HUSZADIK FEJEZET NOSZTY FERENC EMELKEDŐBEN
HUSZADIK FEJEZET
NOSZTY FERENC EMELKEDŐBEN
NOSZTY FERENC EMELKEDŐBEN
E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szívesen fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki beszélt, őrá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi Kempelennek, akit Tóthné még ismert kis leányka korából, a világhírű sakkozó gépe, mely I. Napóleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.
– Ejh, hát ember volt benne elrejtve – mondá Noszty. – Nem lehet másképp.
– Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt?
– Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben – felelt kitérőleg és gunyorosan –, se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi közöm.
Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.
– Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.
Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:
– Én pedig megtanítom önt türelemre.
Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána s vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.
Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferenc átlőtte a Palásthy jobb kezét úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel is lehet hajtani négy lovat.
A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú eset, mely a náluk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:
– Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.
Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn néhány nap múlva látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak, márpedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.
– Mit keresne itt? – nyugodott bele nagy malíciával miss Tropp, az amerikai gouvernante – hisz már úgyis csak bal kézre köthetne házasságot.
Eközben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila bíborával a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt még a színházba sem kívánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.
Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettő.
Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné, Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága, mert Palojtayné, Fruzina mama, akivel szintén jóban voltak Tóthék, téli időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki dzsentri gőgös asszonyainak derogált a pékné barátsága.
A gazdát nemigen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban; azok a fifikák, a »griff«-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák, bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint egy licitáció, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle – de mégis megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is támogassa – elég, ha ellene nem szegül.
Váltig pirongatta Krisztina asszony evégett:
– Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.
– Eleget szereztem neki. Húsz-harminc rostélyost ehetik napjában holtáig.
– Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzeszsák, s nem mint egy keresztény úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Tekintetbe kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt irányítani kell.
– Az anyák dolga a lányokat elsütni – feleselt Tóth Mihály kedvetlenül –, ha már olyan nagyon akarsz tőle szegénytől szabadulni.
Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították az arcát a könnyek s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.
Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja szerint és máris többet látott, mint neje. Feltűnt neki, hogy a megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabíró a helyszínen és elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél, megjelenik a szolgabíró, mint az örökké éber gondviselés s pótolja újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Icik kocsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a szolgabíró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban, és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.
Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabíró érdeklődik Mari iránt. Abban még semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár. Hanem van egy másik gyanús jel, amit Tóth észrevett, hogy a gavallérok eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos ebből, hogy már valamit észrevettek, ami a sanszaikat összetörte, hogy már van valami, ami a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?
Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes célzást hallott erre nézve ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán magánál marasztotta ebédre.
– Csak éppen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk lesz és egy kis húsunk.
Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a takarékpénztári igazgatóval, aki ezalatt már elhagyta a tanácskozási termet és lefelé sietett a lépcsőkön.
– Szaladjon utána, Malinka – találta fel magát hirtelen a főispán –, és hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.
Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint a bárói családnál mamaligát *, mert a két kézzel való evés mindig kiizzasztotta – holtig nem tudott beleszokni.
Népmesei neve egy elképzelt jóságú, mindeneket felülmúló ételnek.
Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timotheus, akit a kapunál csípett el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr sohase tudta volna elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony otthon hetekig fogja élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét. »Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson.« Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, cukros teremtés), kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.
A feketekávénál a főispán egy saját kezűleg megtömött csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a fehér kezecskéjével a findzsájába két cukorkockát, a tatár hercegnő, Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.
– Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van Rekettyésen?
– Jó ember a jó emberekhez húz – felelte Tóth Mihály egyszerűen.
– Nincs annak valami egyéb oka? – mosolygott a főispánné.
– Isten tudja – mondta a kérdett kitérőleg.
– Hehehe! – nevetett a főispán. – Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis boszorkány, aki ott lakik. Nem igaz?
Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.
– Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.
– No persze. De ön csak nem programszerűen emlegeti most a bunkót?
– Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.
– Feri egy kicsit szeles fiú – jegyezte meg a báróné –, de jó szíve van, és én meg vagyok győződve, hogy akit elvesz, boldoggá fogja tenni.
Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen, ember lesz ebből. Különb, mint az apja. Őt kell az országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit), stb.
Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvence mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl Timotheus pertupoharat iszik vele a »Kék golyó«-nál, mondván: »Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.«
Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:
– Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finis-lovaglás?
– Éppen abban vagyok most.
– Helyes. Most kell megfeszítened minden erődet, az utolsó pillanatban, a cél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátaslóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy szép négyes? Ami a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?
Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz és igénybe vette a sógora tárcáját, sőt az Uhl Timotheus ígéretét se hagyta rozsdásodni, ti. a pénzre vonatkozó részét, mert ami a hű szívet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.
Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, ahol a házassági terv először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.
