mint egy piros paszománt.
Kétségkívül Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodnak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az a divat, amit ők kezdeményeznek. Ha egy Horth-kisasszony pelyhes szoknyát venne fel, egy hónap múlva mindenki pelyhes szoknyában járna Bontóváron.
Ezek a családok erősen zárt kört képeznek s idegen ritkán jut be ide. Az asszonyaik majdnem kivétel nélkül szépek és disztingváltak, a férfiak pedig rendszerint cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett kivételt, akit kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem folyamodta meg az arany kulcsot, mert a politikában nem használ; a nép szívéhez nem kulcs, vagy ha kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak elzáródik.
Ma különben vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek kapuja hermetice van elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a francia forradalom szele még mostanáig sem fújt be, de a korteskedés kivételes etikettbontó valami, a kék vér háttérbe szorul egy napra és a kék foltok érvényesülnek, melyeket a párttorzsalkodásban az ellenfél oszt. Ma azok hivatalosak, akik legjobban tették ki magukat Nosztyék mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis, a nejével. Mert ez nagy szenzációt fog okozni az egész vármegyében. Hogyan? Hát az egykori kassziros kisasszony, Wild Fanny, ott fog ma táncolni a hajporozott ősanyák, grófnők, udvari dámák és történelmi nevű asszonyok képei alatt? Ahol ők táncoltak egykor. S a kevély, nyolcvanéves aggastyán, Rágányos Imre, talán éppen őt fogja vezetni karonfogva a családi asztalhoz. Őt, aki likőrös üvegek közt trónolt s akit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt. Ő fogja vezetni, aki egyébkor szinte kipukkad a gőgtől; ő, akinek az a mondása maradt meg a negyvenes évek végéről: »Milyen különös ember ez a Kossuth. Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem.«
Poltáry ügyvédbojtár korában habarodott bele a szőke Hébe bájaiba s nőül vette. Azt mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi bizonyíték, csak a hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is szép és tekintélyes.
Akkoriban azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkretette karrierjét, de vannak, akik azt állítják, hogy éppen ennek a házasságnak köszönheti amivé lett, mert Findzsát (Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mefisztók az egykori kávéházi Hébét) nem fogadván a Bontó megyei jobb társaságok, kénytelen volt otthon ülni a férjemuram is mellette (ki pedig szerette volna a léha társaságokat, a kártyát, meg a bort). Mit tegyen unalmában, képezi magát. Így lett könyveken hízott elme s mint ilyen, tiszti ügyész, majd aranytollú főjegyző és végre alispán. A Findzsa asszony nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, ahogy beszélik, két legyet ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a másik pedig ez a meghívó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy közül ez az utóbbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné előtt minden ajtó. Ezzel a meghívóval el van fogadva dámának.
Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat befencseli (Poltáry ezentúl semmi embernek fog tartatni), a piszkos múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin – Poltáryné ezentúl fehér liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát egy beszédbe, olyan nehéz pillanatban, amikor senki sem vállalkozott rá. Istenem, Istenem, de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!
Egy beszéd nem nagy munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el kell rá készülni, mert sokan fogják bírálgatni. Ellenséges szemek a kis hibákat is nagyoknak látják. Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni a rezet s már jóval éjfél előtt elkezdte szólítgatni a kártyaasztalhoz telepedett urát:
– Gyuri lelkem, nem akar maga még hazamenni?
Ezt a »maga« szót a mai napra vette fel a bonton kedvéért, mert ez volt a szokás az előkelő famíliákban.
Gyuri lelkem szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a jó szóra, a partnerek se igen akarták még ereszteni.
– Hagyj még egy kicsit, Fánnykám. Egy-két tourt.
– Kegyelem az öreg bűnösnek – esengtek érte a játszótársak.
Az alispánné azonban türelmetlen volt, kisvártatva megint a kártyaszobákba sompolygott.
– Gondolja meg – mondá félhalkan –, hogy még beszédet kell írnia az éjjel.
Ah, a beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden előtt. Most már nem ellenezték a partnerek, sőt mikor Nosztyra került az osztás sora, már nem is adott Poltárynak kártyát.
– Te pedig eredj a kötelességed után.
Így aztán még éjfél se volt, mikor a Poltáry-pár elhagyta a kastélyt. Útközben elmenve a megyeháza mellett, kíváncsi volt Poltáry, hogy megérkezett-e már a főispán.
A vártán álló hajdú azt felelte, hogy ő nem tudja, mert csak most nem régen váltották fel.
– Hát a másik őr hol van? Kit váltottál fel?
– Pimpósi Jánost, ott fekszik a várnagy előszobájában.
– Eredj, költsd fel azonnal.
– Ugyan, minek háborgatod a szegényt! – bosszankodott az alispánné, ki talán fázott is egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.
– Ej, az ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a témájával. Hátha agyonütötték?
– Amit persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.
– Bizony, megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Éppen most kezdett egy kis jobb kártyám járni.
Kisvártatva előkerült az előbbi várta, nagy álmosan.
– Megjött a méltóságos úr? – kérdezte az alispán.
– Dehogy jött – felelte az a bizonyos Pimpósi János.
– Nem láttad a főispán úr titkárját?
– Dehogy nem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadásszal, aki ma jött, aztán úgy tíz óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház előtt, egy szürke köpenyeges zsidó szállt le róla s felment velök az emeletre.
– Milyen volt?
– Magas és vöröses szakállú.
– Nem jött aztán le?
– Nem.
– No hát, akkor az volt a főispán, te oktondi.
Az utcákon még mindig őgyelegtek járókelők, kocsmákból hazatérő csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverődött mesterlegények, kik Liszyt éltették. – Puttonyba Kopereczkyvel! – hallatszott egy-egy borízű kiáltás a mellékutcákból.
Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni. Ezek hihetőleg a főispáni kocsi érkezését várják.
Az alispánné megreszketett.
– Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.
– Hát aztán? Nem vagyok-e itt? – felelte Poltáry, aki bátor ember volt.
– De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki megtámadhat orvul, különösen most, mikor haragusznak rád.
– Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a kardodat, Pimpósi és gyere utánunk – parancsolá az alispán.
Megindultak hárman, minthogy sár volt és csak a házak és palánkok mellett kínálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek az alispán lakása felé a Fürmender utcába. Elöl az alispán ment, hogy ha valami ellenség szembe jön, őt érje elsőbb, hátul a hajdú, hogy a hátulról jövő ellenséggel ő bánjon el. Findzsa asszony ment a középen, mindenképp biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért váltig biztatta Pimpósit:
– Rántsa ki a kardját, Pimpósi, meztelenül vigye, magasra emelve, hadd villogjon a sötétben. Aztán, ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa össze, kedves Pimpósi.
Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen Fürmender utcába, csak éppen a Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett, egész közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda ember, rekedten kiabálva:
– Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz.
– Ejnye, akasztófára való! – bosszankodott az alispán.
– Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.
S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet, úgy hogy a feje odakoppant a deszkákhoz.
Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal, de akkor már össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy káromlások között.
– Hol a nyaka, hol a nyaka? – kiabálta Pimpósi, a karddal hadonászva. – Hadd válasszam el a fejétől.
– Hozzá ne nyúlj! – inté le az alispán. – Én magam akarok vele végezni.
– Pedig jó volna, ha hazavinnők a fejét – morogta Pimpósi elégedetlenül –, legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.
De a parancs, parancs. A hajdú némán nézte a birkózást. Rettentő dolog az, hogy a vármegye első emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét és az ég nem horpad össze. Az alispán erős ember volt, fölemelte, megforgatta a levegőben, de nem bírta a földhöz vágni, majd az idegen kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni kezdte és a térdeivel odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezőjével verte a támadó fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt, meg káromkodott, vegyesen, mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy mesterfogással legyűrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére és gyűrűs kezével ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.
– Eredj már most panaszra a császárodhoz, ha az ő embere vagy – mondta végre kielégített bosszúérzettel. – Hogy hínak?
– Nagy Pálnak.
– Rekruta vagy?
– Igen, rekruta vagyok. Tegnap soroztak be.
– No, most már elég volt – szólt kiengesztelt, szelíd hangon. – Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy a börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek.
A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viceispánok.
Erre aztán egész jókedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is útközben:
– Legalább kiverte az álmot a szememből ez a kis jelenet. Most már igazán jó beszédet csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.
Hanem iszen volt otthon egyéb is, ami kiverte szeméből az álmot, a lakás összes ablakai be voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a behullott kövektől. A megszeppent cselédek hajmeresztő részleteket beszéltek, melyek a csataképek borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy óra kellett hozzá, míg a lakást valahogy rendbe hozták, az ablakokat a »Pesti Napló« régi számaival beragasztgatták. Tessék mármost ebben a hangulatban beszédet komponálni!
És ha csak ez lett volna, hanem amint az alispánné vetkőzni kezdett, amint kioldá vállfűzőjét s levette fejéről a chignont, egyszerre rémülve veszi észre, hogy a drága gyémántos tűje, mely bele volt szúrva s mely a Poltáry-címert ábrázolta, a gyémántokból kirakott medvét, csak a szeme volt két kis rubint, nincs a helyén. Izgatottan kereste mindenütt, de híre-hamva sincs.
Sápadtan rohant be az ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:
Méltóságos báró úr,
Szeretve tisztelt főispánunk!
Minekutána…
Csodálatos – gondolá –, mióta nem vagyok »aranytollú jegyző«, azóta nincs meg az a stílusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott volna.
– Jézus Mária – rázta föl az ihletre várakozó férfiút a neje hangja –, elvesztettem a gyémánttűmet.
No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, éppen egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.
– Lehetetlen! – dadogta Poltáry. – Keresd jobban.
– Kereshetem már – szólt halotthalványan az asszony. – Nincs, nincs, (majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, ahol te verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez kapkodtam. Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá és most vége van. Megölöm magamat, Poltáry, megölöm magamat.
– És hol volt? Hol viselted?
– Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész társaság azt bámulta.
– Meg kellett volna érezned, amikor kiesett.
– Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.
– Nem értem azt az undok szokást – dörmögte Poltáry –, hogyan viselheti egy úri asszony egy másik asszonynak a haját a fején.
A Findzsa halvány arcát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a csípőre.
– Hát te meg, hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?
– No, no, ne tüzelj azért – kérlelte Poltáry. – Hát mit akarsz? Hát mit csináljak?
– Eredj, végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton, különösen a dulakodás helyén.
– Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem találom?
– Nem, nem, oda elküldöm a szobaleányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.
– Köszönöm szépen. Éppen kedvező rá a hangulat. Ahelyett, hogy szimiléket, parabolákat keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem. Mondhatom, nagy mulatság.
De azért szót fogadott s órák hosszáig kereste az utcán a cselédekkel hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdú jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt leesve a kis asztalka alatt.
