HUSZONEGYEDIK FEJEZET AZ EMBER NÉHA EGY SZALMASZÁLBAN BOTLIK MEG
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
AZ EMBER NÉHA EGY SZALMASZÁLBAN BOTLIK MEG
AZ EMBER NÉHA EGY SZALMASZÁLBAN BOTLIK MEG
Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak s az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötétben kavargó vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.
Tóth urat nagy aggódásban találta.
– Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának meg.
Noszty nem volt azon a véleményen.
– Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még hazajöhetnek.
– Az még rosszabb – vélte Tóth –, mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.
– De az a vendéglő gyalázatos – fakadt ki Noszty, aki különben is kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon –, tele van poloskával. A borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig sokszor kénytelen vagyok vele.
– Persze – jegyezte meg Tóth. – Ha az ember mindent előre látna. Nekem ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót. Hanem ha már őrajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg a »Nagy Korsó« bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.
– Köszönöm alássan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.
– Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.
S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.
– Ha a király aranykulcsot adott – mondá nevetve –, elégedjen meg, ha a kiflikirály csak egy vaskulcsot ajánl föl.
Erre most már kénytelen volt zsebre tenni a kulcsot.
– Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit – szólt magát meghajtva –, mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi egyszerű szamárság s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint amennyit a kakasnak a sarkantyú.
– Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.
– Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.
– És miért vált meg tőle?
– Egészségi okokból.
– Furcsa, nem úgy néz ki öcsémuram, mintha gyönge, beteges szervezetű volna.
– Vért köptem – akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestellte, hogy ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult, zavarba jött.
Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth felugrott és az ablakhoz futott.
– Megérkeztek az asszonyok – mondá. – A vihar kitörését mégis szerencsésen megelőzték.
De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara s Ferit is bosszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál. »Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket ugrottam át« – gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.
Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve, mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.
– Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra és ha a teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húszéves koromtól harmincig huszár hadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy leimádkozhassam a bűneimet.
– Ugyan apa! – mosolygott Mari.
– Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram hol szolgált?
– Pesten és Trencsénben – felelte Feri közömbösen.
– Trencsénben? – kérdé az öregúr, kellemesen meglepetve. – Nem ismerte Velkovicsékat?
Feri megint elpirult.
– Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.
– Tehát a mi Rózánkat is ismeri? – emelte fel fejét élénken Mari.
– Természetesen. Sokat táncoltam vele annak idején.
Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkretegye.
– Szép leány, ugye? – kérdé Tóthné.
– Csinos, kellemetes teremtés.
– Megfordult a házuknál is?
– Elég sokszor – felelte ímmel-ámmal Noszty.
Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a hadnagy-e az, akit Velkovicsék emlegettek?
– Unokahúgom – mondá Mari.
– A nővérem leánya – magyarázta Tóthné –, és azt hallom, hogy neki is egy huszár hadnagy csapta a levet. Zsuzsanna azt mondja, hogy tetszett neki a fickó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok! Húzza őket az uniformis, mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabátgombok és csillagok! Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katonaudvarlóim. De az más, mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgyhogy most úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.
Tóth úr bosszús volt Krisztina asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat, csendesen dünnyögte a bajsza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is feles számmal.
S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi témára, mint a kutya a csontra.
– Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm ezredest.
Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arca sápadt lett, mint a fal.
– Oh, bizonyára – felelte rekedtes hangon –, hiszen a parancsnokom volt.
Mari ráemelte az ibolyaszín szép szemeit, melyek a varrására voltak eddig szegezve s ijedten kérdé:
– Nincs magának valami baja?
– Tanulókori pajtásom volt – mondá Tóth.
– A fejem fáj – felelte a szolgabíró.
– Jó volna talán egy kis tormát szagolni – vélte Tóthné. – Eredj leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog. Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki egy-két könnycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért. Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a felesége temetésén, amennyit egy agyonütött szúnyog érdemel. És micsoda dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.
Tóth Mihály egypár szót ejtett a doktor védelmére, de iszen egy doktor egészen másképp nézi a halált, mint egy gyönge nő. Ami pedig a fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik, hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik, következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát unos-untig, akkor lesz belőle pénz – s ez már csak afféle ráadás, nem sokba veszi és könnyen kiadja. Ezért a leggavallérabb osztály a földdel foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves, mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, épp úgy, mint a kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak, krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan várják. »Hat ötforintos« – gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret s mikor végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is, vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.
Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni a self-made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést, Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszűnt a tormaszagolástól és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse múlt el egészen nyom nélkül.
Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, amit magától is ki nem találhat – hogy ti. Noszty könnyelmű fráter lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben –, de az vesse rá az első követ, aki valaha hadnagy volt és nem képzelte magát kisistennek!
Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította Stromm ezredes. Egy kísértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e csak, hogy »vigyázz és siess«, vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az emberek életútjait a gondviselés!
Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is, kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s könnyen meg tudta tölteni a tárcáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az újságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt, akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb veszedelemnek látszott. Nyári színkör volt Bontóvárott s egy vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, akit hogy Feri egy-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.
Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, akik okosak, mint a kígyók, ha nem jól megy a dolguk, de akik megrészegednek a jóléttől, mint a darazsak a pergetett méztől.
A kis vöröshajú színésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét, Ferit maga elé idézte a főispán, s jól megmosta a fejét apja, nővére és Homlódyné jelenlétében.
– Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most, mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a célnál vagy. Még egy lépés és nagyúr lehetsz örökre. S mikor éppen ezt a lépést kellene megtenned, te akkor hasra vágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint egy sertés. Hát becsület ez, sógor?
Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.
– Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztelek, azt a dámát pedig eltoloncoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen. Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kisgyerek kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.
– Pedig éppen kérni akartalak – mondá Feri szelíd, félénk hangon, mint egy megszeppent diák. – Nagy bajban vagyok.
– No, mi az megint? – vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.
– Vesztettem kártyán, becsületszóra.
– Mennyit? – kérdé a főispán.
– Háromezer forintot.
– Lődd magad főbe – szólt Kopereczky ridegen. – Ez a legokosabb, amit tehetsz.
– Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! – kiáltott fel fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek szivárogtak szemeiből.
Kopereczky nyomban ellágyult erre és így szólt:
– Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.
– Elfogadom ab invisis.
– Ebből az ab invisisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még e héten dűlőre viszed Tóth Marival a dolgot.
– Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az egész – felelte Feri.
– Még most sem vagy biztos a leányban?
– Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán nyúlok hozzá?
– No, én pedig nem adok semmi haladékot – jelentette ki Kopereczky kereken –, mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.
– Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz hasonlít.
– Mily megható szerelem és állhatatosság – kiáltott fel gunyoros kacagással a főispán.
Az öreg Noszty amellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, amikor nem lesz előnyben?
Vilma ellentmondott apjának.
– Vannak dolgok, apa, amelyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen támad, mert az csoda, mennyei misztérium, de a hajlam lassan érik, akár a dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.
– Furcsa hasonlataid vannak – dörmögte Kopereczky s valami közvetítő formulán törte a fejét. – Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek szétnéznének… Egy kis izé, hogy is hívják katonanyelven, egy kis kémszemle… ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.
Homlódyné elgondolkozott egy percig.
– Magam is gondoltam már erre, de…
– Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de…
– Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled – mondá Vilma. – Mert ha Máli néni egy fél órát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott tojások.
– Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.
– Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom – mentegetőzött Homlódyné, kis homlokát összeráncolva –, nem szeretném, hogy háztűznézőnek látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.
A tatár hercegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, amit kivált a hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos sikk és előkelőség áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetre méltó, nyájas és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, amennyire a szükség hozta, meguzsonnált s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel, megígértette velök, hogy legközelebb ők is eljönnek Voglányba.
Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát visszaadni, a Labikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagyurak, mint hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még enélkül is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni. Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozíciót szereztél a családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg, négy lovon, amint Homlódyékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.
A tatár hercegnő összejött útközben, éppen a Gyík hídjánál, a Noszty fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről fölismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait, odakiáltá Homlódynénak:
– Mi újság?
– Megnyertem az egy mázsa bonbont – kiáltá ez vissza.
– Komolyan?
– Mind a három kapu ki van nyitva. »Good by!«
Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a pléhfedeles torony, mintha hívná. Amint a faluba befordult, szembe látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.
Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.
– Úgy látom, veszett kutya van a faluban.
– Nem biz az – felelte Tóth Mihály nevetve –, hanem egy kis kabátbélés kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy rókacsaládot fedezett fel itt a Horka-erdőben.
– És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?
– Én csak egyféleképpen ölök – elménckedett a doktor. – Tartson velünk a szolgabíró úr!
– Bánja a szösz – határozta el magát hirtelen –, hanem akkor puska kellene.
– Majd hoz utánunk a hajdú egyet – vélte Tóth Mihály. – Csak menjen, Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzányúlni. Ott leszünk a kis erdőben – mutatta a hajdúnak az egypár holdnyi bükköst.
Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.
Az erdő alig néhány száz lépésnyire volt innen; a Tóthék lakásától még ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok szelíden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs harangja piroslott.
– Szép a világ! – lelkesedett a doktor.
– S a maga betegei mégis itt hagyogatják – kötekedett vele a szolgabíró.
– Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé – riposztírozott a doktor.
– Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen vezet öldöklő férfiakat?
– Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öregasszony ápoló van a kórházban. Minden hétfőn fölváltva asszisztensem valamelyik. Felvesz távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az elsősegéllyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál úgy, hogy a beteg feje alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától visszament.
Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, ami veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.
Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabíró furfangosan kivonhatta magát a meghallgatás alól.
– Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit, mert különben nem akad rám. Majd utolérem az urakat!
Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár előadásai. Különösen ma nagyon a szívéhez szóltak, mintha egyenesen neki dalolnának. S mennyire megtöltötte szívét édes érzésekkel az erdő is. Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a földrepedésekben, vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenül – gondolta magában Noszty –, holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos habjaival.
Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte, hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele egy gödörbe, ahonnan nem tud egyhamar kivánszorogni, ahol hajolt sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz… S amint odább sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén, száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet. Valami jót uzsonnálhatott a koma.
Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan. Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.
Ez volt a hívó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és elkezdett a lyuk előtti pázsiton hancúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették, utolérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából, iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson, a másik percben pedig egy három rókatestből formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jókedvét, aranyos pajkosságát.
Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék s mint valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba – künn hagyván a nyúllábat, amely, úgy látszik, inkább csak szimbólum volt.
Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a közbiztonságot kielégítőnek találhatta, még egyszer visszaszaladt a lyukhoz és megint hallatott valami hangot, ami tekintettel a továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: »most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem hívlak, mert különben megesz a mumus.«
A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki részének (ahol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty megfordult, utána bámult és éppen kiáltani akart Tóthékra, hogy »Hopp, hopp, ott szalad a róka«, midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a gallyak, hátrafordul és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal meglepőbb tör ki az ajkairól:
– Klára!
Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga tearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.
– Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.
S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.
– De hol az apa és az orvos?
– Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam a puskát.
Mari nagyon elszontyolodott erre és az erdő is szomorú lett.
– Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat. Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.
– Lehetetlen most.
– Miért?
– Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?
– Látom.
– Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő maga elment valahová, várom, míg visszatér.
– Lehetetlen! – dadogta Mari gyermekes elképedéssel. – Oh, be szeretném őket látni!
– Üljön le és várjuk meg.
– Leüljek és hová?
– Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Éppen ez a szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.
– Tudja, a mama nincsen otthon, éppen átment a kasznárnéhoz, mikor a hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabíró átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.
– No, hát mégsem ül le?
– Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki. Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy félek, úgy reszketek…
– Ejh, mitől fél?
– Furcsa. Hogy hírbe hoznak.
– Hiszen lehet azon segíteni.
– Oh, dehogy lehet.
– Én tudok rá akár két módot is – mondá fojtott hangon Noszty és lehajolt a bokor alá, hogy egy cikláment letépjen, melyet a buja páfrányok eltakartak.
– Mi az? – kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.
Noszty hozzálépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűen egy lépést tett hátra.
– Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.
Mari arca kipirosodott, mint a nyíló rózsa.
– Majd is a szájára ütnék. No nézze meg az ember. Nem szégyenli magát ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!
– A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjéül.
– No hallja, szolgabíró úr, maga mégis gonosz egy ember.
– Pszt, pszt! Ott, ott jön – susogta most Noszty és a tekintetével mutatta az irányt, ahova Marinak néznie kellett.
A róka jött vissza hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott a szájában a lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve csipogott, nyímozott, mintha mondaná: »Engem már visznek.«
– Jöjjön közelebb! – integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a derekán; egyre közelebb húzta magához bal kézzel, míg jobbjában a puskát tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szíve hangosan vert – de persze nem a róka miatt.
A rókamama tehát uzsonnáért járt a majorban s most a lyukhoz érve, valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván anyjuk szájában a félelmes állatot, amint hősiesen kalimpál az egyik sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, amit az csak annyiba vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.
Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden mozdulata jelent valamit, amit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!
A rókafiak azonban, ahelyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.
A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restellné, hogy ilyen élhetetlen kölykei vannak: »mi lesz belőletek, mi lesz?« – a kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőcöket.
Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk, szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát, kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre állt s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek kedveskéim!
Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna, de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a legbátrabb nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: »Jó róka lesz belőle«, gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert határozottan irigykedve tekintettek rá a testvérkéi.
A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett, vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó perceinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölyögtette első lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől, aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy darabkán s a kölykeit uszította rá… ezek most is félénken közeledtek felé.
Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta puskáját, hogy célba vegye az öreg rókát.
Mari remegve fogta meg a karját.
– Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját… kérem.
– Mit ad, ha életben hagyom? – suttogta Feri mosolyogva.
– A sárga rózsámat a hajamból – suttogta vissza Mari.
S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A szerelmesek hangja az – habár most csak a rókák miatt volt suttogó.
– Nem elég, nem elég – és a keze a kakashoz nyúlt.
– Hát mit akar? – kérdé rekedten, lázasan.
– Egy csókot, Mari – lihegte Noszty.
– Nem lehet, az nem lehet – szólt és reszketett. – Hova gondol? Legyen esze.
– Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?
– Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben – dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve –, inkább leszek, nem bánom… A felesége.
– Oh, kis bohó! – kiáltott fel Noszty örömittasan. – Hát jól van, abba is belenyugszom.
S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves alakot, forró lehelete, feje mellén nyugodván, szinte égette s megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arcához, kezébe vette az állát, belenézett a szépvágású ibolyaszemeibe s hirtelen megcsókolta.
Csodálatos, nem halt bele – sőt olyan viruló lett az arca, mint azelőtt egyszer sem s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva, melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt volt meg, lesütött szemeiben alattomosan bujkáló mosollyal fenyegette meg az ígéretszegőt:
– Megálljon, erdei zsivány!… maga Patkó!
A rókacsalád az eldobott puska zörejére bevonult a föld alatti palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak. Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó füttyentett. Odább az erdő mellett vezető telegráf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott, kopácsolt abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban, különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a hibás kombináció. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak csalódásaik?
Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.
– Menjünk – mondá Mari ábrándosan. – Keressük meg apát.
Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is volt megtöltve.
Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy szélesedik. A nap már lent járt s bíborvörösre festette a páfrányok húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között. Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.
