VII. FEJEZET A FEJEDELEM DÉLUTÁN
VII. FEJEZET
A FEJEDELEM DÉLUTÁN
A FEJEDELEM DÉLUTÁN
Erdély trónusán Apafi Mihály uram őnagysága ült, aki igen jámbor fejedelem vala, de mégis sok rosszat cselekedett, kivált délutánonként.
Ezeket a »délutánjait« az erdélyi rendek is észrevették, és azt a törvényt hozták érett ésszel, hogy amit pedig őnagysága délután rendel vagy ír alá, az semmisnek vétessék, amiből ismét új bonyodalom keletkezett, mert őnagysága olyan hosszúra nyújtá ki a délutánokat (persze, ahonnan telt: az éjszakákból), hogy a délelőttöket rendesen átaludta. Mármost hát mikor uralkodjék, ha délután nem szabad, délelőtt pedig nem lehet?
Hanem iszen nemhiába hevert a fejedelmi jogar uratlanul a sutban, sokszor vette azt kezébe, akit nem is illetett, mint például Teleki Mihály uram vagy őnagysága a katonás természetű fejedelemasszony: Bornemisza Anna. Sőt valljuk meg az igazat, némelykor még a szerény Naláczi uram is majdnem fejedelemnek játszotta magát.
Maga a fejedelem mulatozásban tölté idejét víg és könnyelmű főurak társaságában. A komoly tanácsuraktól irtózott, mint a tömjénfüsttől az ördög. Az összes udvari méltóságok közül a legtöbb dolga a főinnyaadónak volt. Valóban, a főpohárnokmester híven eljárt a maga tisztében, a fejedelmi pince Gyulafehérvárott el volt látva a legjobb magyar és külföldi borokkal. Igazi gyönyörűség volt megnézni.
Apafi a mostanság szokásos hadiszemlék helyett gyakran tartott a pincében hordó-szemléket, s az egyes hordókat sajátkezűleg ékesítette fel nevekkel és elmés feliratokkal. Tizenkét egyforma nagy hordó, mely tele volt vörös borokkal, a tizenkét apostol nevét viselte: »Judas Iskariotes de Eger«, »Simeon Zélotes de Neszmély« stb. Két tokaji aszúval megtöltött hordócska Macedóniai Fülöp és Julius Caesar neveivel büszkélkedett.
Így tudta őnagysága összekötni a hasznos tudnivalót a mulatságossal.
Egy délután, de még a délutánok elleni törvény előtt, rózsás kedélyhangulatba jutván az urak, asztalbontás előtt nagy disputába keveredék Apor István Boér Kristóffal afölött, hogy milyen a túlvilág. Divatos témája volt ez őseinknek. Mindig elöl kezdték, soha be nem végezték.
Az egyre hevesebbnek növekedő vita, gondolom, onnan támadt, hogy Salitius Márton, a fejedelemasszony orvosa, figyelmeztette a fejedelem őnagyságát, hogy immár elég volt, többé ne nyúljon a kupához, mert árt neki az ital. A bor, úgymond, sok embert visz a másvilágra.
– Aki úr, az a másvilágon is úr – jegyzé meg Bánffy Dénes.
– Meglehet – mondá Salitius –, csakhogy a másvilágon nincs egy másik Erdély.
– Nem hiszem, doktor – szólalt fel a tréfás kedélyű Thoroczkay Mózes –, hogy a borital is szaporítaná a halandóságot. Kegyelmed mondta nemrégiben, hogy a legnagyobb halandóság van a gyermekek közt, az egynapostól kezdve a négyévesekig, egyszóval éppen azok között, akik nem élnek borral.
Erre aztán kitört a hahota, és újra összecsengtek a poharak, de mint mondottuk, Apor és Boér uraimék fölkapták a témát, hevesen összeszólalkozván a másvilág titkai fölött. Mindenik jobban akarta tudni, mi lesz ott. Az egyik tagadta az alágyújtott katlanokat a pokolban és a lelkeket, amik bent főnek, ellenben a Mohamed paradicsomából ismert el némelyeket, alkalmasint a tubafa-árnyékot, mert a nagy rikácsolásoktól tulajdonképpen nem is lehetett hallani, ki mit állít.
A vita nem maradhatott sokáig szűk medrében, többen hozzászóltak, lassankint általános lett, sőt még a fejedelem is részt vett benne, körülnézvén félénken, hogy nincs-e itt valahol Teleki Mihály uram, aki vagy rosszalló, vagy helyeslő szemöldrángatásaival szokta kísérni mindannyiszor, ha a száját kinyitja, ami utoljára is nagyon kellemetlen állapot.
De szerencsére Teleki Mihály uram nem volt ott, úgyhogy őnagysága egész bátran odaállhatott egyszerű embernek az eszével mérkőzni, mert a Bibliában és a teológiai dolgokban nem volt híjával az ismereteknek.
De két bőszült bikát könnyebb megállítani, mint két szenvedélyes vitatkozót. Apafinak nem volt ahhoz elegendő hangja sem, s az, hogy a szava fejedelmi szó, ez egyszer nem jött számításba.
– Lassabban, urak! – szólt a fejedelem, és odacsapott tenyerével az asztalra. – El fogjuk dönteni, kinek van igaza kegyelmetek közt. Éppen ma érkezett hozzám Thököly Imre uram képében egy híres tudós Eperjesről. A neve Schmidt István, bejárta a külsőországi univerzitásokat, a világ legnagyobb tudósaival áll levelezésben. Ha engem nem akarnak hallgatni kegyelmetek, hát jól van, azért mi mégis mindjárt módját ejtjük eldönthetni, melyik a különb teológus, Boér-e vagy Apor. Eredj, fiam, Kornis Pál, szólítsd ide a Thököly Imre követét.
A kupákat töltögető apródok közül egy eleven, csinos fiú, aki kék dolmányt viselt ezüst csatokkal, futott el a parancsot teljesíteni, s nemsokára visszajött jelenteni:
– Schmidt uram rögtön itt lesz a nagyságod színe előtt.
– No, most hát megtudjuk végre, miképp állnak a dolgok a másvilágon. Hadd lássuk addig is, szedjük kévékbe, mit állított Apor és mit állított Boér. Akinek igaza lesz, annak ajándékozom a legszebb kardomat, az opálköveset. Úgy kössék egy rakásba az eszüket kegyelmetek.
E pillanatban lépett be Schmidt István, magas, nagyszakállú úriember, egyszerű fekete magyar ruhába öltözve. Nyugodt, halvány arcán élénken rajzolódott a megütközés: miért hívathatta a fejedelem a folyó ügyek ilyen előhaladott stádiumában? Mert biz ott az arcok mind ki voltak már derekasan pirosodva a borbeli nedvektől, s a szemek lázas fényben égtek.
– Kérettük kegyelmedet – kezdé a fejedelem kegyes fejbólintással –, minekutána néminemű disputa keletkezék két hívünk Boér és Apor uraimék között a túlvilág felől. Hallottuk kegyelmed ritka jártasságát a világi és egyházi tudományokban, ismeretes előttünk bölcs judiciuma; Imre öcsénk leveléből is sok szépeket olvastunk kegyelmed felől.
A szepességi úr meghajtotta magát:
– Parancsoljon velem Nagyságod.
– Kegyelmednek kell eldönteni, kinek van kettőjük közül igaza. Adják elő az urak véleményeiket, de – tette hozzá Apafi nevetve – egymásután, ne egyszerre.
Hanem ez a figyelmeztetés sem használt, mert a két úr nagy szenvedélyességgel egymás szavába belekotyogva, rikácsoló, türelmetlen hangon adta elő az álláspontját. Az opálköves kard volt-e az oka vagy hitük szilárdsága, nem tudni.
– Nos, mit mond hozzá kegyelmed? – kérdé a fejedelem Schmidttől, miután az figyelmesen meghallgatta a vitázókat. – Melyiknek a részén van az igazság?
– Igen, halljuk végre, milyen valójában a másvilág? – kiálták a főurak.
Csak Béldi György kurjantott fel vidáman: – Ugyan, mire való az? Hiszen sohasem halunk meg! Bort töltsetek, fiúk, a poharakba!
– Pszt! Csend! Beszéljen kegyelmed – intett Apafi a kezével. – Apród, hozd ide a fegyvertárból a prémiumot, az opálos kardomat!
– Nagyságos uram! – kezdé Schmidt, s ünnepélyes csend állt be a teremben. – Meghallgattam az érdemes főurak őkegyelmeiknek opinióját a túlvilágról figyelmesen. Egyik is, másik is szépen kiszínezte a saját hite szerint. Én erre csak azt mondom…
– Halljuk, halljuk! – hangzott fel minden oldalról.
– …azt mondom, hogy az isten a mindenség titkai közül sokat árult el az embereknek.
– Igaz, igaz!
– A többi teremtményei sokkal kevesebbet tudnak, mint mi, meg lehetünk tehát elégedve, de az isten, mikor a mindenség titkait közprédának bocsátotta, nem adott oda mindent; némelyeket megtartott magának.
– A dologra, tudós uram, a dologra! – szólt bele Bánffy türelmetlenül.
– Hiszen a dolognál vagyok, uraim. Mert amiről a két főúr vitázott, az éppen a mindenség ama titkai közé tartozik, amiket az isten magánál tartott. Dixi.
Bölcs volt a Schmidt uram válasza, de az urak elégedetlenül morogtak, csak egyetlen hang kiáltá valahonnan a terem szögletéből: »Úgy van!« Megbotránkozva néztek oda, hát az udvari bolond volt.
Maga a fejedelem bosszankodva szólt oda az apródoknak, de úgy, hogy mindenki hallja:
– Ha a tudós nem bírta eldönteni, szaladjatok le a palota elé, s hozzátok fel az első arra menő embert. Amit a tudós el nem döntött, döntse el az első tudatlan.
Nosza, az apródok engedelmesen iramodtak le tudatlan embert fogni az utcáról. No, az bizony nem lesz nehéz! Nemcsak Gyulafehérvár utcáin akad az, de a fejedelmi tanácsban is.
Kicsinyég vártatva nagy dulakodás zaja hallatszott be az előcsarnokból.
– Eredj csak megnézni, Baló Mihály, mi az.
Az udvari hadnagy elment meg visszajött:
– Egy fiatal csavargót tuszkolnak be az apródok, nagyságos fejedelem, de sehogy sem akar bejönni a kutyája nélkül, rúg, kapál, küszködik.
– Hát jöjjön be kutyástól.
Baló Mihály újra kifordult eligazítani a lármás csatázót. Az apródok nemsokára betaszítottak egy vedlett ruhájú fiatalembert az ajtón. Szakadozott diáktóga volt rajta, s a poros saruiból kilátszott itt-ott a lábhús, pedig az egyik talp madzaggal volt a fejhez kötve. Hiába no, a csizmadiák sem tudnak maradandót alkotni.
– Hol vettétek a fickót? – kérdé Lázár Gábor uram vörösen, mint a rák, mert körülbelül ő volt a legjobban becsípve.
– Éppen ő ment el a kapu előtt, amikor leértünk, s a parancs úgy szólott, hogy az »első arra menő«.
Apafi helyeslőleg bólintott nehezedő fejével, mialatt apró szemei álmosan pislogtak.
– Hogy hívnak? – kérdé, és nagyot fújt.
– Veres Lászlónak.
– Mi vagy?
– Vándor vagyok.
– Sovány mesterség – vélte Béldi.
– Mit akarnak velem az urak? Én semmit sem vétettem. Én bepanaszolom az urakat. Eresszenek el!
S felemelte ökleit, dühösen jártatva végig szemét a három apródon, akik felkényszerítették.
– Szerencsétlen! – súgta neki az egyik apród, a kis Kornis Pál –, nem tudod ki előtt állasz?
– Hát aztán, mit bánom én, ha Pontius Pilátus előtt állok is!
– Hiszen ha csak ott állanál, de ez őnagysága Apafi Mihály, Erdély fejedelme.
A koldusdiák elsápadt, és lassú reszketegség fogta el a lábait. Egy fejedelem előtt áll! Szétnézett a nagy boltíves teremben, szeme átfutotta az ezüstbilikomokat az asztalon, az aranyzsinóros, bársonyruhás apródokat, majd a falra tévedt, hol az asztalfőn ülő sovány embernek az ábrázata volt lefestve… szakasztott az az arc, csakhogy zöld bársony mente van rajta s aranyos drágaköves jogar a kezében.
A koldusdiák térdre roskadt.
– Kelj fel, fiam – szólt a fejedelem. – Ne félj semmit, egy hajad szála sem fog meggörbülni. Adjatok neki egy pohár bort, hadd térjen magához.
A nyájas szó és a bor csakugyan visszaadta bátorságát.
– Nincs itt ellened semmi kifogás – kezdé azután Salitius, a doktor. – Sőt ellenkezőleg, a fejedelem bírónak hozatott fel, édes fiam. Te fogod eldönteni, két úr közül kinek van igaza.
– Én? – hebegé zavartan. – Hogyan merészelném?
– Ha a fejedelem parancsol valamit, annak engedelmeskedni kell.
Veres László meghajtotta a fejét. A fehér kutya nyugodtan lefeküdt eleibe a négy lábára, és biztatóan pislogott rá a sárga karikás, okos szemeivel.
– Adják elő neki kegyelmetek – vette fel a fonalat Apafi – a disputa tárgyát.
Ezúttal Salitius magyarázta meg szögrül-végről a két főúr vélekedését, miközben Béldi uram gúnyosan súgta a mellette ülő Inczédinek:
– Bizony, valami okosabbal tölthetnénk az időt, mint az efféle hóbortokkal.
– Nem adom száz forintért – viszonzá mosolyogva Inczédi –, hogy nem vagyunk nagyobb státus; mert ha nagyobb státus volnánk, most itt ebédelnének a külországok követei is és kinevetnének bennünket.
– Igaza lehet kegyelmednek – vélte a tudós Bethlen –, de én nem találom a dolgot nevetségesnek. Őnagysága inkább felette finom elmeélt tanúsít, midőn egy tudós után egy tudatlantól kérdezősködik. Higgyék meg, uraim, ebben van filozófia és inger.
Béldi gúnyosan húzta szét az ajkszögleteit: – Nem annyira filozófia, mint bolondéria, nászuram.
– Márpedig én mégis azt mondom. Ha ösmernék az igazságos Harun al-Rasíd történetét és kalandjait, azok közt sok ilyforma van, pedig az nagy uralkodó volt.
– Régen volt az, sógor – jegyzé meg Béldi –, ha ugyan valamikor igaz volt.
– Csendesség, uraim – hangzott most az Apafi szava –, halljuk hát a fiatalember nézetét: hogy van a másvilágon?
