HUSZONÖTÖDIK FEJEZET DISPUTA
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
DISPUTA
DISPUTA
Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáció Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyén-beli éjszaka. Sőt, ez még különb csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi nevezetesség. No, már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna olvasni! Oh, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad ennek a világnak a bűneit. Hadd veszett volna el mindenestől.
Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír. Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak és kávéscsészék között és mindenütt, ahol ketten-hárman találkoztak. Kiszivárogtak a részletek is mind, mind, okos emberek, leleményes eszű asszonyok összeállították különböző alakba és formába, ahogy az építőkockákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják s ki-ki a saját fantáziája szerint épít belőlük.
Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, ahol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre separée-ba kerül. (Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné otthon s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt. Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza hamar valahonnan egy csónakot. Átkelnek a zajló folyamon s egyenest Voglányba tartanak gyalog. Képzelhetni a szegény vérhányós misst abban a hóban, könnyű cipőben, nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princessz beteg), az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát nincs, hála Istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűen alszik.
Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a Sebestyénbe, ahol a zörgetésre kinyílván az ajtó, előtárult a nevezetes jelenet.
De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, amit Tóth uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem Homlódyné útközben beteg lett (hiszi egyébiránt a piszi) s éppen Voglány közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgyhogy Homlódyné természetesen kiszállott és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: »kísérd haza Marit«, és haza is kísérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna; de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabíró, Malinka úr éppen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt semmi baja) s az útbiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset ez, a szolgabíró, mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán kezében volt a madárka s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát… úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.
Micsoda gazdag kincsesbánya nyílt meg az esettel a rágalmazó, fürkésző, oknyomozó, következtető, boncoló és egybekapcsoló elmék előtt. Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, amit tudtak, azt kezdték feszegetni, amit még nem tudtak. Az szinte még érdekesebb.
– Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?
– Mert talán nem adták hozzá.
– Hiszen éppen az a megfoghatatlan, miért nem adták?
– Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni – vélték mások –, mert hisz jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.
– Ejh, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei botrányt.
– Hm. Az is igaz.
Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajon hogy jutott hát a Mari szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni. Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcsa volt, akkor előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése – ami ahhoz is ürügy, hogy a doktort eltávolítják Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos, hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony állította, aki még hozzátette azt is: »mert amit az egyik tud, azt a másik is tudja, de amit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem tudja.«
Hopp, milyen új perspektíva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor az nem egy futó pásztoróra kedvéért történt, ez ki van zárva, ezért nem mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy főbenjáró okoknak kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött, azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből kihozatnak.
Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferenc még akkor reggel egyenest a járásba vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva, csak éppen tíz percig Bontóváron, ameddig a »Kék Golyó«-nál megreggelizett, ahol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az imposztor is mindenütt kivirít), továbbá, hogy Tóth Mihály aznap jött haza valami hosszabb útról és amióta megtudta Igalitól a történteket, senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkózott a szobájába, ül az esztergánál és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik, mint egy kanári, vagy annyit se.
Hogy ím annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott s megjelent a »Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland« címen az egész esemény leírása nemes diszkrécióval, csak a kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket és némi tapintatos körülírással, hogy »amint Mezernyéről írják lapunknak.« N. F. úr egyik szeretve tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő polgár és nagybirtokos szép leányának stb.
A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé, hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott feltűnést. És volt abban tendencia is elrejtve, amely többé-kevésbé a Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő maga sugalmazta). Az szaladt itt ki a tollból, hogy a T.-család már régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsaláncához fog vezetni, úgy, hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás részesül olykor a nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra sújt, hanem jobbra is sújt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó dzsentri úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt. Végezetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabírót is, írván, hogy hírlik (s ő csak fenntartással közli), miszerint a szolgabíró azért rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri kollégáját ibolyafaló »stikli«-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül hangzik. Egyébiránt juventus ventus – fejezi be egy bölcsnek nyugalmával –, Boccaccio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.
No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy Igali uram, aki hízott kocákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon melegiben találkozott vele a sörházban s egy bikacsekkel úgy elverte a közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni s két lesütött szemű apáca borogatta egész éjjel.
A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabíró nyilatkozata, ki légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést s csatolja a hó 19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a híd megcsinálását már mindjárt 19-én rendeli el és azt akkor éjjel nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan – de még eddig sohasem történt.
Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik és az ott egerésző kotnyeles macskának bennszorul a lába vagy a farka, vigye patvar. A főfigyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.
Csakhogy éppen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha halott lenne a háznál és maga a halott is köztük járna. Élő kísértetek ezek. Kapuk, ajtók bezárva. Még a betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor. Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az angyal, Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem nagy látszatja van, hogy itt tanított.
Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén, végre kijött a gazda, mint a medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott s átment a bálingi kastélyba, gróf Topsichhoz. Ott éppen vendégek voltak, Tóth Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.
Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hidegeszű, józan embernek tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, ami érte.
– Hozta Isten, hozta Isten a tekintetes urat – sietett eleibe kezet szorítani.
Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volna Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arcán tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a Tóth családnak.
– Nem jár nekem az a cím, méltóságos uram, nincs diplomám – szabadkozott Tóth Mihály –, nemes ember se vagyok, szóval semmi se vagyok, sőt most már kevesebb vagyok a semminél is.
– Ejh, nem kell azt olyan nagyon szívére venni – vágott közbe Podwolski gróf rögtön, in medias res akarván bocsátkozni –, hiszen magunk is voltunk fiatalok kutya mája, sőt ami engem illet…
A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, ami azt jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.
– Ugyan ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk és mit hozzak, szivart vagy csibukot? Ugyan, ne hallgasson rá.
– Köszönöm, de inkább szivart kérek.
– Tudja-e, hogy igen szép öntől, amiért meglátogatott, valahára, hogy meglátogatott.
– Dologban jöttem, méltóságos uram.
– No, ugyan? – kérdé a gróf várakozó kíváncsisággal. – Akarja talán, hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?
– Sohase volt titkolni valóm, úgy öregedtem meg.
– Szép szokás – méltányolta Topsich –, bárcsak az egész emberiség ilyen átlátszó volna… Az egész emberiség.
– Ugyan hagyd el – csacsogott Podwolski –, mire valók volnának akkor a vizsgálóbírák és a fürkésző detektívek?
– Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa…
– Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram – kezdte Tóth Mihály, elsimítva szürke haját a homlokáról –, hogy mint közvetlen szomszédnak, felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.
Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül:
– Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?
– De – felelte Tóth Mihály eltökélten.
– És miért?
– Mert el akarok erről a vidékről költözködni. Hiszen nem szükséges bővebben magyarázni okaimat.
Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is biccentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét ismételni.
– Hm – felelte aztán egy kis szünet múltán, mialatt Palojtay idegesen járt fel s alá –, az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom, úgyszólván meg vagyok rendülve… Nekem is vannak leányaim s az ember nem tudja, milyen gazembernek neveli… micsoda gazembernek. Minélfogva, ha egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum (ezzel megragadta és melegen rázta meg a Tóth kezét), de ha a vételről van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem, másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a vidékről, amelynek ön valóságos atyja és jótevője. S pénzt még talán kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól… lelket nem kérhetek.
– Mert az nincs neki – jegyezte meg Palojtay.
Tóth Mihály nem bírta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.
– Pedig azt reméltem – hebegte zavartan.
– Nono, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, amelyek csak bizonyos távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. Ami megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazítani és megmenteni, amit lehet – néha azt is, amit nem lehet. Ha nem vagyok indiszkrét, úgyis in camera charitatis vagyunk, tett már ön ebben a famózus ügyben valamit?
– Nem. Semmit.
– Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig. Mit szólsz ehhez Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van… Hallod-e, Palojtay?
– Hát mit tehetnék? – kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arccal, a vállait vonogatva.
– Felelősségre kell vonni a tacskót – mondá dühösen Palojtay.
– Felelősségre? – felelte bánatos mosollyal Tóth. – Gondolkoztam már erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem becsuknak s ez megint csak az én családomnak baj, ha pedig ő lő meg engem, az is csak az én családomnak baj és szomorúság.
Podwolski egy széken himbálta magát s egyre hunyorgatott a másik grófra, mintha mondaná: »igazi filisztergondolkozás«, hangosan pedig jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allűrjeivel:
– Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.
– Nem félek tőle, gróf úr, higgye meg – mentegetőzött Tóth.
– Hiszem, lelkem, hanem volt-e már párbaja?
– Az is volt már.
– Igazán?
Topsich gróf közbeszólt:
– Ej persze. Hisz a Rágányos arcán az a nagy vágás tőle való. Én voltam e párbajnál a Rágányos segédje.
– Sapristi, gratulálok – ugrott fel Podwolski. – Hallottam erről valamit. Ugye Párizsban?
– Igen, Párizsban – vallotta ki Tóth Mihály röstellkezve.
– Miért nem szóltál te nekem soha erről? – csodálkozott Palojtay.
– Mert sohase volt szó róla.
– Sapristi, sapristi – toporzékolt Podwolski. – Hisz ez valami. Az ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit, Tóth úr, legyünk ezentúl pertu. Hozass fel egy kis konyakot, János, hadd igyuk meg a brúdert ezzel a vadállattal.
– Ne okoskodjál most Podwolski – mond a gazda –, csengess az inasnak vagy keresd meg magad a konyakos üvegeket, ott vannak az ebédlőben, de hagyj most bennünket komolyan beszélni. Ne okoskodjál Podwolski.
És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.
– Hol is hagytuk el? – folytatá a gróf. – Igen, tudom már. Azt mondja ön, rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos, megengedem, a praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát… úgy is csöppenhet.
– Köszönöm szépen – szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. – Ez a becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.) Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér s újból megkéri leányom kezét.
– Brávó! – kiáltá Topsich.
– Hisz akkor minden reparálva van – visszhangozta megelégedetten Palojtay.
– Mért volna reparálva? – csodálkozott Tóth.
– Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.
– De ha én nem adom a leányt.
– Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?
– No, azt csak nem teszi? – erősködött Topsich is.
– De megteszem, mert nem bolondultam meg – mondta sziklaszilárdan Tóth Mihály.
A két derék úr nekirohant erre, mint két hörcsög, egyik is, a másik is a fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez vagy semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is Somolyaihoz, Suhai Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Sós Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt – de már ennek ez a módja. Az emberek lassanként elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába kerülnek, ahová amúgy jutottak volna.
– Csakhogy én amúgy sem adtam oda, mikor először megkérte – vélekedett Tóth úr.
– És miért nem? – kérdék egyszerre.
– Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.
– Akkor talán igazad volt – mondá Palojtay elgondolkozva –, esetleg én is azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.
– Föltétlenül – bizonyítá a gróf.
– Ej, ej, méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?
Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös lett.
– Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem akarod érteni? Hiszen nekem kedvencem, úgy szeretem, mintha az enyém lenne, fáj a szívem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány vásári portéka és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám a csikónak is, ha karóba ugrik, ugye mindjárt leszalad az ára?
– A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.
– A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.
– Ah, milyen nézetek ezek – szörnyűlködött Tóth Mihály és izzadni kezdett az üstöke –, az ember szinte kételkedni kezd, vajon az emberek szoktak-e gondolkozni. Van, mondjuk, egy gazember, aki elrabolja gyermekünknek a becsületét s akkor utána kell futnunk (már te szerinted Palojtay), hogy vigye el a leányt is, meg a hozományát is és ezt te reparációnak nevezed, a gróf úr pedig mentésnek mondta (hogy mentsük amit lehet). Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáció ez? Lássuk csak sorba. Eddig ugye tönkrement a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkreteszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump, s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse. Hát ez az a reparáció, amit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult és a gyűlölet zöld fényét lövellték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt öreg Európához való, ahol, mikor a francia császárné terhes lett és fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is elrútították a termetüket és azt hitték, hogy ennek így kell lenni. No, ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, amit az apákra szabtak, akárhogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáció! Gyönyörű dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüst kanalakat, nosza szaladjunk utána, megálljon tolvaj úr, tessék visszatérni és elvinni a villákat és a késeket is, mivel hogy az egy garnitúra. Nos tehát Noszty Ferenc úr is kéri ebben a levélben az egész garnitúrát, ha-ha-ha.
A gróf nyugodtan tette le csibukját.
– És én mégis azt mondom, oda kell adni… mégis azt mondom.
– Az én érvelésem után?
– Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge oldala is. S azt mondja az angol, minden lánc csak olyan erős, mint annak a leggyengébb láncszeme… azt mondja az angol. A hasonlatáról, a kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatukra való tárgyak, míg ellenben a leányaink… nem akarom kiegészíteni a mondatot… a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében, azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, ami mindig lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol… mintha sikoltoznának.
– Asszonyi hang – jegyezte meg Palojtay. – Pszt! A szobaleányok hancúroznak.
Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy sikoltás s aztán csendes lett minden.
– De jól van – folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró incidensek fel nem tartóztathatták –, kapcsoljuk ki a hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben… miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet, aki őt a csúfságba hozta… kivévén azt az egyet. Csak ez veheti át még a régi értékben… Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb etika és célszerűség is.
E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.
– No, megtaláltad a konyakot?
– Meg, de…
– Szent Isten, mi történt veled?
Podwolskinak az egész arca össze van karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőcevágó karika szaladt volna végig a képén.
– Mert hogy rövidlátó vagyok – nyöszörgött –, beleütöttem keresés közben a fejemet az almárium üvegajtajába.
– Aha! – nevetett Palojtay – csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát.
– Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen ízetlen viccekkel! – tiltakozott szánalmas savanyúsággal, ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.
– Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz – piszkálta tovább is Palojtay –, hogy Tinka volt-e vagy Málcsi?
– Ki látott már olyat – dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karcolva –, tigriseket alkalmazni szobacicáknak?
– Eredj a pokolba – bosszankodott a háziúr –, minduntalan kizavarod az embert a mederből, éppen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat… egészen a sarokba.
Tóth Mihály a fejét rázta.
– Nem gondolnám.
– A matézisnek engednie kell, kedves Tóth.
– Annak én engedek is, mert az nagy úr.
– No, az pedig olyan, mint a matézis, amit én mondtam.
– Hiszen valamennyit én is elismerek belőle – felelte az ő nyugodt, meggondolt modorában –, azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó előtt, kivéve azt, aki kompromittálta. Ez van. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittálandó egyén megfelelő parti volt a leány számára már azelőtt is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégiscsak devalválva van, ha hozzámegy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse matézis. Ott logikus csak, ahol a leány, a régi igényei szerint is, nyer vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton…
– A skatulyáival együtt – kottyant bele Podwolski.
– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, aki másképp meg se kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzá ment.
– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezgette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.
– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály –, hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.
– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.
– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkívánatosabb menyasszony például egy métermázsa…
– Sapristi!
– Már megint zavarsz bennünket, Podwolski, megint zavarsz.
– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr –, ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilencvenkilencek és a kilencvennyolcak és így lejjebb-lejjebb a kisebb értékűek, egészen a kettőig, egyig, ahol már az emberiség ocsuja van. No, már most tegyük föl, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt. Következésképp őt is hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett egyenlő házasság esetén, s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S íme közbejön a Tíz (ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs), közbejön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít emiatt értékben, leszáll harmincra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad, és sohasem képezheti a harmincnak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.
– Lárifári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brúdert, de mindegy. Előlegzem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják, barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak, s ez volt az a blatt, amin a szerencséjét kipróbálta, ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, amelyik megharapta. Mindamellett a kutya mégis kutya, és jó, hogy van. Ne is vergődj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.
– Szokás, de rossz szokás – felelte Tóth. – Hiúságokra, külsőségekre fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék, aminőt belőlem szándékoznak faragni az urak, a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, akinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell, és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.
– Pedig az egész dzsentri így csinálja, brúder – erősködött Podwolski.
– A logika nem törődik a dzsentrivel.
– De az arisztokrácia is azt teszi.
– A logika fölötte áll az arisztokráciának is.
– Azt már tagadom – fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. – Hát nincs igazam?
– Ebben nincs – felelte mosolyogva Topsich –, és abban se volt, hogy Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.
– Olyasvalamit olvastam pedig a fickóról.
Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.
– Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember – mondá, szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.
Befogatott… hazament.
