IX. FEJEZET A KINCS
IX. FEJEZET
A KINCS
A KINCS
Most már úr lett volna Veres László, csinos ruháját utcahosszat megbámulták a gyulafehérvári lányok, hát még a kardja, hogy csörömpölt; hanem mit ért mindez, ha a zsebben nem csörgött semmi? A kutya örökségéből már a legutolsó dénár is elfogyott. Hát bizony csak megint le kell szállani az uraságból, a jó emberektől kéregetni. S az ebben a ruhában százszorta nehezebb, mint előbb volt! Aztán végre is: nemesember inkább meghal, de nem koldulhat.
Meg-megállt az utcákon, és a homlokát törülgette: tűnődött, ne forduljon-e vissza a fejedelmi várba, hogy ott Apafi elé jutva, térdre vesse magát: vegye be valami udvari szolgálatba. Hiszen olyan jó szívvel volt iránta.
Csakugyan visszament a fejedelmi lakhoz, de az őrök nem akarták beereszteni a kapun.
– Mit akar?
– Bemenni a fejedelemhez.
– Megbolondult? Hogy jut ilyesmi eszébe?
– Hiszen ott voltam ezelőtt egy fél órával.
Egy ragyás arcú őr csúfondárosan megpirongatta:
– Még hagyján, hogy nem azt kívánja: hívjuk le a fejedelmet ide a kapu alá, mert beszélni akar vele. Hátrább az agarakkal, nagy jó uram! A fejedelem nem a bécsi császár ám, akinek a háza keresztüljáró az egyik utcáról a másikra. Tanulja meg, kiről beszél!
Egy fiatal fickó, aki a kapu előtti gömbölyű kövön ült, kíváncsian fordult a beszélő felé:
– Aztán volt kend Bécsben, Istók bácsi?
– Már hogyne lettem volna, ha voltam.
– Hogy, azt mondják, ott vannak még csak nagy házak.
– A házak nagyobbak, de már a kertek kisebbek. Egyszóval, a többi aztán minden kisebb.
– Az emberek is?
– Azok is.
– De a veréb csak nem kisebb?
– Az is kisebb.
– Hát a méh, Istók bácsi?
Az öreg katona (a vén katonák már két század előtt is hazudtak) dühösen rivallt rá:
– Kisebb, ha mondom! Azonfelül ott a méheket pányván legeltetik. Olyan kicsinyek a kertek, mint a kalickák, s hogy a méhek át ne menjenek a szomszéd kertbe, vékony cérnákra vannak a köpűhöz kötve.
– Ej, no! – csodálkozott a suhanc elgondolkozva, hogy milyen ostoba a világ Gyulafehérváron túl.
Veres László még mindig ott állott a kapunál.
– Mit vár még?
– Várom, míg nyájasabb lesz.
Erre aztán egyszerre csupa nyájasság lett Istók bácsi.
– Mi a kívánsága, édes fiam?
– Hogy legalább azt mondja meg kegyelmed, mi módon lehetne a fejedelemhez jutni.
– Csak egy módja van. Teleki Mihály uramnál kell feliratkozni audienciára.
– Merre lakik Teleki uram?
– Az is itt a palotában.
– Akkor hát eresszenek Teleki uramhoz.
– Az lehetetlen, mert Teleki uramhoz meg sehogy sem lehet bejutni.
Elszomorodva fordult meg, s amilyen feszesen, kevélyen lépkedett innen jövet egy óra előtt, éppoly csüggedten, lehorgasztott fejjel bandukolt most. A nap már lement volt, szürke szoknyát váltott a világ, hogy csakhamar feketét öltsön fölébe. Vándorlegények bús figyelmeztető jele: »Hol alszol az éjjel?«
A piacon a kofák kezdték összeszedni a sátorfájukat, s az el nem fogyott tordai pecsenyét és a gyümölcsöt nagy kosarakba gyömöszölték.
Az illat megcsiklandozta csábítón az új nemes orrát, kedve lett volna odamarkolni és elfutni. De hogyan tehesse azt ezzel a karddal?
Erőt vett magán, és tovább vánszorgott. A traktérről kacéran integetett feléje a himbálózó borókacsomó. Két cigánygyerek elibe szaladt, a hegedűjét cincogtatva.
– Parancsoljon valami szép nótácskát, nemzsetes vitézs lovag úr.
– Szaladjatok el innen, purdék, mert ha kihúzom a kardomat, a fejetek szalad el a nyakatokról!
Sietve lépdelt odább egy szűk sikátoron át a város alsó részébe fordulva, hol nagy tűz lehetett nemrégen, mert kormosan, csonkán meredeztek hosszú darabon a házfalak. Egy fekete mező volt ez, szénné vált gerendák és szarufák hevertek szanaszét, imitt-amott egy-egy üszöghalom, melyet az eső megcsapdosott és összevert, rongyot, üvegdarabot, hamut, földet, cserepet, megolvadt vasat együvé. A szél megszedte magát pernyével, s röpködött vele a város fölött…
A fehér kutyának, mely Laci mellett poroszkált, a leeresztett lompos farka olyan fekete lett, mintha befestették volna. Néhol odadörzsölődött a gerendákhoz, s tarka foltokat kapott. Az bizony komolyan kecskének készül, hogy a címerbeli portréjához hasonlítson.
Nincs szomorúbb, mint az ilyen elpusztult utca. Száz jel mutatja még, hogy itt kevéssel azelőtt nyájas otthonok voltak. Itt egy szakajtó, amott megégett bölcsőnek darabja. A kis kertben, melynek a füve leperzselődött, öreg fák között áll egy puha gyeppadka. Be kedves kis fészek lehetett! A fekete mező egyik falánál törpe szilvafa maradt meg épnek, még a gyümölcs is ott van rajta megpörkölve, összezsugorodva.
Laci legott észrevette a szilvafát. Hiszen ez valóságos kincs, gondolá, s mohón hozzálátott a szilvaevéshez. Biz az nemigen lehetett ízletes, mert hol van még a szilvaérés ideje, de az éhes gyomor nem okoskodik, Laci annyiba vette, mintha aszalt szilvával csillapítaná éhségét.
A kutya ezalatt úgy tett, mintha csontokat keresne, szaglált, turkált és kapart. Egyszerre fölnyihogott, majd üvölteni kezdett, Lacihoz szaladt meg vissza, ugyanarra a helyre.
– Hívsz, kedves kutyácskám? Ugye, oda hívsz? Mit találtál? Csontot találtál? No, majd mindjárt odamegyek, hanem még hadd egyem előbb. Megyek, megyek, no, ne voníts hát! Majd ketten keresünk aztán itt magunknak éji szállást.
Hát amint odament, káprázat-e, álom-e, az ott ült a két hátsó lábán, mint egy guggoló ember, s az első két lábával egy, a pernyés földből előkapart üstöt fogott át, mintha féltékenyen őrizné.
Az Ezeregyéjszaka minden regéje igaz már, ha az igaz, amit a két szeme látott, pedig kétszer is megtörülgette.
Az üst telided-tele volt aranypénzekkel, drágaságokkal; csattok, gyűrűk, násfák, gyémántok, gyöngyök és smaragdok csillogtak bent vakító pompában. Soha ennyi kincset egy rakáson.
Fölsikoltott örömében, azután remegve nézett körül, ha nem látja-e valaki.
Egyetlen lélek sem járt a leégett városrészben a romok között. Az est leszállt, minden egyforma színű lett, házak, fák összeolvadtak, csak a réten fehérlett egy ezüstcsík, a Maros vize folyt ott csendesen. Fent pedig az égbolton kibújt a felhőrongyok közül a fényes lámpa, most az egyszer olyan, mint az Aladdin lámpája.
Laci lehajolt az üsthöz, fel akarta szedni tartalmát, de nem lehetett, mert mozdulni sem bírt a teher alatt, és helye sem volt, ahova elrakhassa; amint ott turkált közte, halálos verejték csurgott a képéről, jobban szerette volna, ha nem annyi. Megrettent a saját szerencséjétől. Mit csináljon ő most, mihez kezdjen? Hideg borzongás futott keresztül tagjain, s úgy érezte, nem fog tudni megmozdulni helyéről, itt roskad össze, itt hal meg.
A felét visszaöntötte a kincseknek, de megint visszavett abból egy marékkal, no, még egy marékkal és még eggyel. Nem, ezt a nagy aranykösöntyűt itt nem hagyhatom, de ezt a topázt sem.
Ismét azon vette magát észre, hogy a katlan kiürült. Újra vissza kellett raknia a fölösleget. Nehezen vált meg tőle. Még csak néhány perc óta lett nábob, és máris kapzsi. A pénzzel együtt kapja az ember a pénznek betegségeit.
Milyen könnyedén osztotta meg eddig útszéli koldusokkal filléreit, s most milyen nehezen válik meg egy nagy vagyonnal annak másik felétől.
De mégis engednie kellett az ésszerűségnek, mert kalapjában csak nem vihette a kincseket, hiszen azok végre is nem az övéi, ő csak egyszerűen a megtaláló.
Meglehet, nem él már, elpusztult az, aki azokat ide elásta, aki igényt tarthatna rájok, de az ellenkező sem lehetetlen. Laci megnézte holdfénynél az aranyakat, mind Lipót idejebeli verés, még nem is lehetnek régen a föld alatt!
Azért hát ott maradt a kincs fele az üstben, visszatette helyére úgy, ahogy volt, aztán behányta földdel, megtaposta, és pernyét szórt rá, melléje pedig karót szúrt, hogy visszajöhessen érte.
Izgatottan fordult vissza, azt hitte, lázas nyugtalansága rögtön elmúlik, mihelyt a romokat elhagyja, de a nyugtalanság vele ment azontúl is. Ott ült a penészes aranyokon.
Az izgatottság annyira kimerítette, hogy alig bírt vánszorogni a fáradtságtól. Leült egy kőre egy alacsony ház előtt, s bágyadt fejét a kutyája hátára támasztotta.
– Kedves kutyácskám, te most úrrá tettél! Te vagy az én gondviselésem!
Simogatta, veregette szeretettel, s az olyan okosan, szomorúan nézett rá, mintha sajnálná.
– Fogjátok el, fogjátok! – hangzott föl e pillanatban a csöndes utcán, s szaladó emberek robaja hallatszott közeledőben.
A Laci szíve megdobbant, felugrott ijedten, azt gondolta, őt kergetik, s lélekszakadva kezdett futni a város felé.
Hanem egyszerre csak megállította a leghatalmasabb ösztön, az utca olyan részébe jutott, ahol a levegőnek pecsenyeillata volt. A kocsma mellett volt ez, melynek nyitott ajtaján át illant ki a konyha csábító gőze.
Oda rontott be Laci pihegve.
Ijedtében észre sem vette, hogy az utcai fenyegető zaj vidám kurjongatásokba csap át. Nem akartak senkit elfogni, csak a fejedelem pajkos apródjai kergetőztek.
Az »Arany medvé«-ben, mert így hítták a híres gyulafehérvári kocsmát, lévén a kocsmárosok ősapjainak nagy szimpátiája a ragadozó állatokhoz, többnyire ezek nevére keresztelték vendéglőiket; később azután a kocsmárosok is megszelídültek, de roppant lassan: a »medvé«-ből vagy »tigris«-ből századok folyása után »farkas« lett, még később megelégedtek a »biká«-val is, ma már a »griff« és a »sas« is jó nekik (ámbár iszen nálunk tulajdonképpen a sas az igazi ragadozó állat), hát, mondom, az »Aranymedvé«-ben nagy feltűnést keltett az új vendég, aki úgy rontott be, mintha kergetnék.
A vendégek, nehány nemesúr, akik egy asztal körül ültek és vacsoráztak vidám beszélgetésbe eredve, abbahagyták a diskurzust, a kocsmáros, Nagy Gergely uram pedig hirtelen fölvágta a báránybőrsipkát a fejére, ami azt jelentette nála, hogy ő most úr akar lenni.
– No, mi az? – szólt oda mogorván.
– Enni akarok – lihegte a vendég.
– Azt hittem, neki akar az úr szaladni a falnak. Aztán a jó járatban levő ember, hallja kegyelmed, meg szokta billenteni a süvegét, ha valahova belép.
Az egyik a játékosok közül közömbösen jegyzé meg:
– Kilyukadt a zsebe, nagy jó uram, ha jól nézem, valami csecsebecséket hullajtgat el.
Laci ijedt mozdulattal hajolt le a földre, amint látta, hogy a smaragdok és gyémántok kipotyognak s végiggurulnak a földön.
Nyilván úgy kellett történnie, hogy a futásban kilyukadt a mentezseb a nagy tehertől.
Bátran felszedhette különben, mert senki sem ügyelt rá, még Nagy Gergely sem, kitől négyszer is meg kellett kérdeznie félénken: lesz-e valami ennivaló?
– Az, amit magával hozott – viszonzá végre Nagy Gergely kegyetlen flegmával.
– Hiszen ha hoztam volna, hát nem kérnék.
– No, már én pedig nem adhatok semmit.
– Pedig édes örömest fizetném.
Kihúzott a zsebéből egy aranyat, s fölhajigálta a tenyerén.
– Hiába ingerkedik ked azzal a sárga csikóval – mordult fel Gergely gazda. – Ételt a Herkópáter sem kap ma, mert itt csak a vadász uraknak főztünk, azt, amit ők lőttek. Különben miféle szerzet, hékám?
– Nemes Fáradi Veres László vagyok.
– Aha – rikkantott fel Gergely –, ked hát az atyámfia, akit ma tett meg a fejedelem koldusból nemesnek! Látom, aranyat is adott őnagysága. Persze, van neki bőven – tette hozzá keserű gúnnyal –, ha elfogy, ad az ország.
A vadász urak is mind hallották már, ami a várpalotában történt; minden pletyka gyors lábon jár, de hát még az udvari pletyka! Nosza, egy pár perc műve volt fölugrálni s parolát váltani a jövevénnyel.
– Hát mért nem szólasz, komám, hogy te is vérbeli vagy? Mert az nem tesz semmit, hogy még nagyon is nedves a kutyabőröd.
– És borszagú – vágott közbe a másik úr.
– Az csak annyit jelent, hogy te ős vagy, mi pedig pusztán ivadékok. Azért ha úgy tetszik, ülj le az asztalunkhoz, cimbora, egyél-igyál velünk.
Azzal leültették az asztalfőre, elébe tolták az ételt-italt, vetélkedve, mint ahogy szokás, mikor valakinek a jelenléte által nagyon meg vannak tisztelve.
– Én Naláczi Farkas vagyok – mutatta be magát egy barna, pörge bajuszú –, ez itt Veér István, amaz Petki Gábor, Kovasóczi Miklós. Most már ösmersz bennünket. Egytől-egyig víg fickók vagyunk. Vadásztunk egy kicsit, és az elejtett zsákmányt megfőzettük, megsüttettük Gergely gazdánál. Az hát ingyen megy, a bort azonban az fizeti, akinek valamennyink között a legkevesebb pénze van, mert már mi ezt így szoktuk. Remélem, nincs semmi kifogásod ellene?
Laci mosolyogva rázta meg fejét, hogy nincs semmi ellenvetése.
– Szemtelen a fickó – mondá halkan Petki Kovasóczinak –, mert ha nem az lenne, nem fogadta volna el.
– No, én még teszek vele egy próbát – súgta vissza Kovasóczi.
Míg ő mohón evett-ivott, ezalatt a fiatal urak ott folytatták, ahol elhagyták; vadászkalandokat mondtak el, tücsköt, bogarat összehordva, hazudtak retteneteseket. Szerencséje báró De Manxnak, hogy még akkor nem exisztált, mert elbújhatott volna előttük. Veér Istvánnal az történt, hogy egyszer a Retyezáton egy veszekedett nagy sasmadár ráült a puskacsövére, le kellett rázni előbb, hogy aztán kényelmesen lelőhesse. Még csodálatosabb eset a Kovasóczi Miklósé, aki elé egy nyúl csörtetett a minap Rózsamál felül, aztán mikor éppen rácélzott, nemhogy elszaladt volna a bolond, hanem megállt vakmerően a két hátulsó lábára, fölemelte karcsú testét egyenesre, mint a majom, és a bal lábával megfenyegette. Mire megborzongott Kovasóczi s ijedten ejté ki kezéből a gyilkos fegyvert.
Laci elnevette magát a fenyegető nyúl históriáján.
– Kikérem magamnak a gúnyos nevetgélést! – kiáltá Kovasóczi dühösen, s úgy vágott a falhoz egy cserépkancsót, hogy annak ezerfelé frecsegtek szét a porcikái. – Nekem elégtétel kell!
A cimborák mind felugráltak, csillapítani a dühöngőt.
– Ugyan, ugyan! egészen kidagadt a nyakad, vörös vagy. Hiszen nem sértett meg senki.
– Dehogy nem! Látom az arcán, a szemein Veres uramnak, hogy nem hiszi, amit mondtam. Aki pedig nekem nem hisz, az, követelem, mérje össze velem a kardját!
Laci csodálkozva dadogta:
– Énrólam van szó?
– Igenis, rólad – felelte Naláczi –, hát mármost neked kell nyilatkoznod, de nemesi szavadra, hiszed-e a nyúl históriáját vagy sem, mert ezen fordul meg a kérdés.
Most már észrevette, hogy ugratni akarják, bolonddá teszik, azért kitérőleg válaszolt:
– Ha ti hiszitek, hát mért ne hinném én is?
– Gyáva is – súgta most Petkinek Kovasóczi, ki alkalmasint csak azért kísérlette meg az összezörrenési játékot, hogy új oldaláról ösmerje ki az új nemest.
– Alkalmasint még ostoba is – jegyzé meg Petki Gábor –, majd erre nézve én próbálom ki.
Aztán fennhangon így szólt:
– No, hát akkor szent a béke, azt mondja Veres László, hogy hiszi a nyúl-dolgot, adjatok kezet egymásnak. Hanem most aztán te is mondj el egy vadászkalandot, új cimbora!
– Úgy van! Halljuk! Mi már mindnyájan elbeszéltünk egyet-egyet.
– Nem vadásztam én sohasem.
– Tesz is az valamit olyan embernél, mint te! Hisz a másvilágon sem voltál, mégis el tudtad mondani a fejedelemnek, hogy ott mi lesz, mi nem lesz.
– Aztán, ha vadászkalandod nem esett még, tudom, esett egyéb. Valami csak történik mindenkivel.
– Isten neki – mondá Veres László –, akkor hát elbeszélem a dolgomat a medvével.
– Halljuk, halljuk, de igyunk előbb!
Koccintottak, s Laci elkezdte nagy figyelem közt:
– Mikor Erdélybe átjöttem a Királyhágónál, majdnem egy évig tartózkodtam ott az erdőben a szénégetők közt. Egyszer bolyongva csörtetést hallok, s a bokrok sűrű gallyain át két fényes villogó szemet pillantok meg. Összeborzadtam, medve volt. A halálos rettegés fogott el, mert nemhogy fegyver lett volna nálam, de csak egy bicska sem. Egy tisztás közepén állottam, s a mackó, mihelyt kilépett a bozót közül, megpillantott és felém lépdelt. Első dermedtségemben semmi sem jutott eszembe, önkénytelenül futni kezdék. Szerencsére széles szakadék szelte keresztül a tisztást, s egy, a vihar által valamikor kitépett fa keresztül volt dőlve az óriási mélység fölött. – Meg vagyok mentve! – kiálték fel. Hiszen csak a túlsó partra kellett átfutni, s alátaszítani a fát, a medve nem jöhet oda. Így is lett, a mackó utánam rohant, fogvicsorgatva bár, tehetetlenül kellett megállnia a parton. Én a recsegő faderekon lépkedve, már mentve hittem magamat, midőn borzadva látom, hogy a túlsó parton is egy medve vár. Képzeljék, uraim, a helyzetet!…
– No, és mi történt aztán? – kérdék és lélegzetelfojtva hallgatták.
– Istennek ajánlottam a lelkemet…
– De hát a medvék mit csináltak?
– Hát mit csináltak volna? Megfogtak és megettek!
Ah? Oh! Ilyen feleletre nem számítottak!
Petki Gábor volt az első, aki kirúgta maga alól a széket.
– Ejnye – kiáltá Laci nyakába esve –, hiszen te pompás fiú vagy, aki hatalmasan kigúnyoltál minket! Úgy kellett nekünk, minek kötekedtünk veled! Lefőztél, cimbora, beismerjük. Kovasóczi a bátorságodat akarta próbára tenni, én meg az eszedet. No, tehát te bebizonyítottad egy füstre mind a kettőt. Volt bátorságod nevetségessé tenni bennünket és az eszedet is megcsillogtatni ugyanekkor.
Sorban kezet fogtak Lacival, s ezentúl egészen más hangon ment a társalgás. Laci érezte, hogy respektusa lett, s hogy ennek a nagy barátságnak most már csak a fele tréfa.
Késő éjfélutánig mulattak együtt, míg végre azt indítványozta Veér István: »Megöregedett az idő; fizessünk, és igyuk meg a Szent János áldását.«
Kovasóczi Petkivel éppen sugdosni kezdett, hogy nem lenne-e méltányos nem hozni többé zavarba a szegény Verest, hanem abbahagyni a tréfát és kifizetni a mulatság költségeit, midőn maga Veres hozta elő:
– Bizony már magam is elálmosodtam, alig várom, hogy lefekhessem. Hadd lássuk, ki fizet, aztán oszoljunk.
Hadd lássuk, ki fizet?… Megszúrta ez a megjegyzés Kovasóczit. Hát ő még nem is bizonyos abban, hogy kinek kell itt fizetni? No, hát próbáljuk meg.
– Nagy Gergely uram, fizetünk! Hej, fiúk, mennyi pénz van nálatok? Kié a legkevesebb?
Ő maga kivett negédesen a zsebéből egy zacskót, s odatartotta csörgetve:
– Ebben százhúsz arany van.
– Nálam is van vagy száz – mondá Petki, és kiszórta az asztalra a zsebei tartalmát.
Veres Laci mosolyogva jegyzé meg:
– No, már akkor látom, hogy nem én fizetek.
– Hogy-hogy? – kiálták csodálkozva. – Miből látod?
– Miből? Hát, mert nálam sokkal több pénz van!
S kiönté a dolmánya egyik zsebéből az aranyakat és drágaságokat, úgyhogy mindnyájoknak a szemei kápráztak ennyi kincs láttára.
– Hiszen ez rengeteg pénz! – szörnyülködék Veér István.
– Van annak, aki meg nem issza! – felelte Laci tréfálózva.
Majd sóbálvánnyá váltak a cimborák, míg végre így szólt Naláczi Farkas:
– Valld be, hogy bolonddá tetted ma a fejedelmet.
– Mivel?
– Azzal a kopott ruhával.
Laci nevetett, de nem felelt semmit.
Mikor kimentek a kocsmaajtón, odafordult a fiúkhoz:
– Ki ad nekem közületek éji szállást?
Mindnyájan készen voltak rá, de Laci a Petki ajánlatát fogadta el.
– Hány órakor kelsz? – kérdé Petki.
– Korán, mert tovább megyek innen.
– Hova mégy?
– A testvérbátyámat keresni.
– Hol van a testvérbátyád?
– Nem tudom, de fel kell őt találnom.
Reggel érdekes mendemondákra ébredtek a gyulafehérváriak, amiknek a fele igaz volt.
Az a fele tudniillik, hogy többen, akik korán keltek, egy-egy aranyat leltek az utcán, amerre Veres László a múlt este futott a kilyukadt zsebbel. A gyerekek apró, tündöklő kövecskéket találtak, amikről egyszerre elterjedt a hír, hogy azok keleti gyöngyök és drágakövek volnának. Egész a fejedelemnő füléig jutott a híresztelés, úgyhogy őnagysága maga is kíváncsi lőn, s felkéretett a várba néhány ilyen talált kövecskét; a legszebb smaragdok és gyöngyök voltak. Aranyokat is kéretett fel a fejedelemnő, de azoknak igazán csak a híre volt meg már, mert aki talált, eltitkolta. Szana Albert uram, a gyulafehérvári ötvös beszaladgálta az utcákat, mint az őrült, felhajszolta az egész város gyerekeit: hol találták, merre találták a kincseket? Fent az udvarnál és Teleki Mihály uramnál egész nap nem beszéltek egyébről, mint a csodálatos esetről, amelynek nyitját senki nem bírta kiszimatolni, míg végre déltájban, amint az »Arany medve« ivószobáját söpörték, megcsillant a seprű alatt egy szem igazgyöngy, amivel Nagy Gergelyné asszonyom nyomban a fejedelmi palotába futott, hogy ő azt is tudja, kinek a zsebéből esett ki. Egy fiatalember mulatott náluk a többi urakkal, egy fehér kutyával jött, a zsebe kilyukadt, s abból ilyenek hulltak a földre. De biz az nem nagyon törődött velök, csak úgy ímmel-ámmal szedegette fel.
No, most már csak azt kellene kitudni: ki volt az a fiatalember.
Olyan kis városban, mint Gyulafehérvár, nem maradhatott sokáig titokban. Az éji cimborák telebeszélték az egész várost a tegnapi idegen esetével, aki Petkinél hált, korán reggel egy paripát vett tőle, s azon elvágtatott valahova Kolozsvár felé. Rémítő kincs volt nála. Csak úgy dűltek zsebéből az ökölnyi nagyságú gyémántok. Ez pedig nem volt más, mint Veres László, az a kóbor, piszkos diák, akit a fejedelem tegnap délután tett meg nemesembernek.
Hát ebből aztán nem volt nehéz megszőni a többit.
Nem lehetett az kóbor diák. Képtelenség! Hol venne a diák annyi kincset? Lopta tán valahol? De ugyan kitől lopta volna? Hát kinek hiányzanak tegnap óta a kincsei? Aztán volt is itt annyi valakinek! A fél zsebéből kifizethette volna a leggazdagabb erdélyi urat!
Mind jobban-jobban nagyítva szállongott a hír, míg végre abba lyukadtak ki, hogy az nem lehetett más, mint egy átöltöztetett királyfi.
De akkor mit keresett itt?
Ej, hát mit szoktak keresni az átöltöztetett királyfiak?
Feleséget.
S ha már feleséget keresett, kire vethette volna vajon a szemét másra, ha nem a hatalmas Teleki Mihály uram szép hajadon leányára?
Telekiék valóságos nyomozást indítottak meg, amelyből ki is sült, hogy a fenséges királyfi csakugyan be akart tegnap jutni Telekihez, de az őrök nem eresztették.
Bezzeg meggyűlt a baja Istók bácsinak, nyomban vasra verték, s kémek indultak mindenfelé, a királyfi hollétét kipuhatolni.
