HUSZONHARMADIK FEJEZET MIT CSINÁL A PÓK, HA A HÁLÓJÁT ÖSSZETÉPIK
HUSZONHARMADIK FEJEZET
MIT CSINÁL A PÓK, HA A HÁLÓJÁT ÖSSZETÉPIK
MIT CSINÁL A PÓK, HA A HÁLÓJÁT ÖSSZETÉPIK
Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a legtöbb, mármost aztán nem a Császárfürdőbe küldték az orvosok, hanem Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kíséretében másnap az esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.
– Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.
– Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene felette – csillapította Vilma. – Nagy bánata lehet, mert szereti a leányt.
– Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.
Ferinek első látogatása, amint visszaérkezett Bontóvárra, Vilmának szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régimódi urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint a maiak. Mindig akkor röffennek össze, ha valami baj történt, ami tiszteletre méltó vonás volt bennök – ezért is uralkodtak nemzedékről nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség valamely forrásából ered.
Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy jachtot vett Mari számára.
– No, süsd meg – szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.
– A jachtot?
– A jachtot is, a Maridat is.
Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan összetört. Annyira a szívére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát, pisztolyt gondosan elzárt és a kulcsot magánál tartotta.
A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog alkalmas megrendíteni azt a tekintélyt, amelynek éltek, amelyből a gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet, természetesen dzsentri ésszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy Nosztyval! Dúltak, fúltak, boncolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült nekik egy jól kieszelt spekuláció. De ők azt az oldalt látták, hogy egy Nosztynak röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi fáradságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni, hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan – hisz az már mindegy.
Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetben is meg van kurtítva.
Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen, hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.
Leviczky Jánosra, a nagy termetű nyugalmazott dzsidás ezredesre, a híres párbajhősre tapadt minden szem.
– Hát te mit mondasz, János?
Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos szubtilis árnyalatot, amiből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a házasságba és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be vétóját, ami könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében, mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, ahol az ezrede feküdt – hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.
Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magarázatot adhatna Tóth, ha kényszerítenék – ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már egyszer tényleg igent mondott volna, de ahogy neki Izrael most Pesten átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését tekinthetik mondottnak, amit a Feri megbízottja, Kopereczky előtt személyesen tett s ez az, hogy nem adja a lányát – ezért pedig nem lehet felelősségre vonni.
Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit és noha Noszty igen tapintatos formában cáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy legalábbis megeszi.
Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.
Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az efölötti eszmecserék a férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább amiatt szidták Ferit, hogy a gyűrűket itthon csináltatta, s így a kezdőbetűkből a bolond is kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség, előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség – el lehetett volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.
– Az utcán se merek többet mutatkozni – nyafogott a kis grófné (Rágányosné).
Csak a tatár hercegnő nem vesztette el a szívét.
– Ejh, hátha még nem ez az utolsó stáció ebben a dologban.
Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és sóhajtott.
– No, ugyan mit nevettek? Hát a színdarabokban nem mindig ilyen az első felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.
– De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves húgom – bömbölt közbe a dzsidás ezredes.
– Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is, mely a fűrészpor alól nőtt ki.
Homlódyné célozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt s egy ilyen alkalommal odasimult Máli nénihez:
– Igazán van valami terve?
– Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis kiindulási pont.
– Ugyan súgja meg – rimánkodott a főispánné.
Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát és egy kicsit el is pirult.
– Oh, gonosz, gonosz nénike… Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem terv, ez csak egy óhajtás.
– Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.
Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis és nagy rókák, akik valamiképp szerepeltek benne, mind megegyeztek abban, hogy nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek volt belőle haszna, annak, amelyik a Horka-erdőben ezen a réven megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska úgysem volt megtöltve.
Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett s az atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést Tóthékkal, sőt egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt, kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak. Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga gyönyörűségére és ha tízet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók meg nem unja, szövi a tizenegyediket.
Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak összeszedte magát, de reményleni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné életelixírje.) Egy napon kijelentette, hogy unja magát Vilmánál, elmegy Pestre, vevőt keresni a jachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát meggyógyult. Mehet.
Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra kéri, hogy helyezze át egy más járásba, ami meg is történt, mihelyt Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az ottani szolgabírót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a voglányi szolgabíróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta meg.
Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos cél kedvéért. A főispánék Krapecen töltötték a szeptembert és októbert, a kis Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a Somlyó-hegyen szüreteltek s csak november elején jöttek haza; Feri az új járásban tartózkodott és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és Vilmával – de éppen ezek a levelek árulói annak, hogy ami történt, abban nagyrészt az ő kezük van.
November 3-ikán beszakadt a privogyeci kőszénbánya s valami harmincöt munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom, hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be), hazajött a főispáni család, Homlódyné meghívta ebédre Klementy szerkesztőt és kifőzte vele, hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell csinálni. Ebbe a hazaérkezett főispánné is bevonatott s elhatározták, hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.
Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese, hogy a fejedelemségét egy órára átengedte a feleségének, Bornemissza Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga sem tudta. Mert hisz bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó fejedelmek. Pedig éppen azt csinált, amit ők. Adókat. De sokkal nagyobbakat, mint ők.
Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép elterjedt a magyar házaknál és most, mikor már a fejedelemasszony kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is (amely nem volt az övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai uralmát személyesíteni élőképekben s a közönség tódult és fizetett – míg a tableau vivant-okat ki nem szorították más divatok.
A választás itt is a népszerű »egyórai uralom«-ra esett. Kijelöltettek az alkalmas személyek, amennyire lehetett, az előkelő világból, kivételt csak az egy Tóth Mari képezett, aki egy fiatal palotahölgyet fog ábrázolni.
Az elnökséget a főispánné vállalta, ki személyesen kérte fel az egyes szereplőket, minélfogva Rekettyésen is látogatást tett Homlódynéval és felszólította Mari kisasszonyt a közreműködésre, mondván, hogy ő fogja ábrázolni az erdélyi udvar legszebb hölgyét. Bizony pedig ehhez nemigen volt most alkalmas a szegény Mari. A nyaka sovány volt, az arca színtelen, a szemei alatt kék karikák (a sok sírástól – gondolta a főispánné és érezni kezdte, hogy ő most Istennek tetsző dologban jár).
Tóthné igen köszönte a nagy szerencsét, hogy az ő leányára gondoltak, igen hálás azért is, hogy a méltóságos báróné szegény házukhoz megalázta magát, Marinak szükséges volna egy kis szórakozás, mint fűnek a harmat nagy szárazságban, nem is lenne egyetlen szava se, ha az Isten meg nem látogatta volna (ugyanis köszvény volt a Tóthné lábaiban és nem bírt megmozdulni a karosszékből), hanem így nincs, aki Marival bejárjon a próbákra, mert Mihálynak is hosszabb időre el kell utaznia Trencsénbe, miután még most sincsen rendben a hagyatéki ügy, Isten nyugosztalja Velkovics sógort, értett egy várost igazgatni, látott talán a messze századokba előre, de a saját zsebébe nem látott.
– Mindez ne aggassza, kedves Tóthném – vette át a szót a tatár hercegnő –, mindössze egy-két értekezlet lesz a toalettek dolgában, majd egy-két próba, ha a kosztümök elkészülnek s én akkor mindannyiszor eljövök, elviszem az én lelkem Marimat és vissza is hozom a mamájához, föltéve, hogy még akkor a mama nem lesz talpon.
Miután Tóth úrnak sem volt ellenvetése, sőt helyeselte a jótékony célt, Mari véglegesen besoroztatott az egyórai uralomhoz, sőt Tóth Mihály annyira ment, mikor a hölgyek búcsúztak, kihúzott a zsebéből egy ezrest, hogy amennyiben nem találna akkor otthon lenni, ezzel megváltja a belépti jegyet.
Tóth mintegy háláját akarta jelezni e gavalléros felülfizetéssel. Azt a körülményt, hogy a főispán Nosztyt elhelyezte a járásból, iránta való gyöngédségnek képzelte s ez igen jólesett neki.
Volt miről beszélni a megyében, a bányamunkások iránti részvét divattá emelkedett. Boldogok az urak, mert a szegények őket szolgálják és ha valami bajuk történik, az is egy mulatságra ad alkalmat az uraknak. Mikor a szegény emberek szemeiben megjelennek a fájdalomtól, nyomortól kisajtolt gyöngyök, akkor az úriasszonyok is előszedik a gyöngyeiket – a kazetjeikből. Lázas készülődések folytak, szabók, frájjok, masamódok éjjel-nappal varrták a piperét és jelmezt. Sok babrálás van az ilyeneken. Csak decemberben jutottak annyira, tanácskozások, értekezletek, kanapé-processzusok után, hogy végre huszadikára kitűzhették a főpróbát, mely már kosztümökben, esti világításnál történik meg. Erre már néhány műértő vendéget is meg lehet hívni a főispánné szalonjába.
Kétségkívül Homlódyné volt a legfürgébb, ki amellett, hogy Tóth Marit gardírozta, behozta az összejövetelekre és hazavitte, valami egyébben is buzgólkodott. Gyakran súgtak-búgtak össze Vilmával, később Malinkát is bevonták valami titokzatos összeesküvésbe. Noszty Feri ritkán jött be a székvárosba és akkor Rágányoséknál szállt meg. Homlódyné ott kereste fel, nagy tanácskozásokba merültek, de ezekről egy szót sem szóltak senkinek.
Az utóbbi napokban azonban mégis közölni kellett egyet-mást Kopereczkyvel, mert Ferinek pénzre volt szüksége, hogy magát ideig-óráig a hitelezők ádáz rohamaival szemben fenntartsa.
Kopereczky végig se akarta hallgatni a tervüket, ijedten dugta be füleit ujjaival.
– Semmit se akarok tudni. Mosom a kezeimet. Csináljatok, amit akartok. A szívem veletek van, de pénzt tőlem ne kérjetek.
– Hisz csak kölcsön lenne – kapacitálta Homlódyné. – Mindent visszakapsz Feritől.
– Kölcsönt hiszen adok, nem ugyan pénzben, hanem ami sokkal többet ér aranynál, gyémántnál…
– Mi lehet az? – tűnődött Noszty Feri.
– Odaadom kölcsön egy pár napra Bubenyikot. Ha valamely turpisságban jár az ember, Bubenyik megbecsülhetetlen kincs.
– Hát azt is köszönettel fogadjuk, de egy kis pénzt se sajnálj tőlünk.
– Ritka furfangos ember – áradozott a fősipán – és intelligens. Valaha színész volt, tele van ötletekkel az imposztor. Amire ez ráadja magát, az okvetlenül sikerül.
– Ej, hogy lehetsz olyan következetlen, kedves Izrael – puhítgatta a tatár hercegnő –, azt mondod, hogy Bubenyikkel sikerül s mégis megtagadod a pénzbeli támogatást, ami nélkül pedig Bubenyik nem ér semmit. Edd meg a Bubenyikodat. Eszünk magunknak is van.
– De nem annyi, mint Bubenyiknek.
Homlódyné ismerte Kopereczkyt, elkezdett vele disputálni, ingerkedni, nevetségessé téve Bubenyik iránti elfogultságát, biztos volt, hogy ezzel feltüzeli, kihívja valamely hősies áldozatra.
– Mit, ti semmire se taksáljátok őt. Én meg a terveteket nem taksálom semmire. Nem adok rá egy ólompitykét. De ha Bubenyik benne lesz, az mindjárt más, Bubenyikra még rászánok egy kis összeget.
Így jutottak némi pénzhez és Bubenyikhez, kit Feri még aznap kicserélt Pimpósival és beavatott a tervbe.
Nagy figyelemmel hallgatta, hol az egyik fülcimpáját vakarva, hol a másikat; nem tetszett neki.
– Hiszen ez valóságos gépezet, sok benne a sróf, meg a kerék, meg a rugó, ha csak az egyik nem jár jól, vége az egésznek. Hanem hát azért megteszünk mindent.
Tényleg sokfelé ágazott a terv, melynek december 20-ikán kellett eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon, Malinka, ki korán reggel kelt fel, befagyva találta az ablakokat. A reggelinél aggodalmasan említette a főispánné:
– Félek, hogy a Gyík befagyott az éjjel s ez mindent elrontana.
– Attól nem kell tartani – jegyezte meg Malinka. – Annyira be nem fagyhatott, hogy a jég egy kocsit megbírjon. Különben majd meglátom útközben. Ne legyen ideges.
– Elmegy? – kérdé a főispánné.
– El kell mennem Voglányba. Hiszen tudja. Odarendeltem az útibiztost. Nem tudom, megbízható ember-e?
– Föltétlenül. Férjemnek gazdatisztje volt, s most, hogy Krapecet bérbe adtuk, ide helyezte be.
Malinka úr, ki innen vitte ideiglenesen a szolgabírói teendőket, miután a főispán csibukjából kiszítt egy pipa dohányt, beburkolózván ugyancsak a főispán bundájába, áthajtott Voglányba.
Szép fehér világ volt odakünn. Millió gyémánttű csillogott a fákon s vakító fehér bunda alatt aludott a föld. Minden egyszínű volt, csak a lovak, a kocsis és a Pimpósi szájából kiömlő pára volt szürkébb egy árnyalattal. A Gyík, mely Bontóvár alatt fut el egyenesen Voglányig s csak Voglányon túl kanyarodik be Mezernye felé, mintegy kizárva Rekettyést, Bálingot, Hertyánt és a mellette fekvő pusztákat, nem volt befagyva, hanem javában zajlott, szilaj zúgással nyargalt medrében s hatalmas jégtáblákat vitt tarajos hátán.
Voglányba a szolgabírói hivatalba érve, már ott találta az előszobában az útibiztost. Ismerős arcú, gömbölyű öregúr volt, zöldpiros harasztból kötött kendőbe bagyulált nyakkal, csikóbőrrel bélelt bekecsben.
Malinka rögtön ráismert. Hisz ez Klincsók, a szedresi volt kasznár.
– Hát végképp otthagyta a sovány ökröket? – kérdezte Malinka kedélyesen.
– Elváltunk – sóhajtott fel az öreg –, mert birtokocska elment bérletbe s bérlő engemet nem akarta, pedig az ökröket átvett mindnyáját.
– Jöjjön be, öregem. Tudja-e mért rendeltem be?
– Nem tudok, tekintetes ideiglenes szolgabíró úr.
– Mondja meg nekem, milyen állapotban van ez idő szerint a rekettyési híd?
– Híd van jelenleg rendes állapotban.
– Mikor látta?
– Mindennap látok őtet.
– És teljesen jó?
– A legszebb, legjobb híd egész járásban.
– Fázik még a keze?
– Nem fázik az. Csak szerínységből céklaszínű.
– Melengesse meg egy kicsit a kályhánál. Aztán üljön le az íróasztalhoz és intézzen hozzám egy jelentést, hogy a rekettyési híd meg van rongálva.
Klincsók nagy szemeket meresztett.
– Rosszul engem értenyi tetszett.
– Ne okoskodjék. Tegye azt, amit rendelek, ez a méltóságos főispán úr akarata is. Mit ért maga a magasabb politikához!
Klincsók erre kikereste a pápaszemét, leült az íróasztalhoz és írta a jelentést, hogy rossz a híd, miközben csurgott homlokáról a verejték. Kétszer is megállt, megtörülgette és fújt egyet: »Huj, huj, de meleg ez a prémecske, de nehéz vele koncipiálnyi.«
– Miféle prém az?
– Kiszló.
Malinka gondolkozott. Valami nevezetes prém lehet. Sohase hallotta a hírét. Távolról se gyanította, hogy a »kiszló« kis lovat (csikót) jelent.
Végre elkészült volt a jelentés, Malinka elolvasta, eltette a többi akták közé, aztán kiadta a rendeletet szinte írásban, de megmagyarázta szóval is.
– Ma este, mihelyt besötétedik, tehát öt-hat órakor, a munkásokkal szétszedeti a rekettyési hidat, úgy, hogy az éjszakán át járhatatlan marad, korán reggel öt-hat óra tájban azonban ismét összerakatja s egy pár új pallódeszkát tesznek bele. Így követeli ezt a közigazgatás érdeke. Megjegyzem, hogy ez estig a legszigorúbb hivatalos titok. Megértette?
– Holtig tanúlja az ember – jegyezte meg alázatosan Klincsók, fejével bólingatva.
Még egy megbízatása volt Malinkának a főispánnétól; át kellett mennie Rekettyésre és ha Tóth Mihály otthon lenne, valahogy úgy mesterkedni, hogy hivatalos eljárás címén, vagy más ürügy alatt otthon is maradjon a délután folyamán. Át is ment, de Tóth Mihály még nem volt otthon, csak másnapra várták. Hogy férfi legyen a háznál, Igali Menyhért, az öreg kasznár hurcolkodott át ideiglenesen. Becsületes, hű ember volt, hanem parázna szájú és az a rossz szokása volt, hogy fennhangon gondolkozott. De ha valami kiszaladt a száján, olyan töredelmesen tudta mondani: »grácia a fejemnek«, hogy lehetetlen volt rá haragudni.
Az asszony már fent sántikált, de bot mellett s erősen bízott, hogy a jótékonysági nagy bálra már maga viheti be leányát Bontóvárra. Ebéd közben vidám volt a hangulat, míg Bligi, a dog elő nem jött a csontokra s rettenetesen kezdte ugatni Malinkát. »Csiba te – riasztgatta Igali –, hát már minden szolgabírót elugat innen valaki?«
Igali a szájára ütött, hogy »grácia fejemnek«, de már késő volt, Mari lesütötte a fejét és a tányérjára bámult. Tóthné szemkarikái megnedvesedtek s azontúl beállott a kínos csend. Csak a feketekávénál támadt egy kis élénkség, betoppant Homlódyné s vele üde levegő csapott be.
– Itt a pandúr – kiáltá már az ajtóból. – Megyünk!
– Készen vagyok – jelenté ki Mari és repesve szaladt, kezet csókolni. Szaporábban kopogtak a Tóthné mankói is, amint a jött elé tipegett.
Csakhogy nem addig az, nem azért van itt Igali bácsi, hogy ne tudná, mi jár egy ilyen útra. Dehogy mennek, dehogy, méltóságos asszonykám, míg én egy kis téglát nem melegíttetek a lábuk alá, tudom én, hogy mi kell az olyan kis lábaknak. Az enyém is olyan volt – hároméves koromban. Bárcsak tyúkszem lehetnék rajta. Grácia a fejemnek.
Nemcsak téglát, hanem két kis, vízzel megtöltött, forró palackot is tett bele a muffokba a kezeknek, mire a hintóba kászmolódtak.
– Ma aztán ne nyugtalankodjék, kedves Tóthném, hogy későn hozom haza a báránykámat – kiáltott ki a hintóból Homlódyné –, mert este tartjuk a főpróbát s utána egy kis vacsora van Vilmánál. Éjfél is elmúlik, mire hazavergődünk.
– Nem tesz semmit – jegyezte meg Igali. – Holdvilág lesz az éjjel. S én úgyse tudok aludni, ébren várom a kisasszonyt.
Még egy rövid órát trécselt Malinka Tóthnéval, aztán befogatott és elment. A Gyík hídján túl, a »Kurjantó« csárdánál szembe jöttek Klincsók és emberei; megnyugodva látta, hogy a hivatalos akarat szerint forog odább a világ kereke.
Mire Bontóvárra ért – kurták most a napok –, este lett; a megyeház udvara tele volt hintókkal, az ablakok kivilágítva véges-végig. Nyilván mind összejöttek már a szereplők és öltözködnek.
Néhány meghívott vendég a főispán szobáiban kártyázott, ezeknek csak akkor szabad belépni a nagy szalonba, ha a jelenet már fel lesz állítva, hogy teljes legyen az illúzió.
Sokáig tartott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült. Kopereczky legalább el volt ragadtatva, kezében tartván a festményt, s összehasonlítva az elébe táruló élőképpel, a feleségéhez szaladt s egy csókot nyomott a szájára. »Pecsét, a másolat hiteléül«, mondá s ezzel konstatálva volt a siker. Ki merne a főispánnak ellentmondani? Malinka keserűen mosolygott. Noszty Feri Marinak intett jó estét, ki remegve, holthalványan bújt a fejedelemasszony bíborpalástja mögé. Egy pár udvari dáma édesdeden kacagott valamit, az egyik egy cukorkát hagyított a túlsó sarkon álló fejedelmi apródnak, ő pedig igyekezett azt elkapni.
Homlódyné, aki az udvarmesternőt ábrázolta, stílszerű zsörtölődéssel fordult feléjük:
– Asszonyok és leányasszonyok, ne mozogjanak kegyelmetek, mint a kukacok és ne nevessenek a fejedelemné őnagysága jelenlétében, egyrészt mert nem illik, másrészt mert Csopp fényképész úr magnéziumfény mellett le fog most bennünket venni.
Hiszen sok kedves volt ebben, ha győzné valaki elmondani. A gyertyákat el kellett oltani előbb. Koromsötétség támadt, Horth Pista elkiáltotta magát: »Szabad a csók!« Egy-két sikoltás hangzott. Vilmát valaki megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt a magnézium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a fényképezőgép és a társaság meg volt örökítve.
Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a szereplők levették a jelmezeiket és megjelentek az ebédlőben, Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: »Micsoda könnyelmű ördög bújt ma magába?« Malinka persze ártatlan képet vágott és a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik.
Kereskedett volna biz ő, de nemigen lehetett, mert sok szem figyelt rá és Marira. A főispánnénak volt annyi tapintata, hogy nem ültette őket egymás mellé. De ha szomszédságában ülnek, sem beszélhettek volna egyebet, mint közömbös dolgokról. Ez pedig a semminél is kínosabb.
Mindössze egyetlen szempillanat látszott alkalmasnak, mikor a háziasszony feloszlatta az asztalt és a szétszéledő vendégek nagy összevisszaságban az asztal körül tolongva, egymás egészségére kívánják a vacsorát, gépileg nyújtogatván kezeiket előre, jobbra-balra, hol üres kezet látnak. Hogy történt, hogy nem történt, egyszer csak valami villamosáramszerűt érzett Mari s látta elhomályosuló szemekkel, hogy keze a Feriében pihen. Melyik volt forróbb, melyik reszketett jobban, melyik nyúlt a másikhoz előbb, ki tudja? Csak nagyon édes volt az érintés és az agyvelőtől kezdve az egész testen kéjjel nyilallott végig.
– Oh, Mari, Mari, hát így kell nekünk szemben állni, ilyen hidegen…
– Nem én vagyok az oka – susogott leheletszerűen és lassan, szelíden visszahúzta a kezét.
– Hol beszélhetnék magával?
– Énvelem? (Gyermeteg csodálkozással emelte fel a fejét.) Én Istenem, hát hol? – mondá dacos vállrándítással, majd leereszté a két karját lankadtan. – Nem mondhatom, nem tudom.
És ellépett mellőle, hogy elkeverőzhessék a sokaságba.
A szalonba teát hordtak fel, hármával, négyesével letelepedtek apró asztalokhoz, fecsegtek, tréfálóztak és úgy elröpült az idő, hogy senki észre se vette, éjfélre járt.
– Talán mehetnénk, szívecském – figyelmeztette Marit Homlódyné. – Nem valami jól érzem magamat. Majd ide hívom a Noszty Ferit.
Mari egy szót sem felelt, mintha megzsibbadt volna a nyelve, hanem a vonagló ajka és a felhúzott szemöldíve egyetlen hangos kérdés volt.
Homlódyné megsimogatta a fejét. Gyermekeket szokás így megnyugtatni.
– Noszty hozzánk, Voglányba jön hálásra, Homlódyval van valami dolga, hát meg akarom neki mondani, hogy fogasson, legalább férfi lesz a kíséretünkben – a másik kocsin.
Ferit könnyű volt megtalálni, átellenben ült egy kuckóban, talán hogy onnan messziről Marit láthassa, de nem sokáig maradhatott egyedül, a két Krackner baronessz, egyik jobbról, másik balról, valóságos ostrom alá fogta. »Oh, a szemtelenek!« gondolta Mari és úgy fájt, de úgy fájt a szíve, hogy azt ki sem lehet mondani.
Homlódyné odainthette volna, de meg volt állapítva a családi jelszó: »semmi tapintatlanság és semmi összeboronálási kísérlet, mely a család méltóságát érinthetné«, inkább ő kelt fel s ment Ferihez.
– Fogass be! – mondá halkan.
Feri eltűnt s kis idő múlva jelentették, hogy a kocsi előállott.
Csakhamar lent voltak a kapuboltozat alatt, hol régi buzogányok, dárdák, bőrvedrek lógtak a falakról s zúzmarás bajuszú fegyveres várta járt egyhangú léptekkel fel s alá. A hölgyek helyet foglaltak a faeton kocsiban. Homlódyné megigazgatta a Mari kékróka bundáját, bebagyulálta nagykendőbe a fejét, hogy csak a szeme látszott és a fehér homlokából egy csöpp. A Homlódyék inasa felugrott a bakra s ezzel megindult a kocsi, helyet adva a háttérben álló homokfutónak, melynek a lovai nyugtalanul csattogtatták a patkóikkal a megkopott gránitköveket.
– Hopp a tarisznyám! – kiáltá most Bubenyik s még az istállóba kellett szaladnia a tarisznyáért, amivel egy kis időt és annyi tért vesztettek az előre indult kocsival szemben, hogy bár lóhalálban eresztette meg a négy feketét Feri, mégis csak túl a városon, a Róth-féle gőzmalomnál érte utol, sőt melléje vágott; odadobván a gyeplőt kocsisának, hirtelen leugrott s egy iramodással úgyszólván fölhagyította magát a Homlódyné kocsijára. »Ügyes egy fattyú« csóválta a fejét Bubenyik.
– Meg vagy te veszve? – támadt rá Homlódyné. – Hogy megijesztettél! Mit akarsz?
Feri egészen nyugodtan leereszkedett az előülésre és mintha csak egy szomszéd szobából nyitott volna be, egyszerűen felelte:
– Átjöttem egy kicsit beszélgetni, abban a föltevésben, hogy unatkozni méltóztatnak.
– No, ugyan jó helyre jöttél. Mari kisasszonynak nem szabad beszélni, mert légcsőhurutot kap, én pedig máris olyan rosszul vagyok, hogy azt se tudom, mit csináljak.
– Mi baja, Máli néni?
– Azt hiszem, a gyomorgörcseim kezdődnek… Oh, rettenetes az.
– Igyék egy kis konyakot!
– Jaj, ha volna!
– Van nekem, mindig itt hordom a kis kulacsomat.
S ezzel kihúzott egy kis befonott üveget a vadászkabátja zsebéből, lecsavarta a dugóját és odanyújtotta.
– Az Isten megáld érte.
– No lássa, ugye, hogy mégse vagyok fölösleges – majd hozzátette szomorúan – magának.
Homlódyné ivott és csendesen, szótlanul szuszogott egy darabig; Feri odább húzódott egy picinyt és ha egyet zökkent a kocsi, térde összeért a Mari lábával, kikerülhetetlen volt, bármennyire összehúzódott is szegényke a sarokban; csak az a baj, hogy kevés kátyú volt. (Kár volt ezt az utat olyan nagyon becézni szolgabíró korában.)
Csikorgó hideg, tiszta idő volt, azokból a szép fehér éjszakákból való, mikor a végtelen fehér szemfedőn, mely a földet takarja, meglátszik, ahol a nyúl lábnyoma kicsipkézte. A hold megolvadt ezüstjében minden a mezőn maradt kóró, garád szélén meredező fűzfa kísértetszámba megy, messze valahol egy bagoly meglepően utánozza csudálatos huhogásával a harangszót, rémletes valami ez a szélcsendes éjben.
– Jobban van, Máli néni?
Máli néni nem felelt, csak nyöszörgött.
– Nem fázik, Mari kisasszony?
– Köszönöm, csak a lábam érzékeny egy kicsit.
– Szabad megigazítani a lábzsákot?
– Oh, nem, nem. Ne nyúlkáljon! Majd csak én… én.
– Mozgassa, rázogassa egy kicsit a lábát, meglássa, mindjárt nem fázik úgy. Máli néni, úgy látszik, elszundikált. Pedig milyen szép éjszaka volna, csak persze meleg szobából kellene benne gyönyörködni. Mennyi sok szép szikrázó csillag! Mintha cukorporral lenne az égbolt behintve. Vajon melyik a maga csillaga?
– Ki tudja azt? – sóhajtott fel Mari. – Nekem talán nincs is csillagom.
– Mindenkinek kell lenni, azt mondják.
– Mondani mindent lehet.
– És azt is mondják, hogy ha valaki kitalálja a maga csillagát, mindjárt meghal.
– Ha hinném, mindjárt találgatnám.
– Hát válasszon egyet, én is választok, aztán majd megtudjuk, közel vannak-e?
– Úgyis tudjuk, hogy messze vannak.
– De legalább eltelik az idő. Ugyan no, válasszon!
– Jól van, hát választottam.
– Én is. Melyik a magáé?
– Maga mondja meg előbb.
– Látja ott azt a parányi fényt a Göncöl szekere mellett balra?
– Hiszen ha tudnám, melyik a Göncöl szekere.
– Jaj nekem! Mindjárt meghalok – nyögött fel Homlódyné s egész teste vonaglani látszott –, végem van.
Mari nyugtalanul mozdult meg.
– Mije fáj, édes tante? – kérdezte Feri.
– A görcs, a görcs – lihegte Homlódyné –, azt hiszem, meghalok. Rettenetes, ahogy fáj.
– Szent Isten, mit csináljunk? – tördelte kezeit Mari kétségbeesve.
– Nem kíván valamit, kedves néni? Szóljon kérem, mit tegyünk?
De Homlódyné egy szót se felelt, csak jajgatott, nyöszörgött s rövid lélegzeteket szedett.
– Gomboljátok föl a ruhámat – hörögte végre ziháló mellel.
Feri azonnal szorgoskodni kezdett, de Mari megfogta a karjait s erőszakosan elrántotta.
– Mit gondol, az Isten szerelméért? A ruhát fölnyitni ebben a hidegben! Nem engedem. Hiszen biztos volna a tüdőgyulladás.
– Azt gondoltam, hogy talán a míder szorítja…
A Homlódyné inasa hátrafordult.
– Ilyenkor melegített zabzacskókat raknak, megkövetem alássan, a méltóságos asszony gyomrára. Az szokott használni. Itt van nem messze egy juhászlak a pusztán, talán oda kellene hajtatni és a párnák közé tenni.
– Ejh, hisz már Voglány sincs messze. Csak hajtson a kocsis – rendelte Noszty.
Csakugyan hallatszott már messziről a voglányi kutyák ugatása. Egy égnek meredező nagy, fekete rém feléjük látszott lépegetni – ez a kastély ódon bástyatornya – csakhogy nem az közeledett, hanem ők, mert a négy ló száguldott, mint a vihar.
Néhány perc múlva a kastély udvarán voltak. A Feri táltosai előbb odaértek, már ki is voltak fogva. Bubenyik elsőnek szaladt az érkező kocsihoz, megkérdezni, mi történt. Feri és az inas gyöngéden leemelték az úrnőt, mire a kastély cselédei is előjöttek lámpásokkal. Mari szintén le akart szállni, hogy itt marad ápolni.
– Nem, nem – ellenkezett a beteg síró hangon. – Szegény mamája, tudom, aggódik. Csak menj, Feri, kísérd haza és vigyázz, meg ne hűljön. Visszafelé eredj el az orvosért.
Mari éppen tiltakozni akart, hogy egyedül sem fél elmenni, de ha Nosztynak az orvost kell elhozni, akkor nem lehet semmi szava.
Hagyta tehát Nosztyt maga mellé ülni, a Homlódy inasa helyére a bakra felugrott Bubenyik, a fogat megfordult az udvaron és megindult Rekettyés felé. Hiszen egy verébugrás az egész. Mindjárt otthon vannak.
Az idő megenyhült. Egy csomó sötét rongy úszott volt imitt-amott az égen, nyújtotta, húzgálta valami láthatatlan kéz, míg egyetlen sötét fátyollá formálódott.
– Elnyelte a felhő a csillagainkat – próbálta a beszélgetést megkezdeni Feri.
– Én úgyse tudnám már, melyiket választottam – szólt Mari.
– De most mindjárt megeszi a gyertyánkat is.
És csak emlegetni kellett, hirtelen elbújt a hold is, sötét lett. Amellett csendes, mozdulatlan volt minden. Csak a Gyík morajlott egyre hangosabban.
Mind a ketten a haragos folyócskát hallgatták, mely mindenütt a kocsijuk mellett futott, mint egy kezes csikó. Különös hangulat vett erőt Marin. Ki hitte volna még csak néhány órával ezelőtt, hogy ők ma éjjel együtt fognak utazni Nosztyval, kettesben, egyedül, úgy, hogy csak a csillagok fogják látni, azok is csak kis ideig, mert a jó istenke eloltogatja őket és végül a lámpát is elfújta… Vigyáz-e hát vajon a jó isten a garde-dame nélküli leányokra s törődik-e azzal, mi illik, mi nem illik?
Feri próbálta megtörni a csendet; egyszer-másszor fölvetett valamely tárgyat, melynek szálán melegebb beszélgetés fejlődhetnék, de Mari egy kurta igennel vagy nemmel legott elvágta a fonalat; zúzmarás házfedelet bajos gyufaszálakkal meggyújtani.
Inkább nem erőltette tovább (hiszen lesz még arra idő). Gondolatokba merültek mind a ketten. Bubenyik fütyürészett a bakon, a lovak pedig vígan kocogtak előre, midőn egyszer csak fölkiáltott Mari:
– Nézzen csak oda!
S önkénytelenül közelebb húzódott Nosztyhoz, mintha oltalmat keresne nála. Elfelejtette leányvoltát, a kényes helyzetet, amit a véletlen szült, csak azt tudta, hogy ő a gyenge és Feri az erős.
– Ott, ott!
Körülbelül másfél kilométer távolságban élénk tűz lobogott. Eleinte csak szép látvány volt a rézsunt lengő szürke fátyol, a füstoszlop, mely alul egy rubintrózsával látszott letűzve lenni, de most már látható lett, hogy emberek rezsegnek a tűz körül, mint a mesékben a zsiványok, mikor az erdőben pecsenyét sütnek.
– Nem tudom, mi lehet – felelte Feri egyszerűen.
– Úgy félek, de olyan nagyon félek – rebegte a leány és a foga is megvacogott. – Talán zsiványok.
– Oh, dehogy.
– Alkalmasint valami erdő felé tévedtünk.
– Nincs erre sehol erdő.
– Bizonyosan tudja, hogy jó úton vagyunk?
– Bizonyosan.
– Nézze csak, milyen marcona, ijesztő alakok! Oh Istenem, Istenem! Megölnek minket.
– Ne féljen semmit, míg engem lát.
– Mondja csak, erős maga?
– Nincsen olyan legény, akitől én megijedek, de ha magát kell védelmeznem, akkor tíznek se nézek oda.
Nem felelt, valami imádságot mormogott.
E pillanatban egy durva hang kiáltá:
– Megállj! Egy tapodtat se tovább!
– Jézus Mária! – sikoltott Mari s kis erszénykéjét kezdte keresni ruhája zsebében.
– No, mi az? – kérdé Noszty.
– A híd fel van szedve, nem lehet átmenni.
A kocsi megállt minthogy nem is mehetett tovább, mert egy korlátfa volt odaállítva. A tűz mellől két ember a kocsihoz jött fáklyákkal s immár nem oldalt, de elöl lett látható sötétzöld habjaival a folyó, mely itt fordul be a mezernyei völgybe. Dobogója fel volt szedve, csak a váza állt ott, a keret, az oldalak és a cölöpök.
Feri leugrott a kocsiról, megvizsgálta a hidat s beszélt a fáklyásokkal, aztán Marihoz intézte a szavait:
– Nagy bajban vagyunk, a hidat javítják, nem mehetünk át. Hát mármost mit csináljunk? A híd csak holnap délelőtt lehet járható.
– Nem tudom – tagolta Mari reszketve. A fáklyafény az arcára verődött. Olyan fehér volt, mint a halotté.
Feri visszaült a kocsiba.
– Mezernyére! – mondá a kocsisnak eltökélten.
A fogat megfordult és áttért a réteket átszelő dűlőútra.
– Hova megyünk? – kérdezte a leány elhalón. – Mi lesz velem?
– Mezernyére megyünk.
– Én haza akarok menni – felelte egyszerre, erőteljesen, makrancosan legyintve egyet a muffjával a levegőben.
– De ha nem lehet, mert nem tudunk röpülni. Hiszen láthatta!
– Én akkor kiugrom a kocsiból, megyek a világnak – fakadt ki akaratosan s kászmálódni kezdett, az egyik lábát kihúzta a lábzsákból.
– Mari! – könyörgött Noszty érzelgősen, megfogván a karját – hallgasson meg…
– Nem, nem! – és kirántotta a karját.
– Csináljon aztán, amit akar, de kérem, hallgasson meg előbb.
– No, hát beszéljen.
– Mezernyére azért viszem, mert ön már bágyadt és Mezernye van legközelebb.
– És mit csinál velem Mezernyén?
– Hiszen éppen azt akarom mondani. Mezernyén ön otthon lesz. Ott van Pázmár doktor, ott van az édesapjának a szanatóriuma, abban van neki rendes szobája, ágya, Pázmár doktor hamarjában befűtteti és ön nyugodtan eltöltheti az éjszaka hátralevő részét, úgyse sok van már belőle s reggelre megcsinálják a hidat, szépen hazamehet. Szóval maga ott meghál a saját apja fedele alatt, én pedig elviszem Pázmárt Máli nénihez, ahogy rám bízta.
Ez a magyarázat némileg megnyugtatta Marit, visszaült csendesen a helyére.
– Nos, meg van nyugtatva? – kérdé szelíden Feri.
– Bocsássa meg, ha valami különöset gondoltam, de lássa, szegény kis agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, amit az apám mondott…
– Énrólam?
Csak a fejével bólintott szomorúan.
– Mit mondott?
– Azt, hogy maga nem becsületes ember és sohase lehet az én férjem.
De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.
Feri megrázkódott és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott s egy percig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról s elindulna úgy a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.
Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának, de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett bagoly a Feri fejének szállt s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a kalapját, kísértetiesen vijjongta: Kuvik, kuvik.
