HUSZONHATODIK FEJEZET A REGÉNY VÉGET ÉR
HUSZONHATODIK FEJEZET
A REGÉNY VÉGET ÉR
A REGÉNY VÉGET ÉR
Haza iszen csak hazamegy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a régi, nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak között, a kis Mari felkúszik az ölébe, körülcirógatja: hol jártál, apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót váltanak erről-arról, miközben elálmosodnak, és csak az óra ketyegi az ő örökös tik-takjait a nyugalmas csendben…
De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a kuckóba, és sír mindenütt, ahol nem látják. Mari egy hervadó liliom benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt, mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a farkát (hihetőleg egypár rúgás hajtotta bizonyos passzív rezisztenciába), a kanári nem énekel (nem kapott cukrot napok óta, talán vizet sem), a tyúkok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.
Jégcsapok lógnak le az ereszről, s ha megenyhül az idő, elkezdenek csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik csonttá fagyott gallyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot. Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el, és lenyom, összetapos mindent.
Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth Mihály az esetet, de amikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári szobaleány által behívatta feleségét és Marit a szobájába.
Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy íme, megmozdul a jég, és mégis szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában a feleségének, leseperve a székről a tajtékdarabokat, Marit állva hagyta.
– Mária – mondá, a leányához intézve szavait, és az erős férfinak reszketett a hangja, és a melle úgy járt, mint egy fújtató –, nem akarok arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát csak arra felelj, amit kérdezek, se többre, se kevesebbre.
Mari a fejével bólintott.
– Szereted azt az embert?
– Szeretem.
– És azt hiszed, ő is szeret téged?
– Azt hiszem.
– Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az Istennek felelnél most.
Mari érezte a pillanat jelentőségét, és elbeszélte a somlyói esetet, ismeretségét a vadásszal, aki előtt ő magát szobaleánynak adta ki, majd ismét találkozását Palojtayéknál.
Tóthné a kezeit csapta össze.
– Miket beszélsz, te gyermek! Ó, te álnok baziliskus kígyó, aki még az én Argus-szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem, hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a vörös orrú ékszerésznél a Váci utcában, akinek a felesége aznap megszökött… Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?
Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az összevont szúrós szemöldjei alól, mire elhalt ajkain a szó.
Pillanatig kínos csend állott be, Tóth Mihály behunyta a szemeit, mintha maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet, s nézelődne benne a saját tekintetével.
– Egyre felelj nekem, Mária – szólt aztán jéghidegen. – Hozzámennél?
– Hozzá, ha megkérne.
– Már megkért. Levelet írt.
– Valahára – sóhajtott Tóthné, s Mari arcát gyönge pír vonta be, de csak átfutón, mint a késpengét a lehelet.
– És hozzámennél – kérdé rikácsoló, zordon hangon – akkor is, ha kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog volt a hozományod elkaparintására?
Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az esztergakerékbe kellett fogóznia.
– Nem mennék hozzá – rebegte csendesen, elhalón, összetörve.
– Elmehetsz, édes leányom – mondá az apa szelíden, szinte megkönnyebbülve, és az ajtóra mutatott.
– Én is menjek? – kérdé Tóthné.
– Nem, te még maradj, Krisztina…
Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:
– Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonként, hogy ő nem lehet a Noszty neje; kímélni kell a gyermeket, egyszerre talán erősen érintené elhatározásom, de apródonként hozzászokik.
– Mit beszélsz? Hiszen megkérte.
– Megkérte, de nem adom.
– Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a rettenetes makacsságoddal. A leányod még talán kibírja, de én nem bírom ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem bírom ki, Mihály.
– De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Stromm ezredes nevére.
– Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy nagy ternó, Mihály… Tekintsd a kisírt arcomat, tekintsd a meggyötört lelkemet, ne hagyj, kérlek, bennünket ebben a gyalázatban.
– Nem segíthetek, Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odahajítsam a leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem – kiáltott fel –, bízzál bennem!
Közelebb húzta székét hozzá, s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszínezte a Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; »gyanakszom – mondá –, hogy nem is szereti Marit, hanem rendkívül ügyes módon hálót vont körüle, de ennek még utána kell járni.« Felölelte az egész kérdést s megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez, és ekkor is nyugodt életet folytathat. »Semmit se viszünk előle a másvilágra.« De a Noszty-féle házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok, szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak reá. Mindezt szépen okadatolta, valószínűvé tette, s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.
– Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is. Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a világ folyásában, s azt mondta: »Vadmacska harapását vadmacska nyálával kell gyógyítani.« Nosztyval kell összeboronálni Marinkat. Igali a te embered, becsületes, hű lélek, s ő is azt vallja: Fedél alá kell a megázott portékát tenni, s a fedél – a főkötő. Az mindent betakar. És ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elöl a Mari sógora, a főispán…
– Krisztina – förmedt rá Tóth Mihály haragosan –, ha ilyen szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.
– Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malackáim jókorácskák lesznek és…
– Szűnj meg, kérlek.
Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen bizonyos ponton repedésnek vagy nyílásnak kell lennie, s ehhez jutva a beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.
– Azért se – pattant fel, és csípőire rakta kezeit. – A te neved az én nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az én becsületem is. Olvastad az újságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagyurak után, de azok nem vettek fel a szekerükre… Mintha mi kínáltuk volna fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az újságban. Hát lehet azt úgy hagyni, Tóth Mihály úr?
– Nem lehet – felelte Tóth Mihály, és olyan színű lett, mint a kakastaraj. – Engem is bosszant, legközelebb megíratom azzal a tolvaj Klementyvel úgy, amint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.
– Hiszen jó, jó, édes uram – szólt most már szelíden (ó, mennyi változatosság van ezekben az asszonyokban), s hozzásimult, vállára tette a kezét –, de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, őtőlük függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd, mennyivel szebb lenne másképpen cáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a kevély, peckes urak, azok a felfújt dámák a nagy piperéikkel idegyűljenek egy napon a mi kúriánkra, s lássák végigvonulni a falukon a népek, akik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a kis kertjeikbe, s mondogassák egymásnak: Hova mennek? Hát lakodalomra Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferenc. Ez volna nekünk az elégtétel, meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a próbaéveket becsülettel, jöjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egypár ezer forintot – szóval mindent megcsinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, amelyikben egyszer nálunk volt…
– Nem, nem emlékszem, Krisztina, és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni Krisztina. Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna, Krisztina, hogy valami megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.
Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek zúgása mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.
Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:
– A dologból nem lehet semmi – mondá. – Meghánytam, megvetettem minden oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr élne és visszaélne férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatatlanul, vitetnék a hínár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina… Jól tudom, hogy tegnap is Voglányban jártál, és a voglányi asszony megtöltött téged, de a dologból nem lesz semmi.
– Utolsó szavad ez?
– A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.
Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint mikor még sírt, mert a szemekben valami különös, merev, jéghideg kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan, vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenként kóstolgatná a szavakat, amellett nem evett, és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott, de az is olybá tűnt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta, némely papírokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette, egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány vég vásznat osszátok fel a béresek között, hogyha már egyszer nem lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek, amit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen, a szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kísérteni fogok.
Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltűnt a cselédeknek. Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sírdogál. No, hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj, csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba ugrik. Jó az Isten, jót ád.
Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor társaságában, aki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:
– Mit csinálnak otthon a patkányok?
– Miféle patkányok? – kérdezte Tóth.
– Azt hallom, hogy a tekintetes úrék háza tele van velök.
– Nincs nálunk egy fia se.
– Hm – morgott a doktor elgondolkozva –, elég baj, hogy nincs.
– Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni, de félek ez most alig sikerül.
– Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.
– No, no.
– A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam, és erőnek erejével mérget kért tőlem.
– Az én feleségem? – kérdé Tóth elhalaványodva.
– Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanús volt. Arca sárga, mint a viasz, a szemei tétován járnak. Kérdezem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy másra gondol.
– Ó, Istenem, de csak nem adott neki?
– Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok furfangosak az ilyesmi megszerzésében.
Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza, meg se állt sehol, csak a felesége színe előtt.
– Krisztina – szólítá meg szelíden –, eljöttem neked megmondani, hogy másképp határoztam.
Tóthné csodálkozással emelte rá tekintetét; a hang a Tóth Mihályé – de Tóth Mihály nem szokott másképp határozni. Ez megfoghatatlan.
– Nem voltam igazságos – folytatá Tóth úr.
Tóthné letette a kezéből az imakönyvet, amelyből olvasott, de semmit se felelt, még mindig kételkedett.
– Hibás szempontból ítéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.
– No látod! – mondá az asszony, és behunyta a szemét.
– Elhatároztam, Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak, hogy megkapja a leányunkat.
Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni), s a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.
– Ó, Mihály, édes uram, bocsáss meg – rebegte elérzékenyedve, csendes zokogásban –, köszönöm neked, hogy visszahívtál.
Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő szíve is elfacsarodott a gondolatra, hogy már ő útban volt.
Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencnek, melyben röviden, szárazon értesíti a házasságba való beleegyezésről. Sehol egy szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után még korai volna egy rekettyési találkozás. Kímélni kell még a nők megrendült idegzetét.
Egyúttal másik levelet is írt Pápára t. c. Brozik Dániel vendéglős úrnak. Húsz akó bor ajándékot ígér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, akit akkor Patkónak hittek, és a Griffben volt szállva.
Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt virágvasárnapra, s ezzel ennek is elvetették a gondját.
Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de minthogy nagy volt a feszesség, nemigen látszott kívánatosnak. (Még nem elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr: »Ami a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.« Tehát virágvasárnap délután négy órakor a mezernyei templomban.
– Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre – vélte Noszty –, csendben tartani az esküvőt.
– Ellenkezőleg – szólott Tóth Mihály –, a feleségem a legnagyobb pompát akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!
– Hát legyen pompa – hagyta rá a főispán. – Én veszem a kezembe, én leszek a násznagy is.
Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis! No, ez derék. Hja, azé a kalács, aki először beleharapott. Szem nem látta, fül nem hallotta pompa lesz – mondják – az esküvőn. A pékné kívánta úgy. Ó jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a kevély családok készséggel hasra fekszenek az aranyborjú előtt.
Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki innen-onnan. Hogy a Homlódy-fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve; az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky bakfisok, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, ami elbűvölő látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar díszbe öltözik, s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. Amint a tavasz elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti. Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte, hogy talán birtokot vesz, azt felelte: »Dehogy, egy kis fehérneműt rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni.« Szentséges ég! Hány alsószoknyája lehet annak?
Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is. Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon, mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer szüretelt egy esztendőben. Nos tehát ez az első szüretje. Itt küldi érte, amennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogy se volt olyan, mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem sokat lehet megtudni, de a béresem, aki a hordókat vitte a tekintetes úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor a Findura szőlőjében az iparosmulatság volt, vele ment ki a hegyre, azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele is lőtt egy sólyomba, de nem találta, és sehol se maradt el tőlük, csak a tekintetes úr szőlőjénél, amikor is leheverészett a kápolna mellett, mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán elment a béres, és nem látta többet.
– Mindjárt gondoltam – dörmögte Tóth –, a zsivány kétségkívül Marira leselkedett, s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura szőlőjébe tartott.
A levél további részében Fitos János megrovási kalandja foglaltatott a Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett. (Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a levélben), mert a korpához hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz csapott, annál tolta a szelet, aki bár csinos volt, de mégiscsak szolgáló volt.
Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt abbahagyta, megérezte talán valami telepátia útján, hogy van valami jobb is, és átsiklott szeme a levélpapír alján egy »utóiratra«:
»Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját és elutazott, Tinka leányom, akit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy levéltöredéket talált, amit megkezdett, de el nem küldött, mert talán nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sort, mert gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható, kinek és hova szólt, és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, amely ellen én protestálok.«
Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből, Tóth Mihály rögtön felismerte a Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely szóról szóra így hangzott:
Kedves Máli tante!
Sietve vetem e sorokat papírra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a kulcslyukon akartam bekukucskálni, s íme bent vagyok a szobában. Nemcsak megláttam Marit, hanem táncoltam is vele, mégpedig anélkül, hogy tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is tudom, hol kezdjem, mert tekintve…
Eddig tartott a levél, de éppen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le pápaszemét, mint ahogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját, s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, ami a szemeiből kisugárzott.
– Aha! Hát megfogtalak, jó madár. Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri a húsz akót!
Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli tantenak szólt, míg a Broziktól valót tárcájába tette.
Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett. De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük vagyon köztünk, de az eszük valahol a Holdban jár, s ha ott valami kedveset lát, ide telegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló okos ember azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy nem lát, csak abban az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgyhogy hébe-hóba elcsöppen belőle.
Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali, s találgatja magában, mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, amint szótlanul egymás mellett mennének a csikóiskola felé, ekképpen véli eltalálni: Ez az én bolond gazdám, alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs minek. S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsiházak udvarán, egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth uram a nagy tenyerét az Igali vállára:
– Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami egyébnek.
Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.
– Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedten csapott a szájára.)
– De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna, és olyan gyógyszert kapnál valahonnan, amitől az jobban lesz.
– Csak ne legyen drasztikus.
– Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, elővesszük az erősebbet.
Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram kíváncsiságát. Találgatta esténként a feleségével, aki ugyancsak nagy pletyka asszony volt, s rendkívül kombináló talentum, de semmit sem bírtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a takaró alatt.
Jött, ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők és öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az »istenke tehénkéi«, ahogy az együgyű nép azokat az apró piros, hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, amelyek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a barackfa, s egyszer csak topp, eléugrott a várva várt virágvasárnap is.
És ahogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket, »kijöhettek már a virágjaitokkal«, kora délután megindultak Bontóvár felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél szebb úri fogatok. Szent Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember. Hogy jöttek, táncolva, kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó, csillogó szerszámokban. Elöl Noszty Ferkó jött a négyesén, a feketéken, kék-vörös selyem pántlikarózsák a lovak fején kétoldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében, medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett (hej, de szép király lenne belőle), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszín csurapéjában, fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le, hogy tán ezer forintot is megadna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával, az anyaföld is megremegni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán mellett a neje ült tengerszín bársonymentében, és annak a csatja smaragdok, rubinok, piros, zöld sávokkal festették át a rajtuk nyalakodó napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szentjánosbogarak. Valami gyönyörű volt azt látni, hát még a vidám, szép arcot alatta! A főispán a térde között tartotta az aranyos kardját, miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr ellenben egy virágbokrétával borított pálcát vitt óvatosan. És hol van még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a címeres batárban. A grófné fején egy akkora strucctoll, mint egy nagy páfrány! Horth úr a négy pej lován, ezüst csengőkkel, amelyek együtt muzsikát vertek ki, mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes pónifogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy kis törpe ember volt a kocsisuk, és egy nyolc-tízéves kölyök ült mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos piros sapkában, olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind elszámlálni a ragyogást, a pompát. Azt a sok csipkét, brokátot, a tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik, tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen csak egy perc, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is kóválygott az embernek, s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató színbe belefáradva, mintha ő maga is egy papagájjá változott volna. Már szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt például, aki két rossz gebétől vont nyihóc fiákeren ment, megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, ahol ritkaságszámba megy.
Minden ablak megnyílt, amerre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott, s elmerengett aztán, hogy vajon mit csinál, miről gondolkozhatik most Tóth Mari?
Némelyek kiszaladtak az utcára, kiálltak a kapuk elé, s utánabámultak a nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.
– Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály – mondogatták. – Pedig azt mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is csinál szegényke a sok páva között!
A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az egész falu künn volt az utcán, sorfalat képezve a Tóth-kúriáig. A férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment. A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé, és nem ugattak, hanem csendes filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy beh jó úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a paraszt porták előtt, mert a jobban értesült részük ott portyázott a Tóth-porta épületeinek tömkelegében, ahol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt, s bűbájos sercegések hangja izgatta finom hallószerveiket.
Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult előkelő urakat, finnyás hölgyeket. »Isten hozta nálunk, Isten hozta.« Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyámuramnak vagy öcsémnek szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is cuppantottak a szépen beretvált ráncos képére. A kedves asszonynéni után tudakozódtak, aki bent a nagy szobában a pecsenyékkel, frissítőkkel, fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott, s egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár hercegek pláne kezet csókoltak. »Ó, édes gyönyörűségek, ne fárasszátok magatokat.« Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa cukor volt minden; a kinyitott szobákat, vagy hatot, zsúfolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste, s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.
– Pedig azt most volna jó látni – felelte Horth.
– Miért?
– Mert bizonyosan most öltözködik.
Klementy a büféasztalhoz telepedett. A tatár hercegnő Noszty Ferivel ütődött össze.
– Egzekució! – kiáltá. – Hol az egy mázsa bonbon?
– Megnyerte Máli néni, megnyerte – raccsolta ragyogó arccal. – De mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a cukromhoz.
– Ahhoz már nem sok idő kell.
Feri kihúzta az óráját és sóhajtott:
– Ó, jaj, még egész negyedóra.
Klementy, aki kibékülési koccintásra hívja föl a büfé körül szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire célozva:
– Még nem is övé a rekettyési uradalom, és máris raccsol.
Igali a fejét csóválja, s elvegyülvén a vendégek között, hangosan gondolkozik:
– Az esze tisztul tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.
– Tessék, tessék, uraim, hölgyeim – tipeg-topog fürgén, újdonatúj cinóberszínű selyemruhájában Tóthné –, egy kis frissítőt. Ugyan, kérem, falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék, kérem alássan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak kérem kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Ó Istenem, Istenem. Itt van ez az őzecske, fiatal puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hisz a lelkemet is odaadnám.
Ilyen szíves kínálások között egyszer csak úgy elgurult valahová a jó asszonyság, mint ahogy egy gyűrű szokott elgurulni, nem látta többé senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonnyal mindenféle bajok vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a toaletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a cipő nem akar felmenni. Nosza hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj fiam, Klári, keresd meg valahol.
Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes számot, és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az egyik rész kíváncsi, a másik része már szeretne átesni rajta. A párok igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megunta tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már tarokkhoz szeretne ülni (kár az időért), a Boccaccio-jelmezekbe bújtatott Homlódy-fiúk minduntalan birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a parádén átesnének, Klementy már minden toalettet följegyzett, csak a menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét szerették volna látni és megbírálni, de senki se volt, aki megmutassa s akitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A Leviczky kifent bajusza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét, szóval mindenki türelmetlen. »Ejnye, de sokáig öltözik.« De legtürelmetlenebb a vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól, szobaleányoktól, akit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony, de csak vállat vontak, hogy nem tudják, s olyan ostobán óvatos arcot vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arcán jobban meglátszik a zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.
– Ha nem tudod, eredj fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.
Fiam Klára elment, de többé vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa. Feri bosszankodni kezdett.
– Hopp, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg Mari kisasszonyt, s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem öltözött. De itt legyen az egyik lábad!
Lelkem Julcsa is eltűnt, és ő se került vissza többé.
Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt, s hetykén szólt oda Kopereczkyhez:
– Majd megnézem én magam.
Nagy nehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső kisebb szobában a rezgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba, s ebből egy kis ablak nyílt a ház mögötti gazdasági udvarra.
Végigment a sikátorszerű átjárón, s a Tóthné szobáján megnyomta a kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!
Nyugtalanul tekingetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlelőablakból volt áttekinthető, éppen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné egy zárt batárba, mire pattan az ostor, s nyomban megindul a batár.
Az is feltűnő volt, hogy egy félszer alatt vagy harminc-negyven béres dangubál és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve, mint valami verekedésre készülő tábor.
Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.
El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve, valóságosan átdöfködte magát a násznépnek hagyott három szobán, ment egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr esztergaszobája is volt – hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba melletti benyílóban.
De mikor a harmadik szobába ért, éppen akkor lépett ki a könyvtárszoba ajtaján Tóth Mihály, négy szivardobozt hozva a hóna alatt.
Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:
– Hova ment a mama?
Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz, rejtélyes mosoly jelent meg az ajkszögletében, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.
– A feleségemet tetszik érteni? – felelte Tóth uram csendesen és olyan nyugodtan, mint egy pátriárka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott Feri megfeszült idegzete is – a feleségem elutazott.
– Hogy lehet az? – pattant fel Feri, azzal a kritikusi fennhéjázással, mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konceptusban.
Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű beszélgetésnek találta ezt.
– Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink érkezését átélvezte, mindig vágyott erre, és most, mikor a kellemetlen részek fognak következni, elutazott.
Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett. Mélységes csend állott be. A zsibongó, beszélgető tömeg, mely a harmadik szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a szivarládákat az odasiető Igalinak, aztán előrelépett az ajtótól, de nem abban az igénytelen, görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy tigris, aki ugrásra készül.
– Nem értem – mondta Noszty Feri tompán, s látszott, milyen nehezére esik magát visszatartani valamely élesebb szótól. – Az ilyesmi nem szokás nálunk. És hol van Mari?
– Mari is elutazott!
Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.
De talált is, Feri megtántorodott.
– Az nem igaz – hebegte, s olyan vörös lett, mint a skarlát.
Leírhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval megmagyarázva, miről van szó:
– Teringettét – hápogott az ujjait petyegtetve –, a lap alighanem rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni.
Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.
– De bizony elutazott még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel, és sohase kerül többé erre a vidékre vissza.
– Mi ez, mi? – kiáltá közbe Kopereczky, és be akart a harmadik szobába furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron.) Homlódyné fölszisszent, mint egy kígyó: »Meg vagyunk gyalázva«, majd oldalba döfte legyezőjével távolabb álló férjét:
– No, lássunk most benneteket, akik nadrágot viseltek.
A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott, hogy a falak is rengtek belé.
– Ön, Noszty Ferenc úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletre méltó rokonainak megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom, s bocsánatot kérek, hogy ide kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék szegény gyermekem, mintha a történtek után a család nem akarta volna fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt, uraim, gentlemanek, akik tudják ezt méltányolni.
Ferinek minden vére arcába tódult, orrcimpái reszkettek, melle zihált, s az utolsó szavakat nem is hallva (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh), Tóth felé rohant.
– Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit – kiáltá –, de én nem ijedek meg azoktól.
– Hja, aki háborúra készül – mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn –, táborának is kell lennie, olyannak, amilyennek.
– Ezt nem hagyjuk annyiban – ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó kezektől. – Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk…
S vérbe borult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyílt a könyvtárszoba ajtaja, s egy magas, délceg katona lépett be, és rászólt éles hangon:
– Akar ön valamit?
Noszty Ferenc hátrahőkölt az ismerős hangra, s félénken felpillantott, ahonnan a kérdés jött.
Stromm ezredes állott a küszöbön összefont karokkal és ismétlé:
– Mit akar?
Noszty karjai lankadtan estek le, s halotti sápadtság borította el arcát:
– Haza akarok menni, ezredes úr – nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.
*
Egy negyedóra múlva magános fogat száguldott a Bontóvár felé vezető úton, utána vagy tízperces hézag jött, s csak akkor következtek megint hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. Amerre mentek, a népek újra kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lagzi volt Tóthéknál! Hogy lehet ez? És nini – nem is hozzák sehol a menyasszonyt.
A magányos kocsiban Noszty Ferenc ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb fogatott be, mint a rokonok. Röstellkedett előttük. Lehorgasztott fejjel, összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely új füveket és virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett, elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S amint egyre távolodott Rekettyéstől, némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a bénító levertség érzései közé.
…Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen, és egy kis tűrhető kártyajárás.
