HETEDIK FEJEZET KÜLÖNFÉLE ELŐKÉSZÜLETEK ÉS INTÉZKEDÉSEK
HETEDIK FEJEZET
KÜLÖNFÉLE ELŐKÉSZÜLETEK ÉS INTÉZKEDÉSEK
KÜLÖNFÉLE ELŐKÉSZÜLETEK ÉS INTÉZKEDÉSEK
A báróné vacsorára sem jelent meg.
– A feleségem korán fekszik le – említé a főispán a kávénál. – Még nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.
A titkár szomorúan mosolygott.
– Talán nem hiszi? – förmedt rá Kopereczky.
– Oh, miért ne?
– És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna; költészetről, írókról, színészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy Kopereczkyt megszülni.
Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.
– Én a tyúkokkal fekszem – mondotta –, mert én az állatok tanítványa vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára elémbe jön, s az eddig szerzett tapasztalatokról és a megállapított legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom. Van is arra valami szer vagy micsoda. Éppen azon gondolkozom egész nap. Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá.
– Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.
– No, mindegy, kigondoltam én egy másik metódust, lefordíttatom az egész beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett, mikor aztán tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már bliktri s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy »Tisztelt Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette…« Gondolom, így kezdődik? Hát csak ne féltsen engem, amice. Jó éjszakát.
Rossz éjszakája volt. Az örömből, mellyel új állását fogadta, gyorsan kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből vette a színeket ehhez a krapeci úthoz és mind ahhoz, ami a titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már a másé. Hogy ez már nem is az, aki volt. Nem a kis eleven bakfis, akivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.
Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába. Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az! Jártak-keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanul, piszkálták, gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból s nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres ebben az ősi kastélyban. »Fuss innen – szólott egy hang –, te betörő! Mit akarsz itt? Mi a végcélod?« A rombolás.
Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal, hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar, mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz? Engedtem annak a titkos erőnek, mely idehajtott, mert nem tehettem másképp. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább), hogy a végén övék lett az asszony. Nincsen ebben kárhozatos, amit ő tett. Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy őneki jól esik ez a tobzódás a fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy megszakadt a fonál… amit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés folytatása beleömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s kisietett a friss levegőre.
Ott künn akkor kelt a nap, szelíd pompával a kopasz, rőt Brána-hegy mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség. Csak inkább megszokásból megy, mendegél az ég kék boltozatján. Tudja, hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi tüzet hoz magával az útra, amennyi arra elég, hogy föligya a harmatcsöppeket az őszirózsákról és a füvekről és csak annyi fényt bocsát ki magából, amennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, amely még megmaradt.
Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán húzogatták fel a címer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz, hogy a kert veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami egzotikus virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta, szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.
Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton szembejött a titkárral.
– Felkelt már a méltóságos úr? – kérdezte ez.
Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.
– Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.
– Miről tudja?
– Mert látom az ablakon.
– A bárónét? – kérdé mohón. – Hol?
– Ott ül ni – felelt Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az emeleten, ahol egy angoramacska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.
– Hisz az macska.
– Az mindegy. Ahol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a macska is.
– Tehát az a báróné nappali szobája?
– Igen, az, ahol a csiga jár.
– Még nem láttam a bárónét – jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen. – Nem szokott a férjével étkezni?
– Dehogynem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.
– Szép asszony?
– Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól, mi volnék most. Bizony, ha úgy szépen kiöltözne…
– Hát nem öltözködik szépen?
– No, tudja, úgy értem, ha a sok selyem retye-rutya, lipitke helyett harmonikás szoknyát kötne fel, amellé slingelt kötényt, rámás csizmát, gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak úri asszony.
Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel ráülepedett hamu alól, ellenállhatatlan vágy gyúlt ki benne, meglátni Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.
Egyenest a kőművesek felé tartott.
– Várjanak csak egy kicsit – kiáltá feléjök messziről. – Húzzanak fel engem is az állványra!
A pallér, aki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.
– Szép kilátás lehet onnan felülről, – mondta Malinka és szivarral kínálta meg a pallért.
A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy tovább tartson), rágyújtott és így szólt vállat vonva:
– Ha éppen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.
Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal ütemeire egyet-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindig megingott a kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács, mert elérte az emeletet. Még egy rántás odalent és a kosár a nyitott ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába s a Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen balszerencse!… A báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, éppen átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját, mely mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arcot, se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár húzódott, mikor sikolyt hallott és tompa zuhanást majdnem egyszerre.
Mi volt ez? – tűnődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor leereszkedett, visszafelé, már zárva találta az ablakot (rossz jel – gondolta boldogtalan szívszorongással); egyet fordult még azután a parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.
– Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.
A reggelinél elújságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is nyomban fellármázták, alig bírták föléleszteni ecettel, vízzel, hogy azt mondják, valami látománya volt.
– Szent Isten! De már magához jött?
– Hogyne! Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.
– Miféle látománya? – kérdezte Malinka és egész testében reszketett.
– Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki, megjelentette magát, ahogy azt szokták az olyanok, akik valahol a távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak asszony.
Malinka kezéből kiesett a kávéskanál; hirtelen eltalálta a valóságot s szíve körül jótékony meleg áradt:
– Menjen fel kérem Bubenyik, hívassa ki a méltóságos urat és mondja meg neki, hogy az a látomány én voltam; fölhúzattam magam a báróné ablaka irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét, a tükör előtt, mely nyilván neki is megmutatta alakomat s amint följebb húztak, hallottam a sikoltást, de nem bírtam elgondolni, mi lehet.
– Hehehe, – nevetett Bubenyik jóízűen és kezeit dörzsölte.
Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal…
Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhúzatta magát. De ha már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a következményeket. A báró, aki eddig alkalmasint nem tett róla említést, most meg fogja mondani az asszonynak: »Hiszen ez csak a titkárom volt, aki felhúzatta magát az állványra.«
Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: »Hogyan hívják a titkárodat?« – »Malinka Kornélnak« – fogja a báró mondani. »Ki ajánlotta?« – »A bátyád, Feri.« – »Megmondta neked, hogy ki az?« – kiált majd föl a báróné fölháborodva. »Nem szólt nekem egy szót se, csak ajánlotta« »Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flörtöltem vele, mert az utamba esett és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a szemtelen, azzal a célzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat… Kergesd el rögtön a nyomorultat…«
Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.
Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig múlt egy negyedóra, midőn belépett Kopereczky.
Halotti sápadtság borította el Malinka arcát, nem mert ránézni.
– No, maga ugyan szép gyerek – támadt rá a főispán derülten. – Nem tudtam, hogy olyan kitűnő kísértet.
Malinka föllélegzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmúlt.
– Igen sajnálom – dadogta –, de gondolhattam volna-e ilyesmire?
– Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön veszedelmesen hasonlít, úgy tetszik, valami rokonához vagy ismerőséhez. Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én fogam is vacogni kezdene.
– De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.
– Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a címerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a csiga dolgozik odakünn.
– Említette a nevemet is méltóságod?
– Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését. Kíváncsi, ugye, hogy mit mondtam?
– Sokkal inkább vagyok kíváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?
– Hát semmit – felelte Kopereczky. – Mi az ördögöt mondhatott volna?
És ez volt az a semmi, ami sokkal többet ért a valaminél. Malinka megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá. Elpirult örömében s boldogan indult el egy félóra múlva Bubenyikkal Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen, hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint egy kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a »Nagy Szamár«-nál megebédeltek, ahol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes vígan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakocogott lóháton Krapecre.
Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az édes-bús fiziognómiáját, amellyel legjobban meg tud varázsolni; a szedresi ispán, Klincsók úr, személyesen járt jelenteni, hogy az »Isten útja« erdőben vadkecskék (muflonok) mutatkoznak, egy egész csapat. Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.
– Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem most beszédet kell tanulni.
Amilyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan idegessé tette a terminus közelsége. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az nekiálljon, mint valami diák, beszédet betanulni, ahelyett, hogy bemenne Trencsénbe egy kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.
De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, ami teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével, hogy nem volna-e jó elhalasztani az installációt?
– De milyen címen?
– Közbejött családi események miatt.
– Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.
Volt futkározás a szegény »Jóska« miatt (így hívták a kost). Bubenyik kihozta Trencsénből a megyei fizikust, aki dühbe jött, hogy őt állathoz hívják, persze segíteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost agyon kell ütni és elásni, amit meghallottak a prileszi cigányok és eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a bőrét majd visszaadják.
– Nem, a kost nem adom oda – ellenkezett a báró.
– De há úgyis elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.
– De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.
– Bizstosán megves, kérem álásan. Bibást legyek, há meg nem ves.
– Akkor legalább látok veszett kost is – mondá a báró szomorúan.
– Hát nem lenne sebb, kenyergem, há vesett csigányokat látná a méltóságos úr?
Végre is akkép egyezett meg a cigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik megfigyelés végett, hét nap múlva jelentést tartoznak tenni, van-e valami baja; ugyanazt teszik hét hét múlva, majd végül hét hónap múlva, ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szedresen, aki megnézi a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy Isten hírével megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg cigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még cigányt nem.
Ezt a fennforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván, szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből áll), és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna (csakhogy az akkor péntek lenne), érzékenyen elbúcsúzván Vilmától, kis fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, aki új vadászruhát kapott, ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek, ahol még sok csip-csup elintéznivaló akadt. Ott kellett átvenni a magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két miniszternek stb.
Az »Angol királynő«-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs után tudakozódni.
– Nem küldtek ide semmi kulcsot – jelentette a kapus. – Ami levél vagy csomag jött, mind elküldtem Krapecre, ahogy parancsolni méltóztatott.
– No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?
– Miféle kulcsról van szó? – kérdé Bubenyik.
– Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ideküldi és anélkül ne induljak el.
– Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.
– Egyebet nem tehetek.
Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, amiről a miniszter beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova, valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni, mi van a kulccsal, azalatt szívélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóízű, kordiális ember volt az államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak, figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el magát.
– Óvatos leszek.
– Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, amiből szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám s éppen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, amely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, amit mondtam… Voltál-e valamikor szolgabíró?
– Nem voltam.
– No, én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos s láttam, hogy a delikvens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.
Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy visszatért a titkár jelenteni:
– A kulcs már a múlt héten elküldetett a Bontó megyei főispán úrnak az »Angol királynő«-be.
Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden zegzugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte dühében, hogy mit fog most csinálni. Kikereste táskájából a minisztériumtól kapott leveleket, melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen olvasott el s íme, megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a kulcs hiányzott. Tűnődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs, hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, ami szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen amiatt elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos vagy mi a szösz?
Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár felé.
Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programhoz híven Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.
Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a vasutat. Malinkát alig bírta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant kis táskájával.
– Ide, ide! – kiáltá eléje kappan-hangján Bubenyik.
Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a kupéba.
– No, csakhogy már látok valakit – szólt a főispán örvendezve. – Alig ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.
Új fekete Ferenc József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke nadrágot.
– Csináltatnom kellett egy öltözetet – mentegetőzött Malinka. – Nagyon szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a főispánjának.
– Okosan tette – hagyta rá a báró. – Deák Ferenc maga is azt mondta egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki, de az ne a térdekalácsán mutatkozzék.
Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polcra, háttal fordult a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany láncon.
– Azonban – tette hozzá rögtön –, a túlságos fényűzéstől mégis jó tartózkodni, mert azt már Esterházy herceg se teszi, amice, amit maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a westminsteri hercegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió fontsterlinges bankóját az istállójában tartja berámázva, csakhogy az istállót mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegényember észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fennforgó viszonyok közt.
Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a főispánra, s csak éppen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát csakugyan egy óra volt ott összegubancolódva, amit akarata ellen akkor ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsúfolt váróteremben, mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.
Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.
– No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy és mint állnak a dolgok?
– Hát csak úgy lassan – felelte a titkár a vállát vonogatva. – Sok baj van.
– Mondjon például egyet.
– A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piacon, mint a jó tojásoké.
– Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! – szólt a főispán fejcsóválva.
Malinka csak a fejével bólintott.
– Magam is úgy gondolom.
– És az apósom mit mond ezekhez?
– Ő mindent elkövetett, amit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a fogadtatás.
– A záptojások miatt gondolja?
– Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, amit a város szélén voltaképpen őnagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi pénzünkön, az éjjel összetörték.
– Szép história!
– Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni ténykedését, ha kell, botrányokkal is.
– És ugyan mi kifogásuk van ellenem?
– Mindent megmondjak?
– Csak rázza ki bátran az egész zsákot.
– Az mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kívánatos volna.
– Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.
– Hogy inkább a Jóska kost nevezte volna ki Noszty úr főispánnak, mintsem méltóságodat.
– Ah, szegény Jóska – sóhajtott fel a főispán –, ő már átesett az ilyesmin, őt már egypár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.
– Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, ami azonban magát a beiktatást illeti, a közgyűlési teremben, ott már nem igen lehet félni, ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy éppen goromba közbeszólás.
– Az nem tör csontot – jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva –, hanem a rántottát nem szeretem.
– A közgyűlési teremben – folytatá Malinka – már jelentékeny számmal lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek, várakozó álláspontúak, stréberek és azok a parasztbizottsági tagok, akiknek Noszty úr napidíjat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek legfeljebb a másik fele lesz rakoncátlan. Meglepetések azonban itt sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polipot kapott a gégéjébe, most operálni kell.
– Még ez is? Ki tartja most a beszédet?
– Noszty úr az alispán urat, Poltáry Györgyöt kérte fel ma reggel, csak úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot ígért neki. Ad vocem beszéd! Tudja a beszédét?
– A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.
– Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbízott engem, hogy négyszemközt valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert…
Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.
Kopereczky gondolkozott egy percig: a kupé azokban az időkben készült, mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet kiküldeni.
– Bubenyik! – kiáltott rá – beszélsz te németül?
Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:
– A katonaságnál megtanultam.
– Marha vagy – förmedt rá ingerülten. – Semmire se használhatlak. Hogy lehet németül tudni!
Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, amire jódtinktúrát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, amennyire csak lehet, nem törődve a figyelmeztető táblácskával, hogy: »Ne tessék kihajolni«.
– Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen foglak eltemettetni.
Most aztán beszélhetett Malinka:
– Hát az a terv, méltóságos uram – suttogta –, hogy a bevonulást elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti személyét. Bontóváron innen van Rekettyés község, ahol Tóth Mihálynál vidám vadásztársaság van.
– Ki az a Tóth Mihály?
– Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen »Amerikánus«-nak hívják és állítólag gyönyörű lánya van, nagy parti.
– Ahá! Hallottam már erről valamit.
– Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő, Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be vannak avatva a tervbe, de csak éppen ők ketten. Mind a kettő igen derék ember, akik…
– Ne kezdje nekem Ádám és Évától, amice – vágott közbe türelmetlenül.
– A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyési indóházhoz ér, akkor a vadászlakból a bizalmasok véletlenül éppen ott lesznek s Homlódy úr (akit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a vonat eközben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának, az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, ahol mi megvetett ággyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.
– Hm – szólt Kopereczky hálásan pislogva. – Egy kicsit restellem, hátha gyávának fognak tartani?
– Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.
– És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat, mi?
– A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség, ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, aki nekünk elhiszi a fatális elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas csínyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt, vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi csinálunk tőkét belőle.
Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáció.
– És az utcákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? – kérdezte vigyorogva.
– Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.
– Ha csak az üres hintómat nem.
– Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk, nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, ahol lemaradt, de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen tudja a többit Homlódy úr.
– Körülbelül én is tudom – felelte Kopereczky fölélénkülve és egy nagyot ütött a Bubenyik hátára. – No, pupák, behúzhatod már a tökfejedet.
