VIII. FEJEZET HÍRNÖK A MÁSVILÁGRÓL
VIII. FEJEZET
HÍRNÖK A MÁSVILÁGRÓL
HÍRNÖK A MÁSVILÁGRÓL
A diák habozva állt a sok fényes nagyúr előtt.
– Talán nem értetted meg? – kérdé Apafi.
– Megértettem, kegyelmes fejedelem.
– Nos, akkor bátran, rajta! Kornis, adj még neki egy kis elmeerősítőt.
Bársonyruhás apród töltött a rongyos koldusnak. Csak egy percig habozott, a másik percben eszébe jutott, hogy mesélt őnekik valamikor a másvilágról Dobos bácsi. Mese, mese, mess kenyeret, hátha ez a mese még kenyérré válnék.
– Felséges fejedelem – így szólt felbátorodva, miközben a kutyája vígan veregette a farkával –, élt egyszer két szomszéd magyarországi faluban két pap, az egyik katolikus, a másik protestáns, mégis mind a ketten igen jó barátok voltak, mert mind a ketten szerettek vadászni, s ha elválasztotta a külön dogma, összehozta őket a közös vadászterület.
Az ő barátságuk különben nem állott egyébből, mint veszekedésből, s nekik is éppen az volt a kedves témájuk, amiről az urak vitatkoztak a felséged mai ebédjénél. Örökkön-örökké azt feszegették, mi van a másvilágon. A kálvinista pap is mást állított, a katolikus is. Mind a kettőnek nagy fantáziája volt, s a saját hite szerint bútorozta be a túlvilágot. A kálvinista pap majdnem ugyanazt állította, amit az öregebbik uraság (Boér uram az öregebbik), a plébános körülbelül úgy beszélt, mint itt a fiatalabbik főúr.
Néha egészen belemérgesültek, s a két szent ember öklével verdeste az asztalt, hogy meggyőzze egyik a másikát az ő hitének valóságáról.
Tizenöt évig folyt nagy hévvel, tűzzel ez a szellemi erőlködés, de természetesen nem lett semmi eredménye.
Egyszer a plébánosnál disznótor volt, a vendégek közt ott volt a kálvinista pap, s mint egyébkor, ma is a másvilágról disputáltak, de a vendégek, kik már könyv nélkül tudták a két pap minden körömnyi állítását, argumentumát, meglehetősen unták a dolgot, mit észrevett a házigazda:
– Canis mater, hagyjuk el most az egészet, majd megtudom, ha magam is ott leszek a másvilágon.
– Esküdj meg – kiáltá izgatottan a kálvinista pap –, hogy ha hamarabb találsz meghalni, eljössz nekem megmondani, melyikünknek volt igaza!
– Ha te is megígéred, Miska. (Mert Miskának hívták a kálvinista lelkészt.)
– Esküszöm, hogy eljövök hozzád a halálom után. Papi hitemre fogadom.
– Én is esküszöm. Itt a kezem rá. Elmegyek hozzád, és megmondom az igazat.
A vendégek mosolyogtak, hogy milyen ünnepélyesen fogadkozik a két disputáns. Ej, tiszteletes uraim, a halál még messze van – vegyük még előbb hasznát ennek a világnak is, koccintsunk, mulassunk!
Mulattak, vígan voltak egész tíz óráig éjjel, akkor is vidám zsibajjal, pajkos nevetéssel oszlottak szét, ki gyalog, ki kocsin, ki szánon, aszerint, ahol lakott.
A kálvinista tiszteletes utolsónak ült fel a szánjára, s még lekiáltott onnan tréfásan:
– Áll hát a fogadás?
– Áll!
A plébános az utolsó vendéget is látván kihajtani a kapuból, befordult az ambitusról, elimádkozta ott bent az esti imáját, és lefeküdt.
Alig aludott egy órát, midőn egyszerre arra riadt fel álmából, hogy valaki megzörgeti a külső ablakot.
Hideg borzongás futotta át tagjait, pedig hozzá volt szokva az éjjeli felköltésekhez.
Az ajtó fölött egy szegen lógtak a temetőkert kulcsai. A szög e pillanatban magától esett ki a falból, s a kulcsok kísértetiesen csörömpölve gurultak az ablak-közbe.
– Ki az? – kérdé a plébános, felugorva és papucsaiba bújva.
– Én vagyok, Miska – felelte odakünn az ismert hang.
A plébános az ablakhoz lépett és félrevonta a függönyt.
A kálvinista pap állt odakünn.
– Visszajöttél? Mi bajod történt?
– Meghaltam – felelte a kálvinista pap tompa, nyöszörgő hangon –, és eljöttem neked megmondani, hogy a másvilágon se úgy nincs, ahogy én mondtam, se úgy nincs, ahogy te mondtad. Ámen!
A plébános ajkain ott lebegett a felelet: »Ugyan ne beszélj bolondokat, Miska« – de a szót megfagyasztotta az a körülmény, hogy az alak egyszerre eltűnt az ablak alól, mint a szellem, sem a hó nem ropogott a lába alatt, sem a lábnyomai nem látszottak benne, pedig a holdvilág szépen odasütött.
A kakasok éjfélt kukorékoltak.
A plébános vacogó fogakkal bújt a dunyha alá, s reggelig kitörte a forróláz.
De még jobban reggel, mikor a gazdasszonya jelenti:
– Főtisztelendő uram, nagy szerencsétlenség esett.
– Mi történt?
– A kálvinista tiszteletes úr szánja, amint az este innen elment, olyan szerencsétlenül borult fel a hegyszakadéknál, hogy úr is, kocsis is lezuhantak a mélybe, és szörnyethaltak.
*
– Hát én azt gondolom, fölséges fejedelem – végzé a koldusdiák meséjét –, hogy ha igaz az, amit a másvilágról jött hírnök mondott, a két vitatkozó főúr közül egyiknek sincsen igaza.
– Igazad van! – kiáltá Apafi. – A történet igen szép és tanulságos. Meg vagyok vele elégedve.
A főuraknak is tetszett.
– Okos fiú – jegyzé meg Boér Kristóf nevetve. – Legyőzött bennünket. Én megadom magamat.
– Egyszóval nem kapnak kegyelmetek kardot.
– Igaz, ki kapja most már a kardot, a fejedelem ajándékát?
– Istenemre, ki más, mint e fiú – mondá a fejedelem.
– Úgy látszik, nem a mese tetszett meg Apafinak – gúnyolódott halkan Béldi –, hanem a »fölséges« cím, amivel a fiú csiklandozta.
– De iszen szép volt és találó a mese is – felelte a szomszédja, Inczédy.
– Ugyan, ugyan! – vágott közbe az udvari bolond – hiszen éppen azt mondta, amit a tudós. A tudóst kinevették vele, a tudatlantól akceptálják. Ilyen a világ!
– Tanúk, uraim – szólalt fel Apafi –, a kardot annak ígértem, akinek igaza lesz a két úr közül. Egyiknek sincs igaza; úgy dönté el a fiú. Legyen hát övé a kard, mert neki van igaza. Íme, vedd a kardot.
– Felséges uram, hogy kössem én azt – mondá a koldusdiák szerényen – e rongyokhoz?
Apafi elnevette magát, valóban szánalomra méltó volt a fickó kinézése; nyomban intett a szekretáriusának:
– Vigye ki, és öltöztesse fel előbb csinosan.
Alig lehetett ráösmerni, midőn visszatért ismét; takaros szürke dolmány, zöld nadrág volt rajta, a lábán szattyáncsizma, kezében szürke báránybőr kalpag kék nyelvvel. A hajdani és a mostani csatlósok viseletéből válogatta össze ott künn a várnagy. Igazán jól festett a legényke.
– No, most már nesze a kardod! – mondá neki Kornis apród.
– Még most sem köthetem fel, felséges fejedelem.
– És miért nem? – kérdé Apafi majdnem bosszankodva.
– Mert kardot csak nemesember viselhet, én pedig nem vagyok az.
Általános hahota támadt, maga a fejedelem úgy nevetett, hogy könnyei is potyogtak.
– Istenemre, ily agyafúrt fickóval még nem volt dolgom! Ugye, örmény vagy, he-he-he? Ne is mondd, hogy nem örmény vagy, ha nem az vagy, mert abban a hitben akarok meghalni, hogy az voltál. No, ez jól adja, urak! Hol van Naláczi uram? Menjen be kegyelmed a kancelláriába, és isten neki, állítson ki egy nemeslevelet. A piktor odaát van a másik szárnyban, a fejedelemasszonynak fest valami almáriumot. Elő kell hívatni, hadd diktáljak neki egy nemesi címert.
A piktort csakugyan legott előkerítették. Gabcsa Gábornak hívták, hosszú, nyurga legény, olyan sunyi arccal, hogy bizonyosan bankócsináló lett volna, ha lett volna már akkor bankó.
– Hívatni kegyeskedett, nagyságos uram.
– Mit dolgozol?
– Amaranthus-virágokat festek a nagyságos fejedelemasszonynak!
– Hagyd abba most azt!
– De nem merem ám, instálom, mert a fejedelemasszony…
– Asszony, nem asszony… Az ország dolga előbbre való. Egy címert festesz rögtön.
– Mit fessek belé?
– Egy nagyon fáradt utast, egy fickót zöld mezőben.
– Nagyságos uram, nem lehet a fáradtságot lefesteni.
– Nem lehet lefesteni? Hüm! Persze, hogy nem lehet. Persze, persze – mondá elszomorodva –, embert lehet, de hogy el legyen fáradva, az a nehéz, az a lehetetlen… Akkor hát hagyjuk ezt prédikátumnak, hogy is hívnak csak, fiú?
– Veres László.
– Tehát legyen Fáradi Veres László, s eredj, fesd le ahelyett a fehér kutyáját, zöld mezőben.
Egy jó óra múlva behozták készen a nemeslevelet is, a címert is.
A fejedelem alákanyarintotta nevét az egyiknek, s figyelmesen megnézte a másikat.
– Ez a kutya, szavamra mondom, úgy néz ki, mintha kecske lenne. Az embernek szinte kedve támad megfejni. Miféle kutyát festettél ide, te bolond?… De már mindegy, a kecske is jó állat; adjátok oda a suhancnak, aztán ki kell kergetni a palotából, mert még saját fejemet is elkéri.
– Hisz nem bolond – tört ki önkéntelenül Béldi Györgyből.
– Hogy érti ezt kegyelmed? – fordult hátra a híres árulkodó Kendefi János.
– Úgy, hogy egy ilyen ügyefogyott utasnak – felelte Béldi bátran – nehéz lenne cipelni útközben.
Azután hozzátevé, Inczédihez hajolva:
– Hogyne, mikor egész Erdélyországnak is túlságos teher.
