XIV. FEJEZET A VÉRPAD
XIV. FEJEZET
A VÉRPAD
A VÉRPAD
Magday ezentúl is annyi kárt okozott a fejedelmi hadakban, hogy Rákóczi kétszáz aranyat tűzött ki annak, aki élve-halva elhozza.
Körülbelül egy félév múlt el.
Az iblói mezőn kemény csetepaté volt egy júliusi délután Heisternek egy cirkáló csapata és a kuruc legények között.
A kurucok alig voltak nyolcvanan, az öreg »Jóska apó« vezette őket, a legöregebb káplár a felkelő hadak közt, aki, ha munka nem volt, mesélgetett a katonáinak vígan lobogó tábortüzek mellett, ha pedig munka volt, régi fringiájával úgy vagdalá a németet, mint a szabó a posztót.
A labancok lehettek vagy százan, amint az iblói erdőnél feltűntek.
– Hajrá! – kiáltá Jóska apó azokra, akik a számerőt kezdték aggódva mérlegelni. – Ne olvassuk őket most! Majd kényelmesebb lesz összeszámolni, hogy hányan voltak, ha már meg sem moccannak.
Nekidurálták magukat a kurucok, s majdnem úgy lett egy jó óra múlva, ahogy Jóska apó mondta. Kit megöltek, kit megsebesítettek, kit elfogtak, ki meg elfutott.
Ő maga a vezénylő tisztre vetette magát, s noha az vitézül viselkedék, foglyául ejtette s vitte a többi foglyokkal; mintegy harmincat ejtettek.
A császári tiszt fürkésző tekintetet vetett Jóska apóra, mintha ismergetné, de nem szólt semmit, csak a fejét hajtotta le búsan.
Az öreg káplárnak magának is ismerősnek látszott a tiszt, de csak belenyugodott, hiszen nem egy labancot látott már, hát nincsen benne semmi különös, ha hasonlít valamelyikhez.
Különösen a tiszt hímzett kardöve tűnt fel neki.
– Ejnye, ejnye, láttam már valahol ezt a kardkötőt. (Az öreg katona homlokát nyomogatta.) Hol is csak? Ejnye, ejnye! (Végre egy nagyot kurjantott.) Hopp, megvan! (Vállon ragadta a fogoly tisztet.) Hol vette az úr ezt az övet?
– Mi köze hozzá? – felelte dacosan a labanc tiszt.
Éppen ebben a pillanatban ért oda Hajdú János, aki ezelőtt Bottyán alatt szolgált, s élénken fölkiáltott:
– Teringette, hisz ez Magday István!
A fogoly összerezzent, s fülig vörösödött, Jóska apó pedig kíváncsian kérdezte:
– Miféle Magday István?
– Akinek az előkerítésére kétszáz aranyat tűzött ki Rákóczi fejedelem.
– Az ám? – hitetlenkedék az apó. – Nem lehet az!
– Hogy mi nem lehet?
– Vagy az nem lehet, hogy a fejedelem kétszáz aranyat tűzött ki Magday Istvánra, vagy ha ez úgy van, akkor az nem lehet, hogy ez Magday legyen. Nincs nekem, ecsém, akkora szerencsém.
– Márpedig az így van, Dobos uram – lelkendezék Hajdú János. – Ha százkilencvenkilenc aranyom volna, mindjárt odaadnám kegyelmednek érte, még akkor is nyernék egy aranyat, de mivelhogy nincsen több három libertásomnál…
– Jó lesz a kétszáz arany magamnak is – csettentett nyelvével Jóska apó –, elviszem haza az anyjukomnak.
Aztán a fogolyhoz hajolt, és bizalmasan súgta:
– Igazán kegyelmed az a Magday?
Mire visszasúgta amaz:
– Én a Pista diák vagyok, a kegyelmed egykori diákja.
Egyet hőkölt erre Dobos bácsi, és fölszisszent, mintha valami kígyó marta volna meg.
– Lehetetlen! – hebegte, de amint jobban megnézte a hosszú hajú, szőke ifjút, fölkiáltott: – Az vagy, igenis, az vagy! Teringette, hát hogy jutottál ennyire? (Elkezdte a fejét vakarni.) Ej, ej! Hát azért tápláltalak én téged?
Addig, addig nézte az öreg, míg kibuggyant a könnye:
– Szegény fiú! Hát így kell nekünk találkozni? Az öcséd hol van?
– Az is ott szolgál Heister alatt.
– Az is? No, mondhatom, szép örömet éltem meg belőletek. Adta kölyke, kétszáz aranyat húztál most ki a bátyád zsebéből, amiért te vagy és nem az, akinek gondoltunk. Hát illik ez?
– Ne búsuljon, Dobos bácsi, mert az a Magday István is én vagyok – mondá a fogoly keserűen.
– Te vagy? Hát hogy lehet az?
– Azt a nevet vettem fel.
– Mi? Hát oly vitéz lett belőled, hogy annyit adnak a fejedért? Szegény fiam, szegény fiam!
Odahajolt hozzá, megsimogatta szeretettel, összecsókolta, miközben forró könnyei úgy hulltak, mint a záporeső. A császári tiszt is sírva fakadt.
– Megszakad a szívem – zokogta –, megszakad. Jaj, mit fog a nénétek mondani, hogy általam pusztultál el? Mert ne hidd azt valahogy, édes fiam, hogy én szabadon eresztelek. Becsületes ember vagyok, ha megfogtalak, elviszlek, én a fejedelmet meg nem csalom. A saját fejemet odakínálom a tiedért, de a tiedet ki nem hagyom siklani a kezemből.
S hogy valahogy kísértetbe ne jöjjön, előkereste Hajdú János uramat, aki a szekerek körül foglalatoskodék.
– Hallja-e kegyelmed, azt mondta az imént, százkilencvenkilenc aranyat adna a foglyomért.
– Ha volna, igenis, mert készpénz a fogoly.
– No hát odaadom én kegyelmednek ingyen.
– Csak tán nem bolondult meg?
– De meglehet, hogy megbolondultam, azonban ne törődjék keed azzal. Nekem nem kell a fogoly, mert attól félek, hogy elereszteném, sem a kétszáz arany, mert attól félek, hogy rám kiabálna. Kelmedé a fogoly, kelmed fogta, én nem tudok róla semmit.
– Hát akkor köszönöm alássan, Dobos uram. Majd elviszem én Sárospatakra olyan szépen, mintha tojás volna.
»Hanem én is utána megyek« – gondolá magában Dobos bácsi.
*
A fejedelem éppen országgyűlést tartott Sárospatakon. Rosszul mentek a dolgok, csillaga hanyatlott. Felette ingerlékeny és búskomor volt.
Minden gondolkozás nélkül írta alá a Veres István halálítéletét. Hadd legyen példaadás. Kétszeresen megérdemli. Bakó üsse le a fejét.
Szerdára tűzték ki a végrehajtást. Kedden este megjött a hóhér Kassáról. Cudar mennydörgős éjszaka köszöntött be; virradóra olyan vihar támadt, hogy a házak fedeleit a földhöz paskolta, s tövestül csavarta ki a fákat. A fejedelem kastélyát Borsiban felgyújtá a villám, s az ősi épület egész Sárospatakig önté rémletes világát.
A kivégzés reggelén korán kelt a fejedelem, egész éjjel nyugtalan álmai voltak, a gyermekeit látta levágott fejjel. És az nem is volt nagy lehetetlenség, hiszen Bécsben voltak, úgyszólván fogságban.
A várnagy, Krucsay uram szokott mindig legelőbb belépni a fejedelemhez. Ő informálja őfelségét reggelenkint az éjjel történt dolgokról (már tudniillik, ha történik valami), ő referálja, kik vannak odakünn az előszobában, s mit akarnak, úgyhogy a fejedelem még el is gondolhatja a válaszokat. Krucsay uramnál azonfelül mindenféle udvari pletyka megakad, melyet a reggelihez tálal fel őfelségének.
– Mi újság van odakünn, Krucsay uram?
– Pest és Debrecen városok küldöttségei vannak itt.
– Mit akarnak?
– Éppen az a baj, hogy nem akarnak, felséges uram.
– Mit nem akarnak?
– Adót fizetni.
– Elég hazafiatlanság – dünnyögte a fejedelem. – Majd megmosom a fejüket. Hadd várakozzanak. Hát ki van még?
– Egy öreg kuruc katona.
– Hogy hívják?
– A »József apó«.
– Mi baja lehet az öregnek? – kérdé a fejedelem élénken. – Hallottam hírét, derék vitéz.
– Nem tudom, mit akarhat. De a legtürelmetlenebb egy fiatal, köpönyeges ember, aki erőnek erejével be akar jutni, s nagy rakoncátlanságokat csinál az előteremben a szolgákkal, amiért be nem eresztik.
– Eresztesse be kegyelmed legelőször a kuruc katonát.
Dobos bácsi lépett be.
– No, mi baj van, bátya? – kérdé a fejedelem nyájasan.
– Egy nagy kérésem van, fölséges uram.
– Helyes, öreg, helyes. Aki már annyit tett érettünk, mint kegyelmed, az nem kér, az már kívánhat. Mi hát a kívánsága?
Dobos bácsi féltérdre ereszkedék.
– Kegyelem, kegyelem, felséges uram!
– Kinek a számára? – kérdé Rákóczi megütődve.
– Ama fiatal Veres István számára, akit én fogtam el.
– Hogyan? Hiszen én más valakinek adattam ki a kétszáz aranyat!
– Jaj, eljárt a szájam, könyörgöm alássan, de ha már elszóltam magamat, hát bevallom az igazat, mert tudom, hogy itt, ahol állok, nem szabad hazudni. Én fogtam el Verest, de átengedtem Hajdú Jánosnak, mert attól tartottam, hogy ha nálam lenne, szabadon ereszteném, mert az nekem fogadott fiam, én neveltem. Gondoltam magamban, mégiscsak legyen ő rab, ha rab lett. Szebb lesz az úgy, ha én külön megyek pardont kérni felségedtől, hiszen cudar dolog, szörnyű bűn, az igaz, hogy magyar vér létére nem átall a német mellett verekedni – de isten lát a vesékbe, miért tette. Hátha még becsületes ember lenne belőle.
– Hát egyéb bűnét nem tudja?
– Nem tudom, felséges uram – szólt érzékenyen Dobos bácsi, és könnyektől nedvesedett át az arca.
– Azt nem tudja, hogy lopott, s hogy saját gyűrűmmel rászedte nevemben a várnagyot, aki szabadon bocsátotta?
– Lopott? – motyogta az öreg, és kitörülte a könnyeket a szemeiből. – Oh, felséges uram, oh felséges uram! – kiáltá fájdalmasan. – Akkor én semmit sem szóltam.
Ezzel egyet fordult katonásan és kitámolygott a teremből. Most a küldöttségek következtek. Nesselroth vezette a pestit, Szilágyi professzor a debrecenit. Nagy szónoklatokban adták elő hosszú, kerülő mondatokkal, hogy nincs pénzük, hogy halasztást kérnek, mire egyetlenegyszer szólt közbe ingerülten Rákóczi:
– Kérdezzék meg kegyelmetek a katonák gyomrát, ha vajon adnak-e azok nekem halasztást?
Ezen az egy megjegyzésen kívül aztán meglehetős közömbösen hallgatta a hosszú lére eresztett perorációkat, midőn élénk zsivaj keletkezék odakünn, s amint az ablaknál állt, önkénytelenül kihajolt: mi történik lent?
Veres Istvánt vitték a vesztőhelyre. Nagy sokaság kísérte, asszonyok, gyerekek, darabontok. Mellette lépdelt skarlátveres ruhában a hóhér.
E pillanatban lépett be ismét a várnagy:
– Felséges uram, kegyelmet kérők esedeznek bebocsáttatásért.
– Nincs kegyelem – felelte a fejedelem rekedtes hangon, hátrahajolva egy percig.
Alul is megpillantá az elítélt Veres a fejedelem arcát az ablakban, s bilincseit megrázva kiáltott fel a fejedelemhez:
– Kegyelem, kegyelem!
A menet megállapodott az ablaknál, várta a fejedelem intését.
– Ha kegyelmet ád fölséged, majd megmutatom én még, mi lakik ebben a két karban!
Rákóczi fásultan intett a kezével, hogy bátran mehetnek odább, s betette az ablakot.
De e pillanatban szétlökve az ajtónállókat, erőnek erejével berohant lihegve egy férfi, német katonaruhában. A köpönyeg, mellyel ruháját eltakarta künn, lecsúszott róla.
Rákóczi tartózkodón lépett hátra, azon hitben, hogy tán gyilkos tört rá ily vakmerően.
– Felséges úr! – hörögte szívszaggató hangon, térdre esve – a testvéremet viszik a vesztőhelyre. Én vagyok az oka, én vagyok a bűnös!
– Hogy beszélhetsz botorságokat? Ő az áruló. Ő a tolvaj – szólt a fejedelem indulatosan. – S a tolvajlást még elengedném neki, de az árulást nem engedhetem el, példa kell. Távozz! Őrök!
– Ha meghallgat felséged, sohasem fogja elfelejteni, mert esküszöm az egy élő istenre, ártatlan vért ontatna különben.
– Beszélj! – mondá a fejedelem. – Mit hozhatsz fel?
– Azt, felséges uram, hogy nem tolvaj.
– Ki vitte hát el akkor a kincseimet?
– Én – felelte.
– Hallgatlak – szólt Rákóczi, s leült egy zsöllyébe.
*
Veres László gyorsan, lélegzetet sem véve, mondta el a legszükségesebbeket, amiből megértvén a dolgok menetét a fejedelem, élénken felkiáltott:
– Hamar, rohanjatok a fehér zászlóval! Ha még nem lesz késő!
Nosza, hirtelen kendőt kötöttek egy póznára, lovas csatlós vagy négy úgyis mindig ott ült éjjel-nappal nyeregben a fejedelem ablakai alatt, ha az netán valami parancsot adna.
Bezzeg gyorsan szedte a lábát a ló, mert volt a sarkantyúnak dolga. A fejedelem kinyitotta az ablakot, s utána kiáltott:
– Tíz arany a díjad, ha sikeresen jársz!
S olyan izgatott lett, hogy el nem eresztette a két küldöttséget, hadd szórakoztassák, míg az eredményt meg nem tudja.
De akármilyen gyorsan ment a lovas, mégis hamarébb volt ott Veres Laci, ki kerülő utakon nyargalt ungon-berken lihegve, kiöltött nyelvvel, dobogó szívvel a vesztőhely felé.
Csak akkor lassította kissé a rohanást, mikor már meghallotta messziről a fölharsanó éljenrivalgást.
Áldott légy, isten, aki a mennyekben vagy! Ez bizonyosan azt jelezte, hogy észrevették már a fehér zászlót – s hogy még jókor vették észre.
De Laci is csak most vette észre a nagy izgatottsága miatt, hogy nem egyedül van: hol mellette, hol előtte versenyt fut egy kutya.
Nini ni, hiszen ez az ő fehér kutyája!
Fölsikoltott örömében: Dráva! Dráva!
A kutya vígan ugrott hozzá, és a kezeit nyalogatta. Csakugyan a Dráva volt.
– Te vagy? Igazán te vagy? Megjöttél? Oh, kedves kutyácskám, csakhogy megkerültél! Pedig mennyit kerestelek, te cudar! Hát illett az, elhagyni a kedves gazdádat, aki téged olyan nagyon szeretett? Hát megérdemeltem én azt tőled?
Megrázkódott, és egy babonás sejtelem fogta meg érzékeit.
– Megérdemeltem-e? Hátha csakugyan megérdemeltem, és a gondviselés büntetett meg, amiért nem úgy cselekedtem, amint kellett, s most, hogy végre úgy cselekedtem, ahogy illő, visszaadta a kutyámat. Hátha csakugyan igaza volt annak az öregasszonynak, aki azt mondta a halálos ágyán: »Mit tudjátok ti azt, nem-e én osztom a szerencsét«, s szegény bátyámnak adta a fekete kutyát, a balszerencsét, nekem pedig a fehér kutya jutott, a jó szerencse – de nem tudtam becsülni…
*
A fehér zászló jókor tűnt fel a láthatáron. Éppen már az ujjasát is lehúzta a hóhér a vitéz Veres Istvánnak. Felesleges mondanom, hogy nagy öröm lett, amit még kitörőbbé tett a két testvér érzékeny összeölelkezése. A katonák, akik sok jeles cselekedetét hallották mesélni, diadallal, víg kurjongatásokkal kísérték be a városba. Útközben egy másik csatlósa jött a fejedelemnek, hogy föl kell hozni a két Veres-testvért az ő színe elé. Mindezekről kilátszott, hogy őfelsége nyugtalankodik.
Rákóczi még együtt volt a pesti és a debreceni urakkal, midőn a két Verest bebocsátották.
Veres István odajárult és leborulván, kezet csókolt:
– Köszönöm, felséges uram, majd meglássa, még megszolgálom.
– Ne nekem köszönd, hanem a testvérednek.
– Hogyan, fölséges uram?
– Ő vallotta ki nekem, hogy nem tudsz a kincsekről semmit, mert ő ásta ki azokat.
– De hát az nem igaz, felséges uram! – szólt fölháborodva István.
– Igaz, bátyám, az utolsó betűig, de én elég nyomorult voltam elhallgatni előtted.
István ámulva nézte öccsét, nem tudva, mit higgyen.
A fejedelem közbeszólt:
– A dolog csakugyan nem elég világos már előttem sem, mert nem volt időm körülményesebben meghallgatni. Ám most ráérünk. Beszéljétek el életfolyásotokat.
Laci volt a simább, jobb elbeszélő, ő mondta el az egész történetüket, Krucsaytól kezdve, mint karolta fel őket Dobos néni, hogy nyerte el Pista a kardkötőt a nagy erdőn, s hogy szeretett belé Szilágyi Magdába (Ejha! – dünnyögte közbe a jelenlevő Szilágyi uram), s ebből a szikrából nőtt nagyra a vágy, nemességet szerezni. Hogy indultak el a világba, miképp kapták a fekete és fehér kutyát; szerencsét hozott az egyik, szerencsétlenséget a másik. Azután találkoztak Rozsomákkal, és elváltak. Itt aztán mindenik külön mondta el a maga dolgát, de csak a Lacié volt tarka, ki mikor a sok pénzfélét magához vette, a bátyját indult megkeresni, de Pesten ott ragadt, mert beleszeretett a Nesselroth uram leányába! (Ejha! – dünnyögte Nesselroth is.)
A fejedelem érdekkel figyelt a történetre, s aztán így szólt:
– Sokat szenvedtetek, s mondhatom, emberül megálltátok a sarat, te ugyan haboztál egy keveset (mond Laci felé fordulva), de helyrehoztad ma, bebizonyítva, hogy emberséges szíved van, az pedig a fődolog. Igazán tanulságos történet. Hanem egy tanácsot adok mégis, noha nem vagyok babonás. Azt a fekete kutyát üssétek agyon, azt a fehéret pedig küldjétek ajándékba Bercsényinek, hadd járjon ott a sereggel, és hozzon rá szerencsét.
Ez tréfás célzás volt őfelségétől a jósokban, babonákban hiszékeny Bercsényire.
– A kutyát nem adom ki a kezemből többé, felséges uram – mondá Laci –, hanem vele szívesen elmegyek a táborba, ha megengedi felséged.
– Én pedig nem üthetem agyon a magamét – felelte István –, mert a múlt éjjel vége lett. Egész éjjel nem aludtam, hallanom kellett kínos nyögéseit börtönöm előtt, hajnalban aztán, ahogy kivezettek, láttam szegény ebemet, hogy kiszenvedett.
– Veszedelmes ajándék volt! – jegyzé meg Rákóczi. – Hanem kegyelmedről, Krucsay uram, föl nem tettem volna azt a nagy gonoszságot. Hallotta, amit beszéltek a fiúk?
– Hallottam, fölséges uram.
– És igaz?
– Igaz bizony – szólt a fejét lehajtva szomorúan –, valaha én is elbizakodott ember voltam, míg az Isten meg nem látogatott a súlyos balkezével. Mind a három fiamat elvette. Egyedül állok, s higgye meg fölséged, azóta én is megtörtem, és éjjelenkint sokszor hallom annak a holtra vert jobbágynak a jajgatásait. Föl is tettem magamban, hogy ha valaha megtalálnám az elüldözött gyermekeit, mindenemet nekik hagynám.
– Íme, itt vannak – vette át ismét a szót a fejedelem élénken.
– Én is itt vagyok. Amit mondtam, mondtam.
– Hatalmasan van, Krucsay – kiáltá a fejedelem egész vidáman –, most már legalább tovább szőhetjük még egy fokkal a történetet!
Mire a még mindig ott ácsorgó küldöttségekhez fordult őfelsége:
– Nos, Nesselroth és Szilágyi uraimék, most már megadom kegyelmeteknek a halasztást, de csak egy föltétel alatt.
– A legmélyebb alázattal várjuk felséged parancsát.
– Ha a hajadon lányaikat odaadják az én két katonámnak, mert most már lesz mit aprítani a tejbe a Krucsay-birtokokon.
– Fölséged kívánsága parancs előttem! – hajlongott Nesselroth.
– Semmi kifogásom ellene! – nyilatkozék Szilágyi.
A két fiatal vitéznek az arca a legverőfényesebb örömben tündökölt.
– Oh, istenem! Sohasem leszünk képesek meghálálni felséged jóságát.
– No, no – végzé a fejedelem –, nem kell ám olyan nagyon előre örülni, mert még azokat a Krucsay-birtokokat előbb vissza kell szedegetni a labancoktól.
Aztán egy kegyteljes kézintéssel eleresztette az összes jelenlevőket.
