XIII. FEJEZET AKIT A GOLYÓ NEM FOG
XIII. FEJEZET
AKIT A GOLYÓ NEM FOG
AKIT A GOLYÓ NEM FOG
Ama kalandor főnökök közül, kik mikor Rákóczi a lengyel határon belépett, még mindjárt Beszkednél csatlakoztak hozzá, legtöbbre vitte Ocskay László brigadéros uram, aki az ünnepelt hősök közé küzdötte fel magát. Sok labancvérbe került. Vitézségének híre legendák alakjában járt az országban, épp úgy, mint később Vak Bottyáné vagy a Bezerédy Imréé, akit nem fogott a kard éle, mert talizmánt viselt az övén; egy lapos, kerekded lemezt e hátulról-elülről egyforma kabalisztikus mondattal: »Sator Arepo tenet Opera Rotas.«
De mind e dicsőségkoszorúzta kuruc vezéreknél népszerűbb volt Magday István: katonáknak kedvence, népdaloknak tárgya, Bottyán hadának szemefénye.
Magday Istvánról az volt a hiedelem, hogy testét a golyóbis nem fogja, s kit anya szült, nem árthat neki, mert meg van kenekezve a Szent-György éjszakáján pont éjfélkor talált gyík zsírjával.
Honnan jött, hová való, senki sem tudta. Maga Bottyán is csak annyit tudott mondani, hogy Érsekújvár körülzárolásánál nevezte ki közlegényből hadnagynak, s később, mert úgy harcolt a csatákban, mint egy oroszlán, egy csapat parancsnokságát bízta rá.
»Csodálatos katona« – írta Bottyán 1705-ben Tata mellől Bercsényinek, ki érdeklődni kezdett Magday iránt – »múltkor egy golyó horzsolta lábát az ostromnál, de ő nem engedte csizmáját lehúzni, mely tele volt aludt vérrel. »Vétek volna« – így szólt – »azt a hitet elmúlni hagyni, hogy a golyó engem meg nem vérez, inkább tovább szenvedek egy kicsit a sebben«, s úgy is tett, fennjárt a sebesült lábával, ráfogta, azért sántít, mert az új csizmája szorítja.« (Így keverik a szegény csizmadiákat rossz hírbe!)
Azok voltak ám a derék napok, mikor egyszerre két hadvezért szalasztottak meg Bottyánnal.
Pálffy bán Szombathely felé sietett, hogy a Szt.-Gotthárd táján táborozó Heister Hannibállal csatlakozzék.
Bottyán elejébe kerülve, körültáborolta seregét Szombathelynél.
– Tudja-e kegyelmed, generális uram, mit gondoltam? – szólítá meg Magday.
– Mit?
– Heister azt hiszi, mert már megvitték neki a hírt a kémek, hogy mi most itt farkasszemet nézünk Szombathellyel, és ássuk a víárkokat, amint igaz is. Képzelem, olyan nyugodtan érzi magát, mintha az édesanyja kötényével volna letakarva. Jó tréfa lenne, ha mi most a sereg egy részével rátámadnánk.
– Nem egészen bolond gondolat! – hagyta rá a vezér. – Tegyük meg!
Szóból tett lett, felültettek lóra hat ezred lovast, és szekerekre ültették a gyalogságot (azóta se volt még olyan úri állapota a bakának), és sebes vágtatva vitték Szt.-Gotthárd alá, hol a semmit sem gyanító Heistert teljesen meglepték, ködös téli nap lévén, hadait összetörték, s azokat, akik életben maradtak, kikergették a határokig, sőt még azon túl is egy nagy darabon Styriába.
Magday magát Heistert vette üldözőbe, bontalábú kis pej lovával mindenütt utánajárt.
– Megállj, megállj!
Mikor egy sík mezőn messze előrelovagolt Magday az övéitől, Heister hátrafordult.
– No, hát mérjük össze a kardunkat. Látom, hogy önnek különös kedve van rám!
– Az én fejszém a nagy fákat keresi.
Kihúzták a kardjukat mind a ketten, de Heister szerencsétlenül járt, lova megijedt valamitől, és kissé félreugrott, miközben összerezzent a vezér, s a legszerencsétlenebb pillanatban kiesett a kardpenge a kezéből.
– Sacrebleu! – káromkodott a vezér, önkéntelenül hátrahajolva nagy deres lován, hogy legalább az első vágás ne érje.
De Magday, egy perc műve volt, lehajolt lováról a kardért, oly ügyességgel, mint egy erőművész, és átnyújtotta Heisternek.
– Hogyan? Ön visszaadja kardomat, ahelyett, hogy lekaszaboljon? Hiszen megtehette volna!
– Meg is tettem volna, ha üldözőben esik meg ez, de ne feledje, tábornok úr, hogy kegyelmed önként fordult vissza. Ez hát párbaj, s nem verekedhetem fegyvertelennel.
– Igaza van, uram. Ön igazi nemesember. Szeretném a kezét megszorítani, ha időnk lenne az ilyesmire. Íme, jönnek! Siessünk!
Valóban már hallani lehetett a kuruc huszárok lovainak dobogását, mert a nagy köd miatt látni éppenséggel lehetetlen volt. Összecsaptak ádáz hevességgel; villámlott a két kard, és messze csengett. Egy roppant vágást mért Magday Heisterre, jó szerencse, félreugrott; nosza újra kezdik, de most meg a kurucok rontották el, mert amint közel érve látták, hogy Magday István izzad itt erős munkában, valamelyik huszár segíteni akart rajta, rálőtte a karabélyát Heisterre, de bizony csak a lovat találta, mégpedig a Magdayét, mely azonnal összerogyott.
– Isten önnel! – kiáltá elvágtatva Heister. – Ha egyszer önnek is le találna esni a kardja, számítson rám, én azt akkor fölemelem.
Friss lóra ült Magday villámgyorsan, s kergette tovább az ellenséget; ahol utolérte, vágta, mint a répát.
Néhányat levágott, két vasas németet el is fogott, s úgy hozta az istenadta labancait, hogy kihúzatta velök a kardjaikat, úgy mentek elöl fogoly gyanánt is kivont karddal, míg ő hátul kullogva, hüvelyébe dugta a magáét.
Mire visszatértek Szombathelyre, már azalatt hűlt helye volt ott Pálffy bánnak, magától megfutott Németújhely felé.
Az egész Dunántúl megtisztult az ellenségtől. Magday olykor magához vett vagy ezer lovast, s egész Bécs külvárosáig száguldozott, nagy rémületet gerjesztve a birodalmi székvárosban.
Mindezen vitéz cselekedetei, de különösen Simontornyánál tanúsított hősies magatartása eljutott a fejedelem füléhez is, ki neki a Heisterrel vívott párbaj után saját munkácsi istállójából egy gyönyörű fekete mént küldött ajándékba a lelőtt pej helyett.
Rákóczi ajándékát jóval megelőzte a híre; a fejedelem, aki Miskolcon volt téli szálláson, elragadtatva beszélt környezetének az újonnan támadt kuruc hősről, Magdayról: portyázás közt hetedmagával miként kaszabolt le egy harminc emberből álló labanc csapatot: hírmondó sem maradt belőle; – máskor, amint a szitási völgykatlanban lovagolt társaival, a hegyről egy egész dandár labanc rájok tüzelt, a társai mind elhullottak, de a golyózápor közepett neki annyi baja sem lett, mint a kisujjamnak. Az ilyen ritka ember megérdemli, hogy a legszebb lovat válassza ki a fejedelmi istállókból.
Hanem még többet ér, ha egyenesen maga a fejedelem választ ki neki egyet.
Palotásy Kristóf, aki leveleket hozott Bottyánhoz, beszélte el, hogy Magday István uramat nemsokára olyan lóra ültetik, amilyenen még az öregapja sem ült; aranyozott lesz a kantárja, pirinyó ezüstlemezekkel csörgősre kivarrva a nyeregtakarója. Csakhogy azt még meg kell élni. A fejedelem is messze van Munkácstól, Munkács is messze van Szombathelytől; gebe lesz a csikóból, míg azt az utat megjárja. Aztán minden a levegőben van minálunk. Maga a felséges fejedelem mondotta nemrég egy kérelmező telhetetlen küldöttségnek: »Kedves barátim, én semmit sem ígérhetek; még talán ez a mente sem az enyim, ami rajtam van.« (Egy viseltes kamukaposztós mente volt őfelségén.)
Örült az egész sereg a hírnek, pedig irigykedni szoktak máskor, de Magdayt mindenki kedvelte, szerény volt és áldozatkész: barátaiért mindent megtett, de tőlük soha semmit nem kívánt. Az alárendeltjeivel szemben nem volt gőgös, de szolgai sem volt a feljebbvalók iránt. Ha vitézséget követett el, arról mélyen hallgatott, ha más vitt véghez derekas dolgot, annak ellenben ő volt a legélénkebb magasztalója.
Azért énekelte meg olyan lelkesen egy akkori kuruclant, mely (magunk közt legyen mondva) nem sokkal szebben csengett, mint a »libertas«-garasok.
Bontalábú lovon jár Magday István,
Ragyogó név lesz ez a mennyei listán.
Amerre ő lépdel, ott jár a dicsőség,
A Halálnak István bizony nagy segítség.
Ragyogó név lesz ez a mennyei listán.
Amerre ő lépdel, ott jár a dicsőség,
A Halálnak István bizony nagy segítség.
Ebből világosan látszik, hogy a versezet keltekor még a kis pej ló hordta Magdayt, s nem a fejedelemé.
Bár ne is hordta volna soha!
Egy nap, amint egy közeli látogatásból hazatért (a Bottyán egyik kimustrált gebéjén), riadó éljennel fogadta a hadiszálláson az egész sereg.
– Mi történt? – kérdi félig tréfásan, félig csodálkozva. – Engem éljeneznek kegyelmetek vagy a lovamat?
– Mind a kettőt – felelte Bónis János –, megjött a fejedelem küldeménye: egy fölséges vasderes. Bottyán már kerestette is kegyelmedet. Várja a sátorban.
Magday arcán tündökölt az öröm, legott lepattant a nyeregből, odavetve a kantárt egy közlegénynek, maga szapora léptekkel a vezér sátorába ment.
A zsibongó hadból, mely a sátor előtti téren tanyázott, tüzek mellett, párolgó üstök körül, egy Fekete László nevű közlegény, aki iránt nagy gyöngédséget árult el Magday minden alkalomkor, s nem egyszer lehetett őket látni bizalmas, meghitt suttogásban, eléje futva, a kezeivel integetett, hogy ne menjen be a sátorba!
De utolérni nem bírta a közlegény, s maga Magday az örömteli izgatottságban észre sem vette a Fekete László sajátszerű integetését. Belépett a sátorba.
Vak Bottyán eleibe ugrott vidáman, s aztán hátrafordulva mondá az ott álló alakhoz:
– Íme, méltóságos nagy uram, Magday István, akit a felséges vezérlő fejedelem kegye…
A háttérben álló alak előlépett erre, s kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa a Magdayét, s az abban a pillanatban ismerte csak fel, hogy Bercsényi gróf áll előtte és elsápadott.
Bercsényi visszarántotta a kezét; sötét árnyék vonta be csontos, férfias arcát.
– Ah! – kiáltá önkéntelenül. – Te vagy az? Hallatlan!
Magday testét lassú reszketegség fogta el.
– Hogyan, hát már ismerte vitéz Magdaymat, méltóságos uram? – kérdé meglepetve Bottyán.
– Nagyonis ismerem – felelte Bercsényi gúnyosan. – Bizonyosan jobban, mint kegyelmed. Adja át a kardját! – tette hozzá szigorú hangon.
Magday megtörten, halotthaloványan oldotta le derekáról a kardot.
Vak Bottyán fölháborodva hebegte:
– De hát mit cselekszik kegyelmed, főgenerális uram?
– Majd mindjárt megmagyarázom. – Ismét Magday felé fordult: »Takarodj ki addig!«
Az engedelmesen, szemlesütve tántorgott ki a sátorból.
Ott künn a sátor előtt két díszhuszár állt, panyókás mentében, forgós kalpagokkal várva, míg ott benn elvégzi a fejedelmi biztos a ceremóniákat, addig is féken tartva a prüszkölő, toporzékoló ajándék paripát, aranyos csótárral, ezüstös nyereggel, virágokkal átvert selyemtakaróval, míg annak a gazdája, az ünnepelt hős kilépne.
Végre kilépett, s egy égreszkettető éljen hangzott fel a lelkesült, feléje tolongó kuruc vitézek ajkán. Azt senki sem vette észre, hogy kardja nincs az oldalán, csak azt látták, hogy nagyon sápadt, de hát a dicsőségtől is megfehéredhet az arc.
Magdaynak egy gondolata támadt. Amint eleibe vezették a huszárok a gazdagon díszített lovat, egy merész ugrással rajta termett a hátán, egyszer-kétszer megficánkoltatta, mintha próbálná, aztán gyű… belevágta sarkantyúját, kivált a táborból, s elszáguldott, köd előtte, köd utána.
A kurucok bámulva néztek utána, hogy micsoda bolond kedvtelés az ilyen ünnepélyes pillanatban elkalandozni, itt hagyni őket a faképnél, mikor még csak most jönnek a többi ceremóniák, amint azokat Bottyán tudtul adta: gróf Bercsényi felolvassa a fejedelem Magdayt magasztaló levelét a hadsereg előtt, azután az ökörsütés jön. A csapraverendő hordókat el is felejtettem mondani.
– Majd visszatér az, csak egy kicsit kipróbálja a lovat! – mondák némelyek.
– Kedve telik benne; de nem is csoda! Fölséges állat!
Mindenki azt hitte: visszajön rögtön, pedig már csak mint egy fekete pont látszott a láthatáron. Csupán egy ember tudta a seregből, hogy nem fog többé visszajönni, s nyergelt is legottan, így szólva a társakhoz:
– No, fogadjunk, hogy utolérem!
Amire azok fölkacagtak:
– Te akarnád a fejedelem lovát utolérni, ezen a gebén? Uccu, kehes, változz át tátosnak!
De az nem sokat törődött a gúny nyilaival, felült és utána vágtatott a pókos fehér lován, a többiek hahotája közt.
Ugyanaz az alak volt, aki az imént integetett Magdaynak, hogy ne menjen be a sátorba.
Ott benn pedig ezalatt, amint magára maradt a két úr, mohón ragadta meg Bercsényi a Bottyán vállát:
– Tudja-e kegyelmed, ki ez a fiatalember?
– Hát ugyan ki? – kérdé türelmetlenül és bosszúsan a vak vezér, miközben a látó szemét is behunyta; abban a hitben volt, hogy Bercsényit bizonyosan ellenszenve ragadta e brutális elbánásra. Nála ugyanis gyakran esett ez meg.
– Ez az ember egy Veres István nevű tolvaj, aki a rabságból megszökött.
– Nem lehet az! – szisszent fel Bottyán, s hirtelen kinyitotta a szemét, ha nem tréfál-e a gróf. – Jobban szerettem a fiamnál.
– A halálos ítélet elől szökött meg Sárospatakról infámis ravaszsággal, a fejedelemtől lopott gyűrűvel szedette rá a szegény öreg Krucsayt, a csavargó öccse által. De ez egy egész hosszú történet.
S azután elbeszélte elölről az egészet.
Bottyánnak nyitva maradt a szája, és sokáig nem bírt szóhoz jutni.
– Úgy, úgy, generális uram, a fickó egy közönséges gonosztevő. Mondhatom, szép meglepetés volt rám nézve, aki magam vállalkoztam rá, hogy a fejedelmi biztos helyett elhozom neki az ajándékot, s körülnézvén a kegyelmed táborában, egy jó napot csinálok a katonáinak. No, majd nagyot néz a fejedelem, ha megtudja. Még ma megírom neki.
– A legvitézebb katonám – sóhajtott fel Bottyán. – Mi fog vele történni?
– Az a fejedelemtől függ.
– Én a kegyelmezést fogom kérni. Itt mindig a legszebben, legnemesebben viselte magát. Még a kutyája is többet ér egy labancnál. Notabene, nagy fekete kutyája van, mely a sereggel jár s az ütközetben közibe megy az ellenségnek; harap, marcingol, mint egy dühös tigriskölyök. Ugyan, ugyan, főgenerális uram, puhítsa meg a szívét kegyelmed.
Addig, addig rimánkodott neki Bottyán, míg végre kiengedett a hirtelen természetű gróf:
– Isten neki, én nem bánom, terjessze fel kegyelmed a kegyelmezés iránti instanciáját »őfelségéhez«. (Ezt a címet kapta Rákóczi Erdélyben.) Én nem leszek ellene – ha megmondja, hol vannak a kincsek. Hívassa be, kérem, egy szóra.
De a sátor mellé állított díszőr azt mondta, ellovagolt.
– Miféle lovon?
– A fejedelmi vasderesen.
– Nem is fog akkor soha többé visszatérni – mondá Vak Bottyán szomorúan.
*
És igaz is lett. Magday, vagyis Veres István, mert ő volt, s a Fekete László név alatt is Veres Laci lappangott, meg sem állott, csak a Heister táborában. »Ha itt nem kellettem – gondolta magában –, majd kellek odaát.«
Szíve keserűséggel volt tele. Érezte ártatlanságát, ki akarta böjtölni, megpróbálta átváltoztatni a rettenetes balvégzetet, mely büntetlenül leteperte, de a fátum rátalált, s új csapást mért ellene. Mit tehetett volna egyebet: menekült, ahova tudott.
Hiszen megmondta neki Heister: »Ha az ön kardja esik le egyszer, jöjjön hozzám, én is fölemelem.«
Szavának állott. A két kuruc legényt jó szívvel fogadta, s mindjárt egy portyázó csapatot bízott Istvánra; míg ellenben Lacit beosztá egy másik hadtesthez, mert annyira mégsem bízott a két testvérben, hogy együtt hagyja őket.
De a bizalom is megjött apródonkint.
Veres István lassankint egyike lett a legjobb császári csapatvezéreknek, akit sűrűn és dicsérőleg emlegettek a Bécsbe küldözött bulletinek.
Mikor Rákóczinak megírta Bercsényi a Magday-esetet, miként találta hős álarca alatt a tolvajt, s miként tűnt el az ajándék lovon hirtelen, a fejedelem bosszúsan toppantott a lábaival:
– A tolvaj nem lehet hős. Magday pedig igazi hős.
Rögtön kiadta a parancsot, hogy bárhol érjék: kegyelem Magday Istvánnak.
De mikor aztán hónapok múltán híre jött, hogy a császári seregnél szolgál, s félelmetes most a kurucnak, a fejedelem ingerülten dörmögé:
– A becsületes ember nem lehet soha áruló.
Aztán kiadta a parancsot, hogy bárhol érjék Magday Istvánt: halál a fejére.
