XI. FEJEZET AZ ELTŰNT SZERENCSE
XI. FEJEZET
AZ ELTŰNT SZERENCSE
AZ ELTŰNT SZERENCSE
Addig nézték Budán azt a pirosló eget Lengyelország felől, hogy csakugyan piros lett. Először csak egy kis szegély, azután köröskörül az egész égbolt.
A földből nőttek ki maguktól a kemény daliák, a nyalka kurucok.
Még akkor »üzenni« sem kellett, csak beküldeni a zászlókat. Összekiabálták azok némán az egész országot; mikor Rákóczi bejött Lengyelországból, kész hadserege volt, s az úgy nőtt, mint a hógomoly.
Régi kuruc nóta jobban elbeszéli azt nálamnál:
Kiállott Rákóczi
A munkácsi sáncra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára,
Reá rivalkodék
A rézdobosára:
«Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom,
Most néked megmondom:
Ne úgy verjed, mint eddig:
»Isten tudja, hogy lesz mint?«
Hanem úgy verd: Rajta,
Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd, a föld rengjen,
Ég is visszazengjen.
Aki él, meghallja,
Sőt azt is, ki halva
Fekszik, felriassza:
Rajta, rajta, rajta!»
A munkácsi sáncra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára,
Reá rivalkodék
A rézdobosára:
«Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom,
Most néked megmondom:
Ne úgy verjed, mint eddig:
»Isten tudja, hogy lesz mint?«
Hanem úgy verd: Rajta,
Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd, a föld rengjen,
Ég is visszazengjen.
Aki él, meghallja,
Sőt azt is, ki halva
Fekszik, felriassza:
Rajta, rajta, rajta!»
A forradalom levegője minden réteget áthatott, s Rákóczi zászlai diadalmasan nyomultak előre mindenfelé.
Hiába rakott a lőcsei kalendárium bölcs összecsinálója éppen annyi S. S.-t, mint V. C. betűt a napok mellé (mert a kurucok azt tartották, hogy a két s-sel jelzett napok a labanc fegyvereknek kedvezők: »Superat Soldat«, míg ellenben kuruc győz a V. C. jel alatt, mely azt jelenti, hogy »Curutz Vincit«), a kurucok győzelme gyakoribb volt, s Rákóczi csakhamar ura lett egész Felső-Magyarországnak.
Ott volt már majd minden fiatal dalia vagy a Rákóczi zászlói alatt, vagy a labancok közt, csak még a mi hősünk, Veres László nem.
Mert végre százszor mulatságosabb a haditárogatónál az a gitár, melyből a kedves leányka parányi ujjai csalják ki az édes hangokat. Ugyan dobolhatott Veres Lászlónak a Rákóczi rézdobosa, hogy »rajta, rajta, rajta«, ha a szép Nesselroth Ágnes verte ki folytonosan: »Ne menj el, maradj itt!«
Egyébként is nehéz helyzete lett volna, mert szándéka lévén mindenáron megnyerni az Ágnes kezét, nem akart semmi olyat tenni, ami az öreg Nesselroth előtt bevághatta volna az útját.
Nesselroth uram pedig ravasz ember volt, aki a világért sem árulta volna el, miféle párton van; azaz hogy el sem árulhatta, mert nem volt ő egy párton sem, gondolta magában: ki tudja, mi lesz, hogy lesz, majd a végén tudódik ki: mi az én meggyőződésem!
És hogy ne kelljen sem a magaviseletével, sem a szavával elárulni, a császáriakhoz szít-e vagy Rákóczihoz, süketnek tette magát, és a legöregebb szenátort bízta meg, hogy helyettesítse az ügyek vezetésében. Ő maga csak hümmögött, és a kezeit dörzsölte, ha kérdeztek tőle valamit.
De azért Veres László mégis megkérdezte egyszer, mikor már nagyon bántani kezdte a lelkiismeret, amiért tunyán lebzsel ebben a nagy munkaidőben: »Adja a leányt, vagy nem?«
Az öreg ötölt-hatolt, míg végre ő is egy kérdéssel állott elő: »Mi lenne, ha nem adnám?«
– Hát az lenne – felelte Veres László –, hogy elvenném a kegyelmed akarata nélkül is.
– Akkor inkább od'adom – szólt gúnyosan –, hanem előbb szerezzen a lányomhoz méltón vagy megfelelő rangot, vagy megfelelő vagyont. Nekem egyre megy, akár az egyik, akár a másik.
– Nekem megvan az egyik; a vagyon. Tehát szavánál fogom.
– Vagyon! Mit ért kegyelmed az alatt, Veres öcsémuram? Mert a szegény ember a száz forintot is gazdagságnak nézi. S én nem azért gyűjtöttem az egyetlen leányom számára, hogy azt akárki fölmarkolja. Azért hát jöjjünk tisztába, mi az a vagyon.
– Majd meglátja – mondá Laci hencegő hangon, s miután már meglehetősen leolvadtak azok az ékszerek, melyeket magával hozott (nem tudott bánni a pénzzel), elhatározta, hogy visszamegy Gyulafehérvárra, s elhozza onnan a kincs másik felét. Hadd vakuljon meg tőle az öreg Nesselroth.
Pedig Nesselrothnak talán untig elég lett volna az is, ami most van Lacinál.
Csakhogy Lacit fölháborította a polgármester modora, s úgy akart neki visszavágni, hogy az igazán csattanjon. Hadd lássa a kapzsi nyárspolgár, hogy mit nevez Veres László vagyonnak, s akkor álljon el szeme-szája.
Legott útra kelt Gyulafehérvárra, magához véve a hű Dráva kutyát, melyet soha el nem hagyott; éjjel-nappal vele aludt egy szobában, s annyira megbecsülte, hogy mikor egyszer a szép Ágnes valami főbenjáró oknál fogva megrúgta a derék állatot, emiatt képes volt rá megneheztelni, napokig kerülni a házukat.
A kutyán kívül csak még a legényét, Boncz Mártont vitte magával, akit Pesten fogadott. Marci víg fickó volt, mindenféle zsírral megkenekezett, roppant svádával és furfanggal megáldva, s amellett olyan ostoba arca volt, mint egy birkának.
Amint Gyulafehérvárra értek egy nap délben, alig várta Laci, míg beesteledik kissé, hogy a járókelők meggyérüljenek, a legényt beküldte az »Arany medvé«-hez, s ő maga a kutyával dobogó szívvel ment a leégett városrész felé. Az volna a cifra – gondolta magában, s a hideg verejték kezdte kiverni arra a gondolatra –, ha már azóta házat építettek volna arra a helyre.
Azt ugyan nem tették; nem arra való világ van most, házakat építeni, mikor egyebet se csinálnak, mint örökké pusztítják a házakat. A labanc felgyújtja őket a kurucok elől, s a kuruc a labanc elől.
Azon módon állt a fekete mező, mint mikor utoljára volt itt. Bizonyosan ott van még a jel is, amit az üst mellé szúrt. Szívdobogva nézett szét. A jel nem volt ott. Ej, hiszen megösmerni anélkül is! De mégis elfogta az aggodalom, s mintha tanácsot akarna tőle kérni, önkénytelenül a Drávát nézte.
A hű eb haragosan morgott valamit, de meg se mozdult. Pedig valamikor ő maga szaladt oda, ahol a katlan volt.
De minek toldjam-foldjam, röviden is el lehet mondani a tényt, hogy Laci nem bírt ráakadni a kincs helyére. Pedig ott van a kis kiszáradt szilvafa is, ettől jobbra tíz-tizenöt lépésnyire lehetett az üst. De hátha amaz a másik szilvafa volt az. Egyszóval elvesztette az irányt, s azzal a fejét is. Úgy turkált ott, majd ide rohant, majd amarra rohant, mint egy őrült, de az üstnek se híre, se hamva, s a kutya se segít, hanem érzéketlenül nézi.
No, majd megtalálom holnap – hebegte, mikor már majdnem rogyásig elfáradt, s elment aludni az »Arany medvé«-hez.
– Ösmer-e még kegyelmed? – kérdé az ivóban pipázgató Nagy Gergelytől, ki fontos beszélgetésben volt már akkor eredve Boncz Marcival.
A goromba kocsmáros megismerte a hangjáról, s ijedten kapta le szokása ellenére fejéről a süveget.
– Oh, fenséges uram, ismerem bizony!
No, erre meg aztán nemcsak Veres Laci, de Boncz Márton is nagy szemeket meresztett: (Hát ki az ördögnél szolgálok én?)
– Be tréfás kedvében van kegyelmed – vágott közbe Laci fanyar mosollyal, mert ő ugyan nem volt tréfának hangolva –, hogy megfenségezi a szegény embert!
Amire Nagy Gergely elkezdett a mély alázat dacára, melyet egész arca visszatükrözött, a szemeivel hunyorgatni.
– Tudjuk, amit tudunk, kérem alássan.
– Lesz-e itt éjszakára szállás, Nagy Gergely uram, mert pogányul el vagyok fáradva.
– Hát ha csak az az egy ágy lenne Erdélyországban, nem-e keríteném meg azt is?
Másnap, amint felkelt, újult erővel indult az elhagyott telkek felé a kincset keresni.
Egy lovag jött rá szemben almás-szürke paripán.
Laci összerezzent, mikor megszólította.
– Te vagy, cimbora? – szólt a lova léptét meglassítva.
Laci fölnézett, ismerősnek látszott az arca, de nem bírta eltalálni, honnan.
– Hát nem ösmersz? Én Petki vagyok. Ejnye, hát nem emlékszel a víg mulatságra az »Arany medvé«-nél? Mikor aztán nálam háltál, s lovat vettél tőlem reggel?
– Emlékszem.
– Megvan-e még a Muci ló?
– Hol van az már azóta! Honnan jössz? – kérdé Laci.
– Messziről. Bercsényi uramtól hozok levelet a fejedelemnek. Igaz, megtaláltad-e akkor a testvéredet?
– Nem biz én – felelte Laci röstelkedve, s átnyilallott szívén a szemrehányás, hogy nem is igen kereste.
– No, én pedig aligha rá nem találtam, ha Istvánnak hívják.
– Hol van? – kiáltá Laci mohón. – István a neve.
– Mindjárt gondoltam, mert hasonlít rád.
– Hol van? merre van? – sürgeté reszketeg hangon.
– Sárospatakon van – felelte kissé húzódozva Petki.
– Mit csinál ott?
– Biz az nem sok okosat csinál: ül.
– Ül? Hogy érted azt?
– Be van csukva.
– A börtönbe? Szent istenem!
– Ott biz az.
– Mit csinált?
– Azt már nem tudom. Hanem az bizonyos, hogy nem szeretném, ha az én fejem olyan gyengén állana a nyakamon. Isten veled, cimbora, mert sietős a levél, amit a fejedelemhez viszek.
Sarkantyúba kapta lovát, otthagyván Lacit az út közepén forró fejével, tépő gondolataival.
Mit tegyek? Rögtön indulok. Ez volt az első gondolata. S néhány lépést tett visszafelé. A Dráva kutya vígan ugrándozva szaladt előtte a kocsma felé.
– Ki kell mentenem. Meg fogom szabadítani életem árán is. Odaborulok a fejedelem lábaihoz, s ha nem adja, kiveszem a börtönből erővel is. Sereget gyűjtök, s megostromlom, ha kell, a sárospataki börtönöket. De hát ha még a kincs is meglenne, mert az aranykulcs legkönnyebben nyitja meg a börtönöket. Oh, kedves testvérem, csakhogy végre megtaláltalak! Ha vasban ülsz is, nem tesz semmit. Öcséd elég erős, elég gazdag… Kivált, ha még a többi kincset is magammal vihetném. Ej, egy fél nap nem a világ! Forduljunk vissza. Dráva! Pszt! Hé, Dráva!
Megfordult Laci, de az eb nem hajtott rá. Utána iramodott, s úgy akarta erővel visszaterelni a nyakszíjánál fogva, melyre madzagot kötött, de a kutya rámordult, s beleharapott a csizmaszárába, mire Laci dühös lett és megrúgta.
A Dráva elkezdett keservesen vonítani, s kiszabadítván magát, rohant a kocsma irányába.
– Süllyedj el a pokolba! – dünnyögte hősünk bosszankodva, s egyedül indult az elhagyott telkek felé.
Hasztalan volt minden fáradsága, a kincs helyére rá nem tudott többé akadni, s minél izgatottabb lett, annál kevésbé. Vége van! Itt nem segítene más, csak az ásatás. De ásatni már nem lehet titokban, nyíltan pedig meg sem engednék a telektulajdonosok, vagy ha megengednék, a legjobb esetben osztályt kérnének a kincsekből. Legvalószínűbb azonban, hogy magok ásatnák fel a telkeket.
Egyetlen mód van még csak: megvenni a telköket örök áron a tulajdonosoktól, aztán felásatni. Úgy van, ezt fogom tenni. Mindjárt megbízom vele Nagy Gergely uramat.
Visszament a kocsmába, melynek ajtajában vígan szalonnázott Boncz Márton.
– Hol hagyta, uram, a Drávát? – kérdé egykedvűen.
– Hát nincs itt? – szólt ijedten Laci. – Hisz visszafutott.
– Nem jött az vissza, uram.
Laci elsápadott.
– Az nagy baj lenne – hebegte. – Isten ments! Inkább vágatnám le a jobb kezemet, mintsem azt a kutyát elveszítsem.
– No bizony! Hiszen száz különb kutya van, csak füttyenteni kell.
– Hallgass! Te azt nem érted. Nézz körül, nincs-e itt valahol.
Beszaladgálták a kertet, az udvart, bekukucskáltak az ólak mögé, a kocsiszínbe, a szalmakazlak zig-zugába, nem-e oda húzódott meg a szegény Dráva, aki olyan zokon vette, aki annyira elérzékenyült, amiért a gazdája megrúgta.
Laci hova-tovább jobban a szívére vette, szemei megüvegesedtek, homlokán hideg verejték gyöngyözött a megdöbbenéstől, hangját lassú reszketegség fogta el. Kiállott az »Arany medve« elé a kőre, s onnan kezdte kétségbeesett hangon hívni:
– Dráva! Dráva! Gyere elő, kedves kutyácskám! Ne haragudj meg rám! Bocsásd meg, hogy megsértettelek, nem bírtam a haragommal. Táto, ne! Dráva, ne!
De a Dráva csak nem akart előjönni.
– Most hagysz el, a legnagyobb dolgomban magamra maradok. Nem szép tőled, Dráva! Gyere vissza, édes kutyám!
Nosza, utána szalasztotta az »Arany medve« összes cselédségét.
Négy arany a díja, aki visszahozza a Dráva kutyát. Amire aztán még Nagy Gergely uram is kutyakeresőbe indult, de üres kézzel szállingóztak vissza harangszókor. Se híre, se hamva a Dráva kutyának.
Sajátságos nyomasztó érzés szorította össze a Laci szívét. A júliusi ég derülten ragyogott, az ódon házfedelek nyájasan mosolyogtak a napfénytől, de őneki ridegnek látszott az egész világ, sohasem volt ő még ilyen egyedül.
– El kell szaladni a városi főbíróhoz, hadd doboltassa ki mindenfelé a Drávát. Száz arany a díja, aki visszahozza.
Egy óra múlva már pergett a dob, hogy »tudtára adatik mindenkinek, miszerint…« Egész Gyulafehérvár nem csinált egyebet, mint a kutyát kereste. Jöttek is becsületes megtalálók bőven az »Arany medvé«-hez, fehér ebeket vezetve kötélen, de egyik se volt a Dráva. Az örökre odalett.
Laci eközben behítta Nagy Gergelyt a legbelsőbb kamrába, s így szólt hozzá:
– Mit gondol kegyelmed, meg lehetne-e venni az összes fundusokat az elégett városrészben?
– Pénzért mindent lehet, kérem alássan.
– Kinek a telkei azok?
– Többnyire jámbor örmény kereskedőké, azok pedig a lelkük üdvösségét is eladják, ha nyerni lehet rajta.
– Akkor hát vegye meg nekem azokat a telkeket.
– De mire valók azok a fens… akarom mondani a nemzetes úrnak?
– Házat és kertet akarok ott csináltatni.
Nagy Gergely uram ravaszkásan mosolygott:
– Hát mégis igaz lesz, hüm…
És megcsavarintotta a deres bajuszát.
– Mi?
– Derék leány ez, instálom, akár egy mesebeli tündérkisasszony, magas, vékony, nagy szemű, az bizony megérdemli, hogy új házat építsen neki fenséges uram.
– Ugyan hagyja el már azt a bolondozást azzal a fenséges címmel. Miféle leányról beszél keed?
– Hát a Teleki-kisasszonyról. Tudjuk mi már azt, instálom. A verebek is csiripelik Gyulafehérvárt. Hogy nem tetszik róla semmit tudni? Jó, jó. Legyen titok, ha titok. Még estig minden fundus a mienk lesz. Hanem egyet előre is megmondok, hogy a »pro libertate« pénzeket ezek a gazemberek el nem fogadják.
– Aranyban fizetek.
– Az már szó! Az arany olyan a pénzek közt, mint a tudós: minden nyelven beszél, s mindenkinek a szívéhez szól; a réz csak olyan, mint a szajkó, egyetlen szót makog, amit belevernek.
Amit ígért, Nagy Gergely megtartotta, a fundusokat összevásárolta még aznap, megkötvén a Veres László nevére az örök adásvételi kontraktusokat, amelyben lemondanak a földről, s még arról is, ami fölötte vagy alatta van. Bánták is azt az örmények.
A városban most már kész bizonyossággal terjedt el a hír, hogy egy királyfi van itt, aki a Teleki Mihály uram leányát veszi el, s palotát építtet Gyulafehérvárott, sokkal fényesebbet, különbet a fejedelmi laknál.
Az együgyűbbek megijedtek: Micsoda, itt fog lakni? Hát ezután már két király lesz Erdélyben? Nem jó dolog ez, atyafiak! Apafi Mihály uramat még csak megbírtuk valahogy – de ha még egy másik fejedelem is lesz, biz isten, ki kell vándorolni innen!
Másnap, harmadnap hozzáfogtak az ásatásokhoz, s lázasan folyt a munka. Laci felásatta az egész területet, futkosott egész nap az egyik ásótól a másikhoz, s kínos volt nézni, amint egyre borultabb lett a homloka, s egyre zavartabb a tekintete. Az emberek azt suttogták: »meg van őrülve.«
– Csak ássatok, ássatok – sürgette őket –, megfizetem a munkátokat; s az aranyait csörgette.
Még éjjel is ástak, de az nem volt sem fundamentum-ásás, sem ültetmény alá való, csak éppen hogy föltúrták a kemény, engedetlen földet. Tisztára megbolondult a szegény királyfi.
Már arra is gondoltak, hogy megjelentik a szomorú esetet Gernyeszegre, ahol a hatalmas tanácsúr és családja tartózkodott ez idő tájt.
Egy hétig folyt a munka; sok rozsdás vas, öreg cserép fordult ki a kapa alatt, de az üstnek semmi nyoma sem volt.
Azt hitte volna, hogy álmodta ő az üstöt, ha nem emlékeztetné rá minden: a nagy gyűrű az ujján, a címeres vésésű zöld kövek, az aranyak zsebeiben és a kis vasládában, melyet Boncz Marci őrzött, mint a két szeme világát.
Hanem hiszen nem sok van már azokból az aranyakból. Nincs annyi kincs, hogy el ne fogyjon. A telkek roppant pénzt emésztettek fel. A Drávát még most is keresik kiküldött emberek az egész környéken. Mindennap merül fel valamely nyom, itt látták, ott látták a fehér kutyát – de nem egy fehér kutya van a világon.
A munkások méregdrágák, Nagy Gergely uram pedig valóságos nadály, ért a szipolyozáshoz. Ha a kincset meg nem találják, hát az elemelt fele éppen rámegy a megtalálhatatlan felére. Ott lesz Veres László, ahol volt, mikor idejött. Akár visszamehet megint koldusdiáknak.
A keresés szenvedélyévé lett; mint a kártyásnál, a csillogó remény folyton ösztökélte. Mindig azzal feküdt le reggel, hogy »majd holnap« – míg egyszer csak üres lett a zseb is meg a vasláda is. Az utolsó arany is elgurult, és mégsem volt meg sem a kutya, sem a kincs.
– Hej, ha én akkor meg nem rúgtam volna azt a kutyát! – sóhajtott fel, majd leborult sírva az asztalra az »Arany medvé«-ben –, ha én akkor egyenesen Sárospatak felé indultam volna! Megvolna most a pénz is, kutya is, és tán bátyámat is kiszabadíthattam volna.
– Egy szóm volna kegyelmedhez, Nagy Gergely uram.
– Mit parancsol?
– Menjen el az örmény kereskedőkhöz, és adja el nekik a fundusokat, ahogy veszik.
– Hát nem építkezünk már?
– Nem kérek belőle.
Nagy Gergely uram azt se bánta, elsinkófálta a fundusokat potom áron, s másnap útra kelt Laci azzal a pénzzel, szomorúan, lehangoltan.
– Hova megyünk, uram? – kérdé Boncz Marci.
– Nem vagyok én többé urad, hanem ha beveszel, beállok cimborádnak.
– Hogyhogy? – szólt ez, nagy szemeket meresztve –, hát nem királyfi az úr?
– Szegény fickó vagyok.
– Én pedig azt hittem, gazdag bolond.
– Hja, volt, nincs. Elfogyott a pénz, szolgám. Majd máskor beszélem én azt el neked.
Vígan kurjantott erre Marci:
– Annál jobb, ha így van!
– Velem jössz-e, Marci?
– Akár a világ végére!
– Sárospatakra megyünk.
– No, azt éppen szeretem!
– Ott van a testvérbátyám elfogva, azon szeretnék segíteni.
– Teremtette, ha ezt tudtam volna! De csak nem a kurucok foglya?
– Úgy hallom, azoké.
– No, ez furcsa dolog – mormogta fejcsóválva. – Ejnye, ejnye! Hát mibe keveredhetett a kurucok ellen?
– Éppen ezt nem tudom. De majd meglássuk.
Így indult meg nehéz szívvel Veres László, szegényesen. A nagy kincsből nem volt már semmi, csak az eladott fundusok csekély ára és a címeres gyűrű az ujján, meg egy fényes álom emléke.
Nem tudta, kit sajnáljon jobban, a pénzét-e, Ágnest-e, vagy a Drávát?
