TIZENKILENCEDIK FEJEZET A SZT. SEBESTYÉN-PIHENŐHÁZ ÉS A REKETTYÉSI KÚRIA, VALAMINT LAKÓI
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A SZT. SEBESTYÉN-PIHENŐHÁZ ÉS A REKETTYÉSI KÚRIA, VALAMINT LAKÓI
A SZT. SEBESTYÉN-PIHENŐHÁZ ÉS A REKETTYÉSI KÚRIA, VALAMINT LAKÓI
A mezernyei »Nagy korsóhoz« címzett vendéglőben, melyre olyan korsó van ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember szokott esténként sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindenkinek van egy rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását (maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása céljából. Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év múlva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József kéményseprőmesternek, szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények tehetnek naggyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott ahelyett kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia nem azért nagy, mert negyvenmillió lakosa van a három királyságnak, hanem mert van vagy tizenötmillió kéménye. Minden három lélekre esik egy. (Csak azt szeretném tudni, a ponciusát, hogy ki tisztogatja azt mind!)
A doktor rossz véleménnyel viseltetett a kürtők iránt, mint amelyeknek füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azon keresztül.
Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor, mégis kivágja a rezet:
– Bizonyára vagynak kémények, amelyeken kiszalad a föld, de viszont vagynak kémények, amelyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.
Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a kockagyár roppant kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, ami krumplit már a tótocskák nem bírtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még azonfelül téglagyár a birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth Mihály nem hiába járta Amerikát, valóságos ki paradicsomot teremtett az elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett megkísérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni – amit ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: »Az urak szidják a zsidót, pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, amit termelnek, én nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel, amit termelek, ezáltal munkát nyújtok a népnek és – tette hozzá – magam teszem zsebre a hasznot.«
Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső (amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), amit a birtok hozott, okos bőkezűséggel szórta szét jótékony célokra, többnyire névtelenül, sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát megpumpoltatni, pártcélokra se adott egy grislit se (amiért aztán rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és papi dolgok iránt (amiért kijárt neki a »pogány kutya« elnevezés), hanem ahelyett kiosztott nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már éppen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén (a tatár fővárosban), a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke s költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak magukban gondolták: »Ostoba fráter.«
Voltaképpen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó célra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága megtermékenyítette az ő szívének jóságát is. Az öröklött vagyon rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal, bizonyos bocsánatkérés-félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született nagyurak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán keletkező irigység tompítására.
Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat alkalmazott a kórháznál, hanem öregasszonyokat, akik az ápoláshoz értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az akasztófán meghalni vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az embert roppant ceremóniával (s az is csak valami), de az ispotály borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!
Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta szeretetét és nagyrabecsülését, úgyhogy Tóth Mihály úr, aki csak azt célozta, hogy lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalást nyújtson, önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak, nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös téglaépület szemébe tűnt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki, mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a kémények füstjében… Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből származik.
Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és cselekvési szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvízük legyen, örökké tett-vett, járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.
Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha éjszakára is ott maradt, kivált ha krízis előtt állott, érdekelte, hova billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban hált, este pedig olyankor, a »Nagy Korsó«-nál vacsorált s hallgatta a dr. Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről. Néha ő maga is beleszólt szelíd, csendes modorában, leginkább az orvos rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant jövőjét tudta élénk színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd hulljon a férgese.
– Nem doktorhoz méltó beszéd ez – jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.
Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.
– A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.
– Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern humanizmustól, mely ez előhaladott századnak a legnemesebb alapgondolata. Önben a múlt századok szelleme nyilatkozik, mikor az embert, mint birkózási alanyt tekintették a királyok és oligarchák.
– Ejh, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak svindli!
– Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.
– Bánom is én!
– Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztíz beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget szíve táján? Vallja meg őszintén.
– Nem.
– No, én érzek.
– Pedig, ha valaki, úgy éppen ön nem érezhet.
– Hogy én? – dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve, részben sértődve.
– Ön, ön, Tóth úr – rikácsolta a doktor és az egész pohár puncsot fölhajtotta egyszerre.
– Hogy érti ön azt? – kérdé Tóth Mihály tompán.
– Nos, én goromba ember vagyok és ha már annyira jutottunk, hát megmondom önnek az igazat. Ahogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a szeméről esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját, úgynevezett modern humanizmusát, amelyre most olyan sokat tart.
– Vajon? – szólt Tóth Mihály s kétkedve rázta a fejét.
– A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát, hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenként, a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva, körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, már most…
– Ugyan, ugyan – vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét rosszallón csóválva.
– No, már most – folytatá a doktor feltartóztathatatlanul –, ha Tóth úr beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent Sebestyént, hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a kémények urainak, hahaha.
Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a whiskyjét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekcióját végezte a betegek közt.
– Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az adatokat.
– Miféle adatokat? – csodálkozott Pázmár.
– Amelyekről tegnap este szólott.
– Tegnap este? Miről is beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már. (Nevetett, mint aki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg összeállítottam ezeket az adatokat.
Kihozta szobájából s átadta neki.
– A statisztika azért jó tudomány – jegyezte meg –, mert mindent be lehet vele bizonyítani.
Tóth Mihály azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött el, csak harmadnapra, amikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.
– Önnek igaza volt – mondá egyszerűen. – A mai naptól kezdve bezártam a gyáraimat.
– Csak talán nem? – hüledezett a doktor.
– De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az effajta humanizmus öncsalás, istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s bezsebelni az emberek tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell becsukni vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.
– És az én gyári prakszisom és fizetésem?
– Az is megszűnt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig hálából, azért, hogy fölvilágosított.
Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e s mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a dolgot s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszűntek füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram kedvencei.
Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s amit egyszer eltökélt, amellett kitartó, sőt hajthatatlan.
A gyári üzem megszűnése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de kevés következménnyel járt, hacsak azt nem vesszük, hogy a »Nagy Korsó« két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó szóharcot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szíve a kürtőkért, melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak magához való esze), de akadtak olyanok is, akik azt sugdosták: Tóth Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.
Ezt az utóbbi híresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is alaposan megcáfolta, midőn a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: »Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.« Be is állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyedmillió forintot.
Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés sikereket ért el, mert nem a sablonos gazdálkodást folytatta, nem azt nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszázholdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett, egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megunta az örökös búzát, szinte nekiszilajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat mutathat.
A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét, s dicsérni csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől.
– Nem tudok én semmit. És éppen abban van az erőm, hogy ezt tudom magamról, s olyanokra bízom a dolgaimat, akik tudnak hozzá. A minneapolisi egyetemen van egy komám, aki a Mari leányomat tartotta keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különböző dűlőkből a talajt, ő vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik magukat és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel pertu vagyok s ha valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, amiért aztán jól érzik magukat nálam és fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak velem a jövedelemből, egyszóval, szépen megélnek a birtokon valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.
Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladósorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban voltak holmi különösségei, amelyeket balul ítéltek meg némelyek s csúfolták érte háta mögött a kiflikirályt. Már mindjárt furcsa, hogy a kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a tulajdonos az ambitusos tiszttartó-házat foglalta el. »Még ez is túlságosan bő és fényes nekem – mentegetőzött Tóth úr. – Mit keresnék én abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott.«
Bent a szobákban is különc összevisszaságban fonódott egybe a legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg (Worthtól való elsőrangú darab) az öregúr birkabőrrel bélelt fakó kabátjai közt. A falon egy velencei tükör látható, mellette az aratók szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, amelyben az anyamacska ül világtalan kölykein. Kedves parányi fejüket ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra, prémes bundában mindenik.
A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és értékes, ami Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az ő tulajdonát képezi, a többi pedig polgárias. Egy korhadt sublódszekrény, néhány olcsó, csíkos kanavásszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű hepehupásra besüllyedt kihúzós dívány, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány zseníliaszőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a falon, húsvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás arcképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagóni zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragóbéres készítménye), egy XIV. Lajos korabeli bronzdíszítésű rózsafa asztal, melynek felső lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X-lábú alkotás, melyen a Mari kedvenc virágai telelnek drága majolika cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár válik díszére, akár nem a zöld ripsz-garnitúrának, egy szuszék áll az ajtónál, tele ocsúval, hogy amikor a nemzetes asszony kifelé megy, belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes asszony.
Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves, tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis első szerelmének: zöld posztókötényben, felgyűrt ingujjakkal tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.
Azaz van, akinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót, ijedt képpel, szelesen.
– Apa, apa – lihegi –, vendég érkezett.
– Hát aztán? – mondja az öreg nagy flegmával.
– Hamar, hamar, vesd le a kötényt… a kötényt… Az ablakon át láttam, mindjárt itt lesz.
S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.
– De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen nem loptam én azt.
Mari a lábával toppantott.
– De ő van itt – hebegte zavartan –, az izé…
– Talán bizony az esztergomi hercegérsek? – mondá az öreg Tóth némi csodálkozással.
De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabíró, Noszty lépett be.
– Isten hozta, Isten hozta – szaladt elébe az öregúr, ismergetve, ki légyen. – Ah, az én múltkori gibicem – kiáltá vidáman s megrázta a jöttnek mind a két kezét.
– Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet tenni.
– Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!
Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, aki a kezével is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két dominiuma van.
A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával fogadta a váratlan vendéget, Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek a kerekek, csak huruttyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég lesz.
– Mert valóságos kalendárium az én testem és szibilla-könyv – folytatá szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az alapgondolatról –, ha lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a halántékomon ég, szél lesz, ha a bal szemem viszket, kedves vendég jön, ha az orrom viszket, valami eltörik a háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán tudod, Mihály.
– A bal füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz – nevetett Tóth úr.
– Ejnye Mihály, Mihály – botránkozott meg Tóthné –, mi szükség a feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piacon hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.
– Nem akarom, szívem, hogy elszeressenek tőlem – tréfálózott Tóth úr.
Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e pillanatban, mint még sohasem.
– Ugorj, leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.
Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.
Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen átadott neki néhány összehajtogatott régi újságot.
– Amit ígértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.
– Emlékszem – felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a fakó újságot.
– És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürüggyel szaladtam maga után, hogy megakadályozom a pogácsahozatalt.
Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, amint ez már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre, játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy sohase bocsátják meg, csábították, hogy őzgerinc lesz és balatoni fogas, délután tarokkparti, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak Magyarországon és a kapcsolt részekben. Noszty azonban kibeszélte magát, hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre Voglányba hivatalos, ott találkozik a húgával, a főispánnéval, akit még nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra s hogy azután is mindig ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen kezet kellett adnia mindezekre.
– Annyit leszek én itt, hogy még rám is unnak asszonynénémék – ígérgette.
– De már azt csak nem tesszük – tiltakozott Tóthné, kit egészen elbájolt a bizalmas »asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal kenegetnék.
Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, amikor a szíves háziak még egyszer összefoglalják az összes jókívánságokat és a viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért falu és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut eközben:
– Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.
– Hát ugyan mije?
– Jöjjön no, nézze meg!
S ezzel visszainti az előszobába, ahol megmutatja a kis macskákat az anyjukkal.
– Ugyan, Mari, de gyerekes vagy – csóválja a fejét Tóthné –, pedig már nagy leány volnál.
A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kíváncsiakra, szemei pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak éppen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna ott bent a nyílásban.
– Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?
Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy bohókás kis gyermeknek.
– Nem, soha – mondá és egész lelkével belemerült a Mari arcának nézésébe.
Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.
De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, ahova már csak Tóth Mihály kísérte vendégét, még egyszer kezet fogni vele, mikor felszáll.
– A viszontlátásig, Miska bátyám.
S ezzel aztán elgurult a szolgabíró kocsija, az ugató komondorok, melyek rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: »Szép fiatalember, meg kell adni.«
Tóthné hozzá toldta:
– És milyen kedves, előkelő.
Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:
– Neked hogy tetszik, kisleányom?
Elbiggyesztette ajkát, húzogatta egy kissé szemöldjeit, a vállait, azután azt felelte:
– Nekem? Én bizony meg se néztem.
Vidáman, szelesen, valami dalt dúdolva szaladt ki a szobából, bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő kishirdetést:
Somlyó-hegyen, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, aki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg s magát Klárának nevezte, arra kéri táncosa, kire felejthetetlen benyomást tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába: »Örök seb« jelige alatt.
Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe, s merengett, álmodozott, bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig milyen rút volt, milyen közönséges volt – mi már láttuk).
– Szeret, szeret – suttogta, aztán felugrott, végigkeringőzött a szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy-két szertartásos piruettet vágott ki tükörbeli énje felé.
Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arca is kezdte fölvenni a hajdani almavirágszínét.
Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem szeszélyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott vagy kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj, hogy a kocsisok is ott voltak, akik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat, melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a szép kocsik, cifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari kisasszonyt húsvétig, mindene dobra kerül. (No, hát nem kapja meg – dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben elérje rajtuk a »Budapesti Közlöny« valamelyik hátulsó kolumnáját. A legnagyobb »flanc«ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos, elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni: »Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre oszlik«. Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva, de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még gazdálkodott, egyelőre a »flört«nél maradt, csak ez a szép, ezt kell nyújtani – a többi egyszerű forma.
Valóban a származás volt itt piacra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé hajlott titkos terveivel, Palásthy és Krackner közt habozva, mert Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Krackner báró. Igaz viszont, hogy Krackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar família. Tóth úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről következtetni, legszívesebben beszélgetett vendégei közül Sipos törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiákeren járt ki Bontóvárról és már nem is volt elég fiatal, azonfelül azt mondják, nem nemes ember, holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha »elefántokat« is hoztak magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné aszerint módosította terveit, reményeit, a folytonosan változó szituációban nagyobb szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György előkelő származása elhomályosult a köpcös Vente László egyik elejtett büszke szavával. Vente, akit lófő székelynek mondanak, de inkább hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két nappal azután, ahogy a szolgabíró ott járt, nagyban feléje fordult a Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival. Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett vele bírni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborkaorrát a kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az istenért, hamar egy lavórt és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kíváncsiskodott Tóthné, ki szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.
– Mert családi betegség, mégpedig halálos betegség – felelte Vente. – Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, éppen a lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb Venték is lettek volna.) Azóta meg éppen sok Vente pusztult el így – kivált a megyei restaurációkon.
Az orrvérzés elállott és a Vente Laci értéke nagyban megnőtt, mert már mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint azelőtt.
