X. FEJEZET NESSELROTH ÁGNES
X. FEJEZET
NESSELROTH ÁGNES
NESSELROTH ÁGNES
Laci Bécsnek vette útját, ott fogja ő Pistát föllelni valahol a császári udvarban. Mert ha őt a szerencse kísérte, egész természetesnek találta, hogy Pista is elérte, amit akart.
Könnyen utazhatott, sok pénze volt, jutott váltott lovakra, szekerekre. Mindenütt főúrnak gondolhatták útközben.
Kolozsvárra jutva, arról értesült, hogy Leopold császár most nemsokára Budára jön. Már el is indult Bécsből. No, az nagy ritkaság Magyarországnak. Amióta a szegény II. Lajosnak a Csele-patakban vetett fekvőágyat a halál, azóta üres lett a budai vár, s élettelen, csöndes a két város a Duna jobb és bal partján. A nemzet is elárvult. Azazhogy még rosszabb történt vele: mindig volt egy mostohaapja Bécsben.
Laci tehát egyenesen Pestnek tartott. Éppen akkor várták a császári udvart, s mindenféle pompával készültek azt fogadni. Diadalkapuk voltak felállítva szerte, s lobogók lengtek a házakról és kolostorokról.
Ami magát Pestet, a mi mostani gyönyörű fővárosunkat illeti, melynek láttára ma sebesen dobog minden magyar szív, biz azon nem sok néznivaló volt.
Leopold uralkodása idejében az egész akkori város nem állt egyébből, mint a belvárosból. Falak- és bástyákkal övezve csak három kapuja volt: a váci kapu, a mai Váci utca végén, a hatvani kapu, a mai Hatvani utca végén, s a kecskeméti kapu, a mai Kálvin tér táján.
Az emeletes ház ritkaság: a piaristák épülete volt a legszebb, legnagyobb háza Pestnek; a többi számos kolostor alig jöhetett figyelembe. A mai megyeháznak még semmi nyoma, a Károly-kaszárnya helyén üres tér volt, ahol tavaszkor pocsolya állott, melyben kedvükre kuruttyolhattak a békák. A plébánia-templom már akkor is megvolt, és a fennhéjázó »Kathedrále« nevet viselte. A jámbor nyárspolgárok abban a hitben éltek, hogy ez a legszebb épület a világon.
Lipótot nem szerették a magyarok, s ha Pest mégis ilyen nagy pompával fogadta, annak bizony nem volt más oka, mint a polgármester, Nesselroth Tamás uram, aki minden áron ki akart magáért tenni.
Dicsvágyó, gonosz ember, akit gyűlöltek a polgárok, s mikor a tanácskozások folytak a városházán (mely éppen azon helyen állt, ahol a mostani városház), hogy miként kellene fogadni a császárt, úgy, hogy meg legyen lepetve, a népnek is öröme legyen, és sok pénzbe se kerüljön (mert bizony a város egész jövedelme nem volt több ezen időben, mint 13 430 rhénusi forint), fölszólalt az egyik bátor magyar polgár:
– Ezen plánumhoz képest, uraim, a legcélravezetőbb lenne, ha polgármester uram őkegyelmét fölakasztanák a váci-kapura, ahonnan őfelsége jönni fog; elérnénk mindent, mert őfelsége nagyon meg lenne lepetve, a nép roppant örülne neki, és nem is kerülne sok pénzbe.
Nagy hahota támadt. Nesselroth uram elvörösödött, s dühösen kirohant a tanácsteremből. De mi annak a polgártársak gúnyja és megvetése, aki szemét a hatalom felé vetette? Az nem érez mást, nem hall mást, annak örökké az a képzeletbeli napfény csiklandozza az idegeit, s így aztán Nesselroth uram olyan fogadtatást csinált őfelségének, hogy Mátyás király budai bevonulása óta nem látott olyat a két város. Ha ebből sem háramlik majd kitüntetés, rendjel, akkor nem érdemes élni a világon.
Bizony háromlott volna, őfelsége már bizonyosan bele is jegyezte a Nesselroth nevét a kis jegyzőkönyvébe, mert mindennel kegyesen meg volt elégedve – de az ádáz végzet (az is a forradalom javára dolgozott már) nem engedte, hogy a Nesselroth hő óhaja teljesedjék, a legszebb lojalitást átváltoztatta a legnagyobb gorombasággá.
Lehetséges-e ez? Igen, mégpedig maga Nesselroth uram volt a sors kezében az eszköz. Ővele esett meg, hogy amint a fölségnek átnyújtandó instanciák beszedésével volt megbízva (özönnel nyújtogatták az érkező király felé), ugyanakkor a díszítőmester is átnyújtotta a számláját a diadalkapukért és mindennemű dekorációkért (kétezer rhénusi forint), őkegyelme azt sem tudván, hol áll a feje, ezt a szerencsétlen iratot is az instanciák közé vágta. Természetesen tudtán kívül, mert ő maga csak akkor jött rá e szörnyű dologra, amint nehány hét múlva (mikor már éppen a rendjelt várta) kétezer forint érkezett az udvarmesteri hivataltól azzal a megjegyzéssel, hogy ezúttal hajlandó volt őfelsége a benyújtott kontót kegyesen kifizetni, de figyelmezteti a hatóságot, hogy ha jövőre Pestre jön, ne legyen semmi ceremónia.
De ez mind mellékes dolog a mi történetünkben, hanem van egy, ami előtt sehogy sem hunyhatunk szemet, s ez Nesselroth kisasszony, a polgármester leánya, aki többet ért minden rendjelnél a világon.
Nesselroth Ágnes a legkülönb hajadona volt akkor Pestnek; termetben, arcban és erkölcsökben. Kék szemeiben a szelídség tükröződött, minden mozdulatán báj és kellem ömlött el. De ha még tízszerte szebb és jobb lett volna, ez a krónika most hallgatna felőle, ha a császár bejövetele napján nem véletlenül arra a tribünre ül a fényes menetet nézni, amely a nagy tömeg alatt leszakadt, s a rajta ülők, ki fejjel, ki háttal, a hegyes kövezetre zuhantak.
Ágnest szintén ez a sors éri, ha nincs ott kapóra egy szép fiatal nemes úrfi, aki a végzetes pillanatban, úgyszólván esés közben, derékon kapta a halálra ijedt leányt. Ágnes még hallotta a deszkák recsegését, látta dűlni, összeomlani az egész hitvány alkotmányt, sikoltott és eszméletét veszté. Nem tudta többé, mi történt vele.
Aléltan maradt karjai közt, és fel nem nyitotta szép szemeit, hiába hömpölygött végig a tömegen, mint az áradat, a kiáltás: »Jön, jön!« Majd amerre jött, felzúgott a földrengető »vivát«. Négyszáz bandérista lovának patkói dübörögtek a kövezeten, de a leányka szeme csukva maradt.
A lovag lekapcsolta fekete mentéjét, és a földre terítette, hogy reá fektesse. A zűrzavarban és tolongásban azonban majd agyontaposták a szép beteget, úgyhogy ismét karjára kellett vennie, s elvinni a szomszéd házig, hol egy szegény szabó lakott a négy leányával.
Babó János uram mint nagy népszónok volt ismeretes, torzsalkodó ellensége mindannak, ami hatalom. Beillett volna biz az ezzel a lelkülettel a nemes csizmadia céhbe is. Szerencsére verseket komponált otthon, ahelyett, hogy a császár-bevonulást ment volna nézni. Látott már ő annál különb urat is: Thököly Imre uram őnagyságát. Még a leányait sem eresztette ki.
Jó is volt, legalább rögtön ápolásba vették Ágnest, fellocsolták, melegített zabzacskókkal életre kényszerítették, kinyitotta a szép beszédes szemeit.
– Hol vagyok? – kérdé bágyadtan.
– Itt van, jó emberek közt – felelte az ifjú, aki elfáradva, izgatottan várta eszmélését –, ne ijedjen meg, nincs semmi baja.
– Hogy jutok én ide? – hebegte zavartan, nyugtalanul körülhordozván tekintetét az idegen helyen.
– Leszakadt az ülőke, kisasszony, én éppen ott álltam, s fölfogtam a kezembe. Ennyi az egész.
– Jaj, istenem, a néném! – kiáltott fel ijedten. – A Francka néni! Jaj, istenem, emlékszem már! Mi lett a nénikéből?
– Nem tudom – felelte a lovag kedélyesen –, csak gondolom, hogy ha a bordáit nem is, de legalább az orrát mindenesetre betörte, mert nagyon magasan ültek.
A gyermekleányka (mert valóságos feslő bimbó volt még) zokogásba fakadt, s keservesen siratta: »Jaj, édes kedves Francka néni!«
– Örüljön, kisasszony – mondá az egyik szabóleány, aki Ágnes körül sürgött –, hogy maga megmenekült.
Mire Ágnes, mintha akár éppen Francka néni figyelmeztetné valamely elkövetett helytelenségre, egyszerre összeszedte magát, s kellemmel nyújtott kezet a megmentőjének.
– Bocsássa meg, hogy aggodalmaim közt, melyeket jó néném bizonytalan sorsa okoz, feledékeny vagyok. Köszönöm kegyelmednek, amit értem tett, sohasem fogom elfelejteni, valamint atyám sem, ki hálásan lesz lekötelezve ezért. Oh, bárcsak a nénémet is megmentette volna!
– Én csak önt láttam, kisasszony!
– Pedig mellettem ült szegényke – felelte Ágnes naivul.
– Hiszen ültek ott elegen, de megvallom, úgy jártam, mint utas a mezőn, ki millió fű között ha egy tulipánt lát, csupán a tulipán után nyúl.
Ágnes csak most nézett először végig a beszélőn, s elpirult egész fülig, szemeit szendén lesütve. Csalhatatlan jel ez, hogy túlcsinosnak találta az ifjút ehhez a mondáshoz. Öregebb embertől lovagi bókszámba siklik el az ilyen; fiatal úrtól, csinostól, csintalan udvarlás. Egy Nesselroth Ágnesnek nem szabad ilyen vakmerőségeket mondani – így egyszerre!
Rideg pillantást vetett lovagunk felé.
– Rosszabbul van? – kérdé az természetes aggodalommal.
– Köszönöm, sőt inkább magamhoz jöttem egészen, úgyhogy képes vagyok hazamenni.
– Elkísérem, kisasszony.
– Nem szükséges – szólt hidegen, elutasítón, de csakhamar megbánta, mert rögtön hozzátette szelíden: – megszólnának, uram.
Azzal fölkelt, s megköszönve nyájasan a háziak szívességét, könnyedén, fürgén távozott az ifjúval együtt, ki egy aranyat tett le ajándékba az ápolásért a szabó asztalára.
– Istenem! Ezt értem teszi! – sopánkodott a leány. – Mármost hogy adom én azt meg kegyelmednek? Nekem nincs pénzem, uram.
– No bizony! – nevetett fel a kedélyes úrfi. – Hát egy kontraktust ad róla. Jó lesz?
– Igen, igen, atyám vissza fogja fizetni, de ő most nincs otthon, s én nagy zavarban vagyok… Megálljunk csak!…
Mosolyogva futott vissza a küszöbről a szabóék szobájába.
– Valamit ott felejtett talán? – kérdé az ifjú, aki az udvaron várta meg, hogy ott búcsút vegyen tőle.
– Én Nesselroth Ágnes vagyok, a polgármester leánya; följegyeztem kegyelmednek a nevemet erre a fehér lapra. Ha úgy tetszik, írja fölé azt is, amivel tartozom, és küldje el hozzánk, hogy beválthassam. Kontraktus lesz az reám nézve!
– Jól van, kisasszony. Elfogadom ezt a papirost emlékül. Ámbár úgyis emlékezném én erre a félórára örökké.
– Nem, nem, vissza kell azt küldenie. Hát kegyelmednek mi a neve, hogy én is megőrizzem? – kérdé aztán kissé szégyenlősen.
– Fáradi Veres László.
A kapunál elváltak, balra ment Ágnes a Dunaparton hazafelé, mert Nesselrothék ott laktak valahol a török császár leányának a háza mellett, Laci pedig a hullámzó néptömeg közé keveredett, hisz itt van most boldog-boldogtalan, az egész ország, hátha megtudhatna valamit a testvéréről, vagy ha talán össze is jöhetne vele.
Oh, be ragyogóra színezte ki lelke ezt a találkozást! Gyulafehérvártól egész idáig ez volt egyedüli álma ébren, alva, azaz, hogy alva minden éjjel összetalálkozott Pistával, mindenféle tarka viszonyok közt. Egyszer mint koldust találta útfélen fekve, líceum-kerítés alatt, máskor ragyogó ruhában, fényes hintón ülve robogott el mellette, utána kiáltott: »Pista, Pista!« – s felébredt. Látta sebektől véresen a csatatéren, haldokolva, egy éjjel temetőben sétált, s egy nagy márványkövön ez volt felírva: »Itt nyugszik Veres István«, máskor a debreceni katedrán ült és Cicerót magyarázta. Egyszóval annyit gondolkozott róla nappal, hogy aztán az éji tündérek rendesen eleibe hozták vagy szomorú, vagy jó helyzetben, a saját szeszélyeik szerint.
De a nappali tündérek lassú népség. Nehéz csizmában járnak! Nemcsak elő nem hozták, de csak meg sem súgták a Pista hollétét. Pedig mennyire vágyott már utána: milyen boldogság lesz, mikor azt mondhatja neki: »Nemesember vagyok, s azonfelül gazdag, úrrá teszlek téged is. Van pénzünk, hála istennek, busásan, ha nem lenne elég, majd visszamegyek a másik feléért. Megveszünk egy kastélyt, szép birtokot hozzá, erdőt, szántóföldet, gazdag réteket, négy prüszkölő lovat szerzünk a debreceni vásáron, befogjuk őket festett hintóba, úgy megyünk el Szegedre, s hintón hozzuk el a kastélyba Dobos nénit a férjével. Ez lesz az első utunk.
Oh, be szép lesz, be gyönyörűség lesz, mikor az öregek ott fognak tipegni a márványos ambitusokon, s el fogják mondani egymásnak: »Bizony derék fiúk ezek a mi diákjaink!« Hanem a második utunk se lesz ám unalmasabb. Találd ki no, Pista, hova megyünk a hintón aztán? Oh, be nehéz fejed van! Hát hova mennénk egyebüvé, te golyhó, mint hogy beállítunk csengősen, bongósan Debrecenbe, a Szilágyi professzor uram udvarára… ha még ott virít az a kedves jószág, aki valamikor a kardkötőt adta. De hát azután, azután? – fogja kérdezni a Pista. No hát azután is lesz még valami, a harmadik elmenetel, de ezt már te ki nem találhatod, mert ezt már csak én tudom, merre lesz.
S utánanézett a távozó Ágnesnek merengő arccal. Biz az már eltűnt a tömegben, még csak a szoknyája csücskét sem láthatta.
Lassan hatolt a csoportok közt, mert a kutyájára is folyton vigyáznia kellett, nehogy elmaradjon, miközben részint tovább szőtte a rózsaszínű mesét a jövőből, részint pedig igazítgatott rajta. Mert az is nagy mulatság.
Hogy mégis jobb lenne talán, ha már Dobos néniéket a kastély udvarán fogadná a szép Szilágyi Magdaléna, mint háziasszony. Persze, mert a konyháról sem szabad megfeledkezni, a szép asszony főztje gazdagon terített asztalon várná már őket. Ez volna az igazi! Úgy bizony, a Magdáért megyünk el legelőbb. Rideg a ház, még ha kastély is, asszonyi mosoly nélkül. Az adja meg a fényét. De hátha még Ágnes is ott lenne! A szép Nesselroth Ágnes! Ha ő mondaná üde, nyájas hangjával: »Isten hozta, Dobos néni!« – s megölelné, megcsókolná a jó öregeket, kiknek erre könny peregne végig a ráncos arcukon. Úgy, úgy, az Ágnes lesz a legelső dolgunk!
Annyit gondolkozott Ágnesről, hogy lassanként nemcsak elsőnek jött a kastélyba, hanem majdnem kiszorította a többit…
…Az udvar bevonulásának már ekkor vége volt. Az emberek csak azért hullámzottak, hogy még egyszer elfecsegjék, amit láttak, a pompát, a császár kinézését (bizony nem volt elöl, mikor az ábrázatokat osztogatták), a Nádasdy lovának csörgős pokrócát, az Esterházy mentéjét, a sok mulatságos epizódot, amely előadta magát. Néha jött egy-egy udvari furír vagy gazdagon öltözött főúr, s az is jó látványnak, ha nagyobb nincs.
Laci remélte, hogy találkozni fog a sok nép közt valamely debreceni ismerőssel, aki tán hírt mond Pista felől, de az óriás emberseregben egyetlen ismerős arcot sem látott. Végre egészen lemondott a reményről, midőn a hajóhídnál egyszerre örömkiáltásban tört ki. Megpillantotta Rozsomák Jánost, egy pár gazdagon öltözött úrral beszélgetve. Ő maga egyszerűen volt öltözve, hétköznapias feketében.
Szíve nagyot dobbant, keresztültörte magát, egy pár asszonyt fellökött, néhány embernek a tyúkszemére hágott.
– Rozsomák uram, Rozsomák uram! – kiáltá, és hozzáfutva, bizalmasan a vállára ütött a derék férfiúnak.
Az visszafordult mogorván, és végignézte:
– Miféle magaviselet ez? Mit akar?
– Hát nem ösmer már, Rozsomák úr?
– Elment az esze? – mordult rá amaz bosszúsan. – Én nem vagyok Rozsomák!
– Nem Rozsomák? – szólt ez kétkedő ámulattal. – De hát ki akkor?
– Én gróf Bercsényi Miklós vagyok.
Nem volt ez még akkor híres név, szíveket gyújtogató. Sőt inkább úgy hatott Lacira a fölcsillant remény után, mintha egy dézsa vízzel öntötték volna nyakon. Búsan sompolygott el, s egész estig céltalanul ődöngött az utcákon.
Éjjel be nem hunyta szemeit. Álmatlanul hánykolódott puha ágyában, a budai »Griff«-ben, ahol szállva volt.
Ágnesről ábrándozott. Előállította a kalandját a legkisebb részletekig, s átélte még vagy kilencszer. Miképp vitte be aléltan a szabóhoz, hallotta csengni minden szavát, melyet hozzá intézett. Ott volt a fehér lap is, amit adott. Ezzel akarta megjutalmazni, s milyen finom, nemes modorban. Azt gondolta magában: »Ha szegény ember, írjon fel oda nevem fölé nehány aranyat, ha pedig gazdag ember, hát akkor tegye el emlékül.«
Hanem Laci egyiket sem cselekedte. Alig várta, hogy reggel legyen, türelmetlenül kért tintát a vendéglőstől, s kitöltötte a fehér lapot. Ezt írta a »Nesselroth Ágnes« név fölé:
»Én alulírott kötelezem magam, Veres Lászlót holtomiglan híven szeretni.«
Akkor azután borítékba zárta, piros pecsétet ütött rá, s elküldte a vendéglő szolgájával Nesselrothékhoz.
Izgatottan várta a választ, feje égett, szíve félelmesen dobogott, levegőre volt szüksége a tüdejének. Kiment sétálni a Vár felé, s nézte a sok sürgő-forgó udvari népséget. Hát amint ott bámul a rácsnál, látja az udvaron gróf Bercsényit, akinek most már nem olyan mogorva, rideg az arca, mint tegnap volt. Feléje jön s nyájasan kérdi:
– Nem lát Óbuda felől egy lovas embert? Az én szemeim gyöngék kissé.
– Senkit se látok. Egy csepp porfelleg sincs az úton, gróf úr.
– Miért szólít grófnak?
– Hát nem mondta, nagyságos uram, tegnap, hogy gróf Bercsényi? – kérdé megütődve Laci.
– Én? – felelt az szemmeresztve. – Én Rozsomák János vagyok, az udvari intendáns.
– No, hála istennek! – rikkantott fel Laci. – Csakhogy megtaláltam végre, kedves Rozsomák bácsi! Mit, hát nem ösmer?
– Nem én, uram. Kicsoda ön?
– Hát én vagyok abból a két fiúból a másik, akikkel az erdőben találkozott ezelőtt egy esztendővel… Tudja, mikor a nyulat megettük.
– Nem voltam én ott soha – felelte Rozsomák idegenül, de a félreismerhetetlen őszinteség hangján.
– A bátyámat, a Pistát, magával vitte Bécsbe – folytatá Laci habozva.
– Nem vittem én senkit. Itt valami tévedés van. Azt már én is hallottam, hogy nagyon hasonlítok egy Bercsényi nevű grófhoz – tette hozzá némi kevélységgel –, de nem is ösmerem azt a grófot.
– Az, aki a bátyámat elvitte, szakasztott mása volt kegyelmednek, s Rozsomák Jánosnak mondotta magát.
– Teringette, nem értem, hacsak az ördög nem vette fel az alakomat és nevemet. Vagy pedig ön van megbolondulva, fiatalember! Nézze csak meg, kérem, jön-e már az a lovas!
A lovas most sem jött, minélfogva nagy dünnyögéssel távozott a vár felé, ott hagyva Lacit, kinek feje zsibongott a hullámzó benyomásoktól.
– De hát ki volt akkor az a Rozsomák? Két ember-e, vagy egy ember? Ha ez az, miért tagadta el a bátyámat, ha pedig a másik, miért tagadta el, hogy Rozsomáknak hívják?
Megfoghatatlan rejtélynek látszott előtte, melyből nincs semmi kivezető fonal.
E pillanatban érkezett meg a várpalota elé a lovas, akit Rozsomák várt, tajtékzó lovának patkói szikrázva csattogtak a köveken.
Rögtön körülállták udvari szolgák a lova kantárját fogva:
– Szálljon le sebesen, és ne is öltözködjék át. Őfelsége már türelmetlenül várja.
*
Egy félóra múlva csomagolni kezdett az udvar, a déli órákban már kiszivárgott a hír, hogy az elfogott II. Rákóczi Ferenc megszökött a bécsújhelyi börtönből, s Lengyelországba menekült.
Mindennap egy futár jött a császár után Bécsből. Az öreg császár, mintha sejtette volna a bajt, mindennap türelmetlenül, izgatottan várta a futárokat.
A mai rossz hírt hozott. Az utolsó Rákóczi szabadon van.
Sápadtan jártak-keltek a miniszterek és udvari tisztek. A kocsisok a lovakat szerszámozták, a lakájok a málhákat rakták a társzekerekre.
A polgárság közt mindenféle cicomákkal megnövekedve hömpölygött a sokat jelentő hír.
S ettől a naptól kezdve óriási tömegek jártak ki esténkint nézegetni a Dunapartra, ha nem piroslik-e még az ég Lengyelország felől…
Mindenki hitte, hogy piroslani fog.
De Lacira elveszett e hír bűbája, mert mikor a vendéglőbe ért, már otthon volt a szolga a Nesselroth Ágnes válaszával.
Csak két szót írt, de az sokat ért.
Visszaküldte a kis kötelezvényt azon módon, csak azt írta alája finom fonott betűkkel:
»Láttam. – Megtartom.«
Felsikoltott örömében.
Bánta is ő most, hogy Rákóczi szabad, egész szívét betöltötte az az édes tudat, hogy ő fogoly.
