XII. FEJEZET A RAB
XII. FEJEZET
A RAB
A RAB
Nagyot sóhajtott Laci, mikor végre hosszú, fáradságos út után ott álltak a sárospataki várnál. Zászló nem lengett a homlokzaton. A fejedelem nincs most itt.
– Itt vagyunk, Marci bácsi; most már a legelső dolgunk utánajárni a bátyám ügyének, aztán valami alkalmazást keresünk magunknak.
Megtudták nagynehezen, hogy csakugyan ott ül Veres István az egyik várbeli tömlöcben; egy jóakaratú lándzsás őr meg is mutatta neki az ólmos ablakot, ahol ül.
– Mit vétett?
Az őrök vállat vontak:
»Ki tudná azt? Sokat nem kötnek a mi orrunkra.«
– Nem hallották kegyelmetek, mi fog vele történni?
– Fölakasztják! – felelte kurtán a porkoláb.
Laci szemeiből kicsordultak a könnyek.
– Úgy tetszik, nagyon sajnálja az úrfi, talán valami atyafia?
– Testvérem.
– Én bizony azt hittem, senkije sincs. Csak egy nagy fekete kutya jár ide vonítani. Azt mondják, övé.
– Igen, kellett lennie egy kutyájának. Megismerném én, ha itt van.
Az őr szétnézett az udvaron és füttyentett, mire a kerek bástya mögül előugrott egy lompos fekete kuvasz, mogorván vicsorgatva a fogait. Laci megismerte: ugyanaz volt, melyet a haldokló boszorkány testált rájok.
– Ragaszkodó állat, itt van szüntelen és őrzi a gazdáját. Pedig iszen eleget őrizzük azt mi is.
– Ragaszkodóbb, mint a mi fehér kutyánk volt – jegyzé meg Boncz Márton.
– Én csak azon tűnődöm – folytatá a porkoláb –, hogy mit eszik. Itt még csont sincs.
Laci megtört, tompa hangon kérdé: lehetne-e beszélni a fogollyal?
– Nincs rá eset. Amiatt kár is volna a várnagyhoz fáradni.
– Ki a várnagy?
– Krucsay.
Laci megrázkódott erre a névre, s dacosan hebegte:
– Hol tudhatnám én azt meg, mit vétett a szegény testvérem?
– Azt Bercsényi uram őnagysága mondhatná meg, mert az ő emberei hozták ide vasban Sátoraljaújhelyről.
Bercsényi éppen Sárospatakon időzött, de Lacit elutasították, nem kapott kihallgatást. Azt mondták, köszvényben szenved a gróf, és nem ereszt be magához csak javasasszonyokat és jósokat. Amazokkal gyógyíttatta magát, ezeket pedig szerette, mert a jóslataik, ha jók, kiszivárognak a nép közé, s emelik a hangulatot. * Ugyanazt teszik, amit a dupla lénung.
Thaly, Irodalom- és műveltségtörténelmi tanulmányok a Rákóczi-korból.
– Mármost mit csináljunk? – tördelte kétségbeesetten a kezeit Laci.
– Én még tudok egy módot.
– Mi lenne az?
– Be kell menni hozzá vagy jósnak vagy javasasszonynak a képiben, de minthogy az utóbbi nehezen menne…
– Igaz, kiadom magamat jósnak.
– Az nagy bolondság lenne tőled, mert ahogy én sejtem azon dolgokból, melyeket útközben elmondtál életed tarkaságai közül, ama Rozsomák János nem lehetett más, mint gróf Bercsényi.
– Azt gondolod?
– Meg vagyok róla győződve. Hiszen a fölkelés sikere mutatja, hogy neki előzetesen be kellett járnia és kapacitálnia az urakat. Ezt pedig csak álruhában és álnév alatt tehette.
– Mondasz valamit.
– Azért hát engedd, hadd környékezzem meg én a grófot. Majd jóslok én neki olyanokat, hogy mindjárt kiszalad az őkelme lábaiból a köszvény.
Boncz Márton regényes hajlamú fickó volt, ki két év előtt még ott molnárkodott a tallósi malomban, melyet a Dudvág vize hajt; ábrándos lelke fölkergette Budára szerencsét keresni, s itt találkozott Lacival elzüllötten; az szolgálatába vette az öreget. Nagy színészi tehetség volt benne, bámulatosan tudott utánozni másokat s tettetni magát.
Ott kullogott vagy két napig a Bercsényi cselédjei közt, bibliás jóslatokat mondván Rákóczi királyi székéről, Bécs falainak leomlásáról. Bercsényinek elújságolták szolgái, kíváncsivá tették, maga elé hívatta, s Marci fanatikus arccal, ég felé fordított szemekkel jósolt rémítő vérfürdőket a labancoknak, olyan furfangos jósdabeli nyelven, hogy az a köszvényes grófot (ki félig-meddig hitt is az ilyeneknek) részint mulattatá, részint lelkesítette.
Egy hét alatt Marci, vagy amint Bercsényi nevezte el: »Habakuk próféta« bennfentes lett. Bercsényi sokszor hívatta maga elé, hogy mulattassa, s ilyenkor lehetséges volt előhozni a szegény rabot.
Egy vasárnap délután éppen ő maga kérdezte:
– Nos, mit álmodtál, Habakuk?
– Kegyelmes jó uram, egy rabról álmodtam az éjjel.
– És mit álmodtál felőle, derék Habakuk?
– Egy fehér galamb jelent meg álmomban, aki azt súgta fülembe: »Ül itt a sárospataki várban, nehéz vasban egy legény, akinek Veres a neve, s aki, ha kiszabadul, hét mezőt tesz veressé az ellenség vérétől.«
– Valóban ül itt ilyen nevű rab, de amiatt ugyan nyugodtan alhatnak a labancok. Nem öl az már meg egy patkányt sem.
– Talán meghalt?
– Nem, de meg fog halni. Éppen a ma reggeli stafétával küldte a fejedelem aláírva a halálos ítéletét.
– Úgy? – kérdé Marci megrendülve. – Mit vétett a szerencsétlen?
– Lopott, sikkasztott, elárulta a fejedelmet. Ne is emlegesd Habakuk, mert csak rossz vért csinálsz. Egy fél esztendeje vallatjuk, tortúrázzuk, de olyan konok, hogy nem vall. Majd talán az akasztófa alatt magához tér. Pedig úgy bíztam benne, mint a saját fiamban.
Szomorú arccal kereste fel ezzel a hírrel Lacit. Az magánkívül lett, mikor hallotta.
– Lehetséges-e, hogy lopott volna? – kiáltá szívszaggató hangon. – Az én testvérem! Nem, én nem hiszem. Én azt gondoltam, a labancoktól fogták el, hadifogoly, de nem tolvaj. És mit lopott? Kitől lopott? Borzasztó! Azt mondod, alá van írva a halálos szentenciája? Istenem, istenem, mit csináljunk?
Boncz Marci vállat vont. »Nem segít már itt semmi. Szinte hallom már a varjúkárogást. Valamelyik reggel kivégzik, észre sem vesszük.«
– Ha tán a fejedelem elé mennék és lábaihoz borulnék, kegyelmet kérni?
– Későn érkeznél, a fejedelem Munkácson van, maga Bercsényi is reggel indul Szenicére. Engemet magával visz. Jobb bizony, ha te is beállasz a hadak közé és együtt megyünk.
– Nem, én itt maradok, bevárom szegény testvérem sorsát. Nem tudom én, mit csinálok, de valamit csinálok.
– Hát akkor isten áldjon meg, mert én addig bolondoztam a jóslásokkal, hogy most már visznek – prófétának.
Laci egyedül maradt, s az egész éjszakát álmatlanul töltötte. Töprengett, vajon mi történhetett a bátyjával. Ha legalább a bűnt tudhatná, amivel vádolják. Mindjárt könnyebb lenne valamit kifőzni. Ha legalább egy félórára láthatná és beszélhetne vele. Hátha mégis elmenne a várnagyhoz és megostromolná a szívét. Hiszen az is ember!
Reggel csakugyan azt tette, hogy megjelent a várnagy lakásán.
Egy fiatal hadnagy ült a szobában, mikor benyitott.
– Mit akar? – kérdé.
– A tekintetes várnagy úrral szeretnék beszélni – felelte Laci félénken.
– Milyen járatban van?
– A szegény elítélt Veres István miatt.
– Nem lehet – viszonzá emez nyersen. – Krucsay uram nem ér rá most.
Laci könyörögve tette össze a kezeit, mire a hadnagy, amint odatekintett, tiszteletteljesen hajtotta meg magát.
– Bocsánatot kérek kegyelmedtől. Azt hittem csak kér, nem tudtam, hogy parancsolhat.
Mire fürgén futott a belső szoba felé, a küszöbről hátraszólva:
– Menten szolgálatjára lesz a várnagy.
Laci azt hitte, álmodik. Mi eshetett ebbe az emberbe, hogy úgy egyszerre megváltozott?
A következő percben lihegve gurult be a pocakos Krucsay, piros-pozsgás arcával, kanáriszín hajzatával, melyet hátul fésű fogott össze kurucosan.
Laci elhalványodott. Előtte állt ez az arc sokszor azóta! E gonosz ráncok a homlokon, e ravasz, kegyetlen tekintet a szemekben. Atyjának gyilkosa.
Az öreg Krucsay meghajtotta magát az ifjú előtt.
– Mit parancsol a fejedelem? – kérdé ünnepélyesen.
– A fejedelem? – hebegte Laci, de csakhamar összeszedte magát. – Nem értem kegyelmedet, várnagy uram. Én…
– Látom a »secretum sigillum«-ot, uram. Kész vagyok engedelmeskedni.
– Ah! – kiáltott fel Laci önkéntelenül, s rendkívüli zavar festékezett arcán.
– Ismerem a fejedelem őnagysága titkos mandátumát. Itt van az oldalzsebemben. Vagy úgy? Igaz, hagyjon kegyelmed magunkra, Gencsy uram.
A fiatal hadnagy eltávozott, mialatt Laci némileg észhez jött, hogy valami rendkívüli tévedés foroghat itt fenn, amit ki kell zsákmányolnia.
– Tehát magunkra maradtunk, most bízvást szólhat kegyelmed a fejedelem parancsáról.
– Én ama bizonyos Veres István ügyében vagyok itt.
Krucsay meghajtotta magát.
– Mi történjék vele?
– Szabadon eresztendő – hörögte Laci, és e vakmerő mondatára minden arcizma megrándult.
De Krucsay éppen nem csodálkozott rajta, hanem egyszerűen kinyitotta az ajtót, s kiszólt a huszárnak:
– Küldje fel kend a porkolábot – miközben Laci felé fordult, s közönyös arccal mondá: – Pedig éppen ma kaptam az elutazott Bercsényi gróftól kezembe a halálos ítéletet, holnap kivégeztettem volna. Jó, hogy sietett kegyelmed a paranccsal.
A Laci szíve lázasan dobogott, egy szót sem bírt volna kiejteni. Szerencsére jött a porkoláb.
– Eressze legott szabadon Veres Istvánt – rendelé Krucsay, majd újra az ifjútól kérdé: – Nincs erre nézve valami külön intézkedés?
– Én viszem magammal.
– Amint tetszik – mondá a várnagy udvariasan. – Porkoláb, kend átadja a rabot e nemes úrnak.
Laci sietett künn lenni, mohón igyekezett a porkoláb után, de Krucsay gyöngéden visszatartotta:
– Oh, nagy jó uram; nem oda Buda! Nini, engem ugyan szépen megtett volna! Ha a rabot elviszi kegyelmed, hát akkor hagyja itt a gyűrűt. Az ördögbe, ha én is olyan feledékeny volnék!
Laci csak most nézett le az ujjára remegve, csak most tudta meg, mi az a csodatalizmán: a zöld köves, címeres gyűrű, melyet az ujján viselt. Lehúzta, és egy tettetett mosollyal átnyújtá Krucsaynak, ki egy hódoló csókot cuppantott rá.
– Most már rendben vagyunk – mondá, s Laci megkönnyebbült szívvel rohant le a garádicsokon: abban a hitben, abban az ámulatban, hogy ez mind csak álom.
A fejedelem titkos gyűrűje az ő kezén! Hát miként lehetséges az? Egy gondolat cikázott át elméjén. Hátha azok a fejedelem kincsei voltak, amiket Gyulafehérvárott talált!
De nem volt ideje gondolkozni. Három garádicsot is ugrott egyszerre, hogy utolérje a porkolábot, ki elöl ment rozsdás kulcsaival a börtönök felé.
Ott voltak végre a vaspántos, nehéz ajtónál.
Egyet csikordult a kulcs a zárban, s a következő percben egymás keblén pihent a két elszakadt testvér szótalanul.
A fekete kutya viháncolva ugrándozott mellettük.
*
– Menjünk innen – sürgeté Laci, mihelyt szóhoz jutott –, menjünk, menjünk!
– De miként szabadítottál ki?
– Majd elmondom, ha egyszer távol leszünk innen. Menjünk.
– De merre menjünk?
– Akármerre, csak itt ne maradjunk.
Elindultak ismét, mint ezelőtt régen, céltalanul a kietlen mezőkön, s csak mikor messze hagyták el magok mögött Sárospatakot, indult meg a beszélgetés.
– No, most már hadd hallom, miképp szabadítottál ki!
– Mondd el előbb magad, miként jutottál be.
– Nagyon rövid az én történetem – kezdé –, és nagyon szomorú. Rozsomák, akivel Bécs felé indultam, senki más, mint Bercsényi gróf.
– Mindjárt gondoltam.
– Ő csakugyan Bécsbe vitt engem, s csakhamar megszeretett. A legbizalmasabb dolgaiba beavatott. A fölkeléshez tett előkészületeket, s erre nézve egyik legfontosabb dologban mentünk akkor Bécsbe, hogy onnan a Rákócziak kincseit elszállítsuk Magyarországra, valamely rejtett helyre, hogy ha esetleg baj támad, azokat el ne kobozhassák. Sokáig titkolódzott előttem, mígnem kiismert, s együtt szállítottuk a kincseket álruhában. Egy nagy katlanban elástuk. Csak én tudtam a helyet meg ő. Más halandó azt meg sem álmodhatta. S mégis mi történt?
– Mi? – kérdé Laci tompán.
– Mikor a hadjárat megindult, és szükség volt az ékszerekre, Bercsényi az elásott kincseknek csak a felét találta meg. A többit ellopták.
– Ah!
– Borzasztó dühre lobbant. Engem rögtön elfogtak, pedig isten a tanúm, olyan ártatlan vagyok benne, mint a ma született gyermek. Oh, öcsém, mennyit szenvedtem én a börtönben! Nem az éhség, nem a tortúra, hanem a gyalázat miatt. Vallattak, kínoztak: kinek árultam el a kincs hollétét? Váltig mondtam, ártatlan vagyok, de nem hitték. S én magam sem tudom fölfogni, hogyan történhetett.
– És hová ástátok el az ékszereket? – unszolá Laci remegő hangon.
– A fejedelemnek volt egy lakatlan szerény háza Gyulafehérvárott, melyet még az apja építtetett ott egy öreg tiszttartója számára, abba ástuk el a nagy rézüstöt.
– Szent isten! – kiáltá Laci, és térdei megrogytak, mialatt halántékaihoz kapott, érthetetlen szavakat motyogva.
– Akartál talán mondani valamit, kedves öcsém?
Laci rábámult megüvegesedett szemeivel, habozott egy pillanatig, valami láthatatlan szellem mintha azt suttogta volna neki: »Vallj be mindent« – de a fekete kutya, mely ott settenkedett a lábaik alatt, közbevakkantott, s elzavarta a jó szándékát. »Ej, mit használna, ha mindent elmondanék? Úgyis csak ott volnánk, ahol vagyunk, legfeljebb engem érne örökös szemrehányás.«
Majd hangosan mondá:
– Nem, semmit sem akartam mondani; csak azt, hogy siessünk minél jobban, mert nem vagyunk kellő biztonságban, míg labanc tábort nem érünk.
– Hogyan? Nem értelek. Hisz nem szökünk. Szabadon eresztettek.
– Az ám! Ott a halálos szentencia ellened Krucsaynál. Csellel szabadítottalak ki, mely előbb-utóbb kisül, s akkor aztán mind a ketten veszve vagyunk.
– Miféle csel lehetett az, el nem bírom gondolni.
– Ne firtasd. Majd eljön az ideje, hogy elbeszéljem.
– Ez már baj – szólt Pista elszomorodva.
– Olyan baj, amelynek jó oldala is van: hogy Krucsay uram keserüli meg.
– Hát most már mitevők legyünk?
– Mind a ketten beállunk labancoknak.
– Azt már nem teszem. Hanem a becsületemet megyek keresni.
– Az ugyan nehéz lesz.
– Már én pedig mégis utána nézek. Csak még azt nem tudom, melyik úton kezdjem.
Estére beértek Óliszkára, ahol legelőbb is a bozontos, kuszált, börtönben nőtt szakállát vétette le Pista.
– Egészen más ember vagy! – kiáltá Laci, végignézve a szép, sudárnövésű ifjún. – Ugyancsak kihuzakodtál két év alatt! Rád nem ismer senki.
– Éppen azt akarom én – mondá Pista halkan –, hogy rám ne ismerjenek.
