HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A BOTRÁNY
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A BOTRÁNY
A BOTRÁNY
Éjfél után két óra tájban zörgette fel a Szt. Sebestyénnel átellenben lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja künn és méltóságos Noszty Ferenc úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is, mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony megbetegedett.
Míg egymásután belebújt a ruháiba, addig lassanként az eseményeket és azoknak okait is összekapkodta a doktor, úgyhogy teljesen informálva csoszogott el botosaiban a kocsihoz.
– Jöjjön, jöjjön, kedves kisasszony. No, semmi az. Itt jó helyen van. A saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat? Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de a szobában. Ugye, nagyon össze van törve? Hogyne, hogyne. Ez az Apafi mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Úgy? Hát az élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Úgy kell neki, mert olyan, mint a kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek, kisasszony. Csak tessék énrám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A szolgabíró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.
Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyújtott. Egész barátságos szoba volt. A fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az íróasztalon könyvek, Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, amit harmadéve karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülközőtartó a mosdóasztalnál, az is az ő hímzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A balszögletben hófehér ágy kínálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy vaskályha terpeszkedett, még a gyújtó is oda volt készítve.
– Hajoljon le, Bubenyik, gyújtsa meg.
A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni, szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a fahasábokat, nyújtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyújtotta a szamovár alatt is a szeszt, Marinak teát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen jól érzi itt magát.
A doktor kivette a kulcsot kívülről és belülről tolta be a zárba, figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.
– Ha pedig valamire szükség lesz, itt a csengettyűzsinór, húzza meg, az ápolónők, akik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön is utasítom most őket.
– Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.
– Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem el a mamájának.
Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyújtott.
– Nem haragszik rám? – szólt és hamar elfordította a fejét.
– Dehogy – felelte Feri egyszerűen s aztán elmentek.
Mari még hallgatta a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri ritmikus lépései, zsop-csop, ezek a doktor botosai, drob-brob, ezek a Bubenyik nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.
Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső szoknyáját s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor jutott eszébe, hogy nincsen hálóréklije. Gépiesen nyomogatta össze a míderkapcsokat s lehullt a páncél, mint mikor a mákvirág kihasad a burkából. Lehet-e igézőbb valami? A cipellőket is lehúzta s egyenként leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip, koppant a másik, mintha azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.
Elhangzottak és talán sohase fogja hallani többé. Úgy elfacsarodott a szíve, hogy sírva borult az ágyra s addig sírdogált, míg elaludt.
A gyertya égve maradt az asztalon, egy piciny piros rózsa nőtt ki a kanócából, egy molylepke keringett, táncolt körülte eszeveszetten, egy prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.
A doktor az egész úton szundikált, Voglányban a kastély udvarán felköltötte Noszty, bekísérte a Máli tante lakosztályába és átadta egy komornának, míg ő maga úgy, ahogy jött, visszasurrant az udvarra, ahol már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal és köd előttük, köd utánuk, Mezernyére hajtattak.
– A toronyszobában világosság van – figyelmeztette ideiglenes gazdáját Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.
– Már mindegy – felelte Noszty. – Benne vagyunk.
Megállították a kocsit a kórház északi részénél, Bubenyik nyakába kanyarította táskáját s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított részen keresztül.
Valami nyitott filagória volt oldalt, ahol a betegek nyáron üldögélni szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.
– Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édesanyja se ismerne rá.
A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát meg egy álszakállt.
– No, adja ide a fejét, olyan patriárka lesz – mindjárt, hogy a Sebestyénbeli anyókák azt hiszik, Aeskulap apó véteti fel magát betegnek.
Nemhiába volt színész valamikor Bubenyik, egy perc alatt átalakította Nosztyt öreg embernek, parókát húzott fejére, álszakállt ragasztott az állára, egy ócska köpenyeget terített rá s tetejébe vállára akasztotta, ahonnan ez mind előkerült, a tarisznyát.
– Rendben van. Mármost csak tartsa magát egy kicsinyt görbén és tessék megmondani, hol várjuk reggel?
– A vendéglőben.
Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előre jött a Szent Sebestyén bejáratához s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles hangon szólalt meg a harang odabent.
Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban s egy köpcös asszony dugta ki a fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és meggyűrve. Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.
– No, mi az? Mit akar?
– Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.
– Miféle szerzet? – kérdezte az asszony bizalmatlanul
– Vándor óracsináló vagyok.
– Nem erre a vidékre való, ugye?
– Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.
Erre megenyhült egy kicsit az asszony és így szólt:
– Hát mi baja?
– Szédülök – nyöszörögte –, azt hiszem mindjárt összerogyok.
– De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak harangozni?
– Lassan vánszorogtam az úton és minthogy ismerem Pázmár doktor urat…
Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arca s most már valamivel nagyobb nyílást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba volt hátra.
– Hajoljon idébb és leheljen rám.
Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait, óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is beillett, csakhogy éppen nem cuppant.
– No, nézd a vén kutyát! – kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a fejét. – Még mit nem akar!
De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta az ajtót előtte.
– Jöjjön be hát és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a doktor úr.
Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a járást s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki, mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná s egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy alkovszerű szögletben.
Az ápolónő ráhagyta s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy fél könyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s valami játszi szellő ingatná ide-oda.
Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta álhaját, szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta cipőit és a hóna alá fogva, lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste a zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba, nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon s most már csak egy lépés – bent volt a Tóth Mari szobájában.
Meghökkent, mint egy szentségtörő, aki egy templomba lép rabolni. Egyet lépett előre s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte lábait. Úgy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan pallosokkal az ágy körül, ahonnan csendes, szabályos pihegés hallik.
Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép, szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége sercegett a gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó táncos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A kis cipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a galambszürke blúz hanyagul a székre volt dobva, az utóbbi még szinte az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, ahol be nem huppant és – csak remegve mert odanézni Noszty – a fehér párnákba besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden lélegzetvételnél mozogtak, alakultak s mozogni látszott velök egy kis szentkép, mely keskeny, fekete bársony pántlikán lógott a nyakán, mint a csöngettyű a bárányén.
Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben s ez olyan bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.
Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allűrjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmű úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül, legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás cipőkre s az álmában gyöngéden kipirult kedves arca, megint meglökte az ördög: hát mindezt itt hagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt? Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja megnyerni, melyet neki a végzet üzent.
Határozott, sőt dacos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta meg a szoba falán végighúzódó csöngettyűzsinórt, kivette kését és kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta a bódító illat, mely a női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porcikája, érezte, hogy nem bír többé magával és nem tehet mást, mint átkapja azt a bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja, álmát, haragját lecsókolja.
De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta égi szemek, melyek most a pillák selyemrojtjai alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd megnyílnak? Jaj, azok a szemek!
És Noszty nem karolta át, amint akarta, hanem ahelyett letérdelt az ágy melletti szőnyegre s gyöngéden megérinté a párnán nyugvó kis kezet.
– Mari! – szólt halkan.
Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt, valami mosolyféle suhant át az ajka bal szögletében, aztán újra lecsukta nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jólesett neki.
– Itt vagyok. Én vagyok – ismételgette Noszty hangosabban s kezébe vette a kezét.
Mint a megriasztott madár, ahogy a szárnyát idegen érintésre szétcsapja, elhárítólag emelte fel karjait s egy velőtrázó sikoltással bújt a paplan alá az álla hegyéig.
A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.
Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:
– Bocsássa meg, oh, bocsássa meg, hogy idejöttem. Ne haragudjék, édes Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy meghallgasson és igazat adjon nekem.
Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott hogy beszélni akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrcimpái remegtek, homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásban tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék és ne féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.
A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari megedződött általuk.
– Távozzék innen! – kiáltá váratlanul, élesen s almavirágszín karját végighúzva a szemén, végigkente rajta a könnyeket. – Ha ebben a pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!
És keze a zsinór felé nyúlt.
– Hasztalan – felelte Noszty –, a zsinórt elvágtam.
– Becstelen! – sziszegte a leány megvető hangon. – Nem félek magától. Én amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.
Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.
– Oh, Mari, ne legyen olyan kegyetlen – esengett –, ne ítéljen olyan keményen. Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, amelyekhez nyúltam, talán kifogásolhatók, de a cél…
E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja s egy szörcsenéssel kialudt, homály támadt a szobában.
Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén, mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján s egy iramodással az ablakpárkányon termett.
Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképpen mi történt, mikor onnan fenyegette meg:
– Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen – s ezzel csavarni kezdte az ablak kilincsét.
Noszty ijedten fordult meg.
– Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon. Térjen vissza az ágyba és hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő Istenre, távozom a szobából.
– Hát jól van, beszéljen – mondá s egykedvűen lógázta a lábait a párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van felül.
– Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!
– Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És esküdjék meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, esküdjék meg az anyja sírjára, mert az anyját talán szerette.
– Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni fogok magának.
– Úgy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.) Mindenekelőtt hunyja be a szemét és forduljon el.
– Ha elfordulok, akkor minek hunyjam be a szememet, ha pedig behunyom a szememet, minek forduljak el?
– Csak semmi okoskodás.
Noszty a kályhához ment, amit azzal konstatált, hogy fölemelte a piszkálóvasat és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari visszasuhant az ágyába.
– Hát mármost, mondja meg, hogy jutott ide és mit akar?
– Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és akadályt megvető, mindent összetipró lázas szerelem.
– Ne mondja! – szólt közbe Mari nyújtott, gúnyolódó hangon. – Oh, szegény ember!
– Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú gyermeket, önt Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt életem, kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle s íme sorsunk összehoz, kisül, hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön Mari. Mindjárt éreztem akkor, hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított, s végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a boldogságom, mikor az ön apja megjelent és a sógorom előtt kijelentette, hogy mindennek végeszakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem, hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért tetted nekem a világot egészen üressé?
A dallamos, behízelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szót se felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász valahol…
– Hát mármost mitévő legyek – folytatá Feri keserűen, miközben leült a fáskosárra –, vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt és küzdeni fogok, ahogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal és diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha semmi se történt volna köztünk. Maga, úgy látszik, azokhoz a virágokhoz tartozik, amelyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek. Maga engem sohasem szeretett.
Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.
– Az nem igaz.
– Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint amilyen ma irántam volt.
Mari észre se vette, hogy megint fordult a kocka, támadóból védekező lett.
– Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: »ne mozogj«, megparancsoltam a szememnek: »ne árulkodj!« és magának úgy látszik, hogy szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember és sohasem lehet az én férjem.
– És megmondta az apja a bűnömet?
– Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az egészet, de eleget.
– Tehát ön is elítél, Mari? – fakadt ki Noszty és olyan tompa volt a hangja, mintha a föld alól jönne. – Értem, hogy az apja ilyen, de hogy egy szerelmes leány szerelmét gyökerestül fújja el az első szél, az mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, akiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi rá.
– Hogyan, az éhség is? – csodálkozott Mari.
– Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem jutott, nincs is semmi bizonyíték rá és végre megfizettem.
– Mit beszél? Megfizette?
– Természetesen.
– És aztán?
– Széttéptem.
– De hát miről beszél maga?
– A váltóról.
– Nem értem.
– Hát iszen tudja, aláírtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet, s ezért hagyott el most maga is.
– Nem, én erről semmit se hallottam – tiltakozott.
– Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.
– Hiszen ha csak ez volna – szólt Mari fitymáló hangon.
– Mondom, hogy ez.
– Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolonddá akar tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de másról van itt szó, tisztelt úr.
– Ugyan miről?
– Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről, Velkovics Rozáliáról beszélünk.
– Hiszen ha csak az volna! – sóhajtott fel Noszty.
– Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a fejét, házasságot ígér neki s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént – a lázas szerelmet.
Noszty nevetett.
– Nem volt az szerelem – nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem körülte, megvallom, ahogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a felületen volt.
– Apám nem így adta elő.
– Apja nemeslelkű ember s a hibámat színezte ki, ha ugyan hibának nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, maga előtt ez is eléggé elrettentő.
– Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti Rozálit?
– Nem.
– Pedig ő… de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?
– Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak egyet tudtam s az maga, Mari. Mikor a somlyói hegyen a négyesre foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával, ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de éppen azért mentem el, mert untam a vele való találkozást.
Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.
Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tűnt neki, mintha egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szívéről s ez most meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen és mégsem állott szóba vele. A kővel együtt megmozdult a moh, amely benőtte, a Mari lelkiismerete is. Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle (Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának. »Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?« vádolta önmagát s holmi hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.
Eközben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn, éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról, a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába s a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.
– Jó, jó – felelte Mari nagysokára –, de ebből még mindig nem tudom, mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van… Hát mit akar?
– Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.
– Hisz ez gyalázat – tört ki Mari s hangjában a harag és fölháborodás érce csengett.
– Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.
– Szép szerelem – kacagott fel a leány keserűen.
– Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.
– Azt hiszi?
– Meg vagyok róla győződve. Igenis bevallom, hogy ez mind azért történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édesapja ajánlott fel használatra, beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem magamat és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva kérjem tettemért bocsánatát. Oh, Mari, édes Mari, itt vagyok most és várom, ítéljen el, ha van hozzá szíve, ítéljen el, amiért olyan nagyon szerettem, hogy mindent mertem érte.
Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, ahol most feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.
– Megbocsátok önnek – szólt zihálva, szaggatottan –, nem neheztelek, higgye meg, hogy én is… de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én senkinek se fogom megmondani… (előtörő könnyek elnyomták a hangját, sipogóvá lett) ami itt történt, soha, soha, de most távozzék… távozzék kérem, nagyon kérem… parancsolom.
– Jól van – mondta ünnepélyes pátosszal Noszty –, megyek, Mari, ha elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom, de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat (kihúzta táskájából a revolverét) s csak az a kérésem van, ha a lövést hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába fogóddzék.
Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt s a jóságnak ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette kezét a kilincsre.
– Ne, ne – kiáltá ágyában felülve és a karjait önkénytelenül kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velük. – Ne menjen még! Ne menjen így… Ne menjen sehogy sem!
– Mari! Édes boldogságom! – olvadozott Noszty. – Hát nem küld el?
– Nem, nem küldöm el. (Sóhajtva hozzátette.) Hátha az Isten is így akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.
Kezeit összetette mellén és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, amit Noszty kívánt tőle.
– Engedje meg, hogy oda mehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.
– Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia – mondá a leány szigorúan és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. – Mondja, csak, nem fázik?
– De fázom. Hűvös van.
– Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat. Hisz már reggel van.
Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubint szikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt s ki is ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait melengetve s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem, amint bágyadt arcára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő glóriákat vetettek a lángok.
– Hát igazán szeret? – kérdezte önkénytelen, vagyis csak gondolta, maga restellte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan mondta:
– Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?
– Egy kicsit – suttogta szemérmesen.
– És lesz-e a feleségem?
– Ha az apám engedi.
– Most már engedi, nyugodt lehet.
Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.
– Tudja, mit mondok – törte meg a csendet Mari. – Én is szeretnék a tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé és beszélgetünk. Hanem előbb forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?
– Isten ments – ellenkezett Noszty.
– Szeretném tudni, miért?
– Mert sokat ér, hogy akik ide jönnek, együtt találnak minket, de még többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.
– Rettenetes – szólt Mari megborzongva. – Szegény apám! Mára várjuk haza.
– Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a történteket az inasom, aki idáig kísért, megtudja az ápolónő, aki keresni fogja most betegei között az öreg vándorló órást és sehol sem találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam Voglányban s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval a botrány már megtörtént és most csak az van hátra, hogy minél több hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.
– Igaza lehet – hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy szomorúságból egyszerre felkacagott. – Mit? Beteg órásnak adta ki magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?
– Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent Sebestyénben s arra számít, hogy majd megreparálom.
S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.
De csakhamar elszontyolodtak egyszerre s jéggé fagyott a vér, kivált a Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.
– Mari kisasszony – csendült meg kívül egy hang.
– Bátorság, kedves Marim – suttogta Noszty biztatón, miközben kezdte levetni a kabátját. – Kérdezze meg, hogy ki az?
– Nincs hangom – dadogta a leány reszketve. – Mit csinál?
– Levetem a kabátomat, hogy stílszerű legyen a látvány.
– Mari kisasszony! Mari kisasszony! – hangzott künn újból.
– Kérdezze meg, ki az!
– Ki az? – kérdé most Mari erősebben, de rekedten.
– Én, Pázmár doktor – hangzott vidáman. – Jó reggelt kívánok. Itt vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!
Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer és egy rántással feltárta az ajtót.
A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt, Feri pedig visszaült egy székbe és nagy egykedvűséggel kezdte a cipőit felhúzogatni.
A miss fölsikoltott a borzalmas shocking láttára s elájult. Pázmár doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit dörzsölte. A tarka Zebedusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabíró urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. – S nagy zavarában a saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai közt tartott miss fejét kezdte vakarni – amiről az azt hitte, hogy valami modern gyógyítási mód és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár rendült meg egész lelkében s olyan keshedt fakó lett az arca, mint egy halotté. Odament az ágyhoz s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett vadállat.
– Oh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?
Mari szelíden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált azokban semmi bűn.
– Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi – szólt nyájasan, szokott csacsogásával –, minthogy én most már kompromittálva vagyok.
Az öregúr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult, rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott. Lassanként egyenesedett kis görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő ajakkal suttogta: Grácia a fejemnek.
