VI. FEJEZET A FEHÉR ÉS A FEKETE KUTYA
VI. FEJEZET
A FEHÉR ÉS A FEKETE KUTYA
A FEHÉR ÉS A FEKETE KUTYA
Egy vézna, himlőhelyes alak dugta be fejét a szobába:
– Gyerünk, ifiasszonyka, mert nagy út áll előttünk.
– Mindjárt, mindjárt, Pizsera uram.
Ez volt a híres »szegények fuvarosa«, Pizsera apó, aki bizonyos fogadás folytán jótékonyságból, ingyen fuvaroztatta az embereket – amikor kedve volt hozzá.
Két rossz macska lova volt, Beta és Fecske, a gubó diákok és a »botos diákok« rendesen ezen a két gebén tették az első kirándulást a Helikon felé, azzal t. i., hogy régi időktől fogva szokásban volt a versfaragási mesterségben a két jámbor állaton kezdeni az elmeköszörülést.
Egy pár ilyen versezet a mai napig is fennmaradt:
Pizsera bácsi
Büszke Betája
S a deli Fecske
Harminc szem zabot
Evett egy este.
Büszke Betája
S a deli Fecske
Harminc szem zabot
Evett egy este.
Pizsera apó magánkívül lett dühében, ha egy ilyen verset elkiáltottak a háza előtt a »tizenhárom városban«: »Ejnye, mordizom adta – kiabálta a »clamantesek« után –, no, hogy kilenc kopókölyök marja a torkotokat!«
Pizsera apó szállította Dobosékat Szegedre, s most is arra játszotta magát, hogy a lovak türelmetlenkednek odakünn. Pedig azoknak eszökbe sem jött a türelmetlenség, nem ösmerték azok ezt az érzést, örültek szegények, hogy élnek. De Pizsera apó mindenféle nemes gerjedelmet látott szerető szemeivel a lovaiban, amelyekre büszke volt, mert – mint dicsekedni szokott – több jót tettek már ezek, mint egy püspök.
A Pizsera sürgetésére csakugyan kifejtőzött a fiúk karjaiból Dobosné.
– El ne felejtsetek. Gondoljatok rám – mondá fuldokló hangon, s keresztülszaladt az udvaron a kocsihoz.
A fiúk utána futottak.
– Ó, anyánk! – kiáltá Pista szívfacsaró hangon. – Ne hagyj el minket!
– No, no, no – csillapítá őket színlelt vidám hangon Dobos. – Teringette, gondoljátok meg, hogy maholnap férfiak leszünk… mind a hárman. (Magát is a gyerekek közé vette a szegény bácsi – pedig már őbelőle nehezen lesz férfi valamikor.)
A kocsinál már mind ott voltak összegyülekezve a Dobosék jó emberei, akik még egy istenhozzádot akartak nekik mondani.
Pereczék a szomszédból, Majorosék, Birliné asszonyom a Csapó utcából, a sok diák, akik valamikor náluk kosztoltak, sőt még az ellenségek: Bujdosóék is eljöttek, s maga Bujdosóné asszonyom pityeregve ösmerte be a búcsúzásnál: »Kegyelmed volt köztünk a királyné, kegyelmed mindnyájunkat fölülmúlt a főzőkanalával.«
Mit nem adott volna azelőtt Dobosné ezért a meghódolásért – de most csak sírni tudott.
– Isten áldja meg, néni! Isten áldja meg, kom'asszony! – köszöntötték minden oldalról. – Legyen szerencsés, legyen boldog!
Pizsera apó maga is ellágyult, s szemére húzván a kalapját, kibontá az ostort, s meglegyintette a deli Fecskét és a büszke Betát, mire a két jámbor ló nagy ímmel-ámmal megmozdult.
Dobosné még egy pillantást vetett a körülállókra és a házra, mely az övé volt. Az eperfa lombja búsan integetett az udvaron, s annak a pirosbélű sertésnek a boltajtón mintha könnyek szivárognának a behunyt szeméből. A becsukott zsaluk, a fehér kémény a tetőn még egyszer elfutottak a szeme előtt, s aztán nem látott többé semmit, odaroskadt a Dobos bácsi nyakára aléltan.
Csak mikor elhagyták a várost, a szabad mezőn, a hűs szellő amint megcsapta arcát, pillantott még egyszer szülővárosára.
S íme látja, hogy az úton ott szalad utánuk a két Veres-fiú.
– Megálljon, Pizsera uram, megálljon! Azaz, hová beszélek… Jaj, már az eszemet sem tudom! Menjünk, menjünk sebesebben, mert ha utolérnek a gyermekeim, mindjárt megszakad a szívem…
– Csak ne sajnálja kegyelmed azt az ostort, ha istent ösmer – rimánkodék Dobosné.
– Ostort? ezeknek? – duzzogott sértődve. – Csak senki sem bikkmag, hogy a sárkányra hólyagot kössön.
Hanem azért mégis közibe vágott a két griffnek, úgyhogy azok igazán neki lódultak, a felporzott debreceni homok csakhamar a folyton távolodó diákokat is eltakarta előlük, s a diákok elől is a szekeret.
Laci fáradt el előbb.
– Hova loholjunk tovább? Már úgysem érjük utól a szekeret. Forduljunk vissza.
Pista megállott erre gondolkozva, miután előbb kifújta magát:
– Visszaforduljunk? Minek? Menjünk inkább, amerre a két szemünk visz. Valami titkos érzés azt súgja nekem, hogy megtaláljuk a szerencsét.
– Amit úgy értesz, hogy mint nemesemberek térünk majd egykor vissza Debrecenbe?
– Nem ide, Szegedre kell előbb mennünk – sóhajtott fel Pista. – Ha valami lenne belőlem, nénit felkeresni volna a legsürgősebb dolgom, hogy az ő sorsán segítsek, azután Krucsayt venném számolóra, és csak akkor jönnék végre ide.
Mialatt a nénit említette, bánatos gyöngédség tükröződött arcán, majd a bosszúérzet csillant meg szemeiben Krucsay nevénél, s végre pír önté el arcát, amint arra gondolt, hogy akkor aztán idejönne Debrecenbe.
Az aranyos kardkötő ott volt most is szépen becsomagolva a tógája zsebében, azt magával viszi, s jövet a derekára köti majd, hogy meglássa az, aki adta, csakhogy már kard fog azon akkor lógni…
– Hát nem bánom – felelte az öcs –, menjünk a szerencse után.
Elindultak csak úgy vaktában, az első cél az első torony volt. Sokáig mentek egymás mellett hallgatag, míg megszólalt Pista:
– Nagy dolog az, öcsém, bolondságnak, amibe mi fogtunk. Két koldus útra kél gyámol nélkül és mégis reménnyel. Fájdalom! csakis ezzel van tele útitáskánk!
– De még ez is elfogyhat.
– Az enyém nem, de miattad aggódom. Félek, nem lesz elég kitartásod. És mégis megeshetik, te érsz előbb célt. Én elveszhetek, te megmaradsz. Ígérd meg erre az esetre, hogy megsegíted nevelő szüleinket, és bosszút állasz apánkért.
– Ígérem – mondá ünnepélyesen a kisebbik diák.
– Hallja a nyílt ég fölöttünk!
Éppen kezdett az esti szürkület leszállni a harmattól nedves füvekre, s két apró csillag gyulladozott a mennybolton.
A két testvér oda nézett fel, s az apró csillagok nyájasan pislogtak le, mintha mondanák: »Hallottuk bizony, hogyne hallottuk volna.«
Éjfélre értek falut, s csak egy ablakban égett mécsvilág. Fáradtan, tikkadtan kopogtattak be.
Nemsokára megnyílt a kis ablak, széthúzódott a tarka függöny.
– Ki az? – kérdé egy nyers hang belülről.
– Szegény, éhes diákok vagyunk. Éji szállást és egy falat kenyeret kérünk a jó emberektől. Itt világosság derengett az ablakban, hát ide fordultunk kegyelmetekhez.
– Ez nem jó hely az utasoknak. Ide a halált várjuk vendégnek – felelt az előbbi hang.
– Úgy? Haldokló van a háznál? Engedelmet kérünk, de mi nem a halál vagyunk!
– Akkor hát vigyen el benneteket az ördög!
Mérgesen becsapta az ablakot, de alig voltak tíz lépésnyire, amint nagy csattanással kinyitotta újra.
– Hej, diákok, diákok! Jertek csak vissza; tudtok-e írni?
– Azért vagyunk diákok, hogy tudjunk – felelte Laci.
– No, akkor forduljatok be! Éppen jó órában találtatok ide.
A házajtó retesze nem sok vártatvást megcsikordult, s a diákokat beeresztették a szűk pitvaron át a szobába, hol egy tarka ágyon összetöpörödött anyóka haldokolt.
Ősz volt a haja és szemöldöke, melle kínosan hörgött, míg a kezében megszentelt barkát tartott. A rokonok minden felindulás nélkül állották körül. – Anyó – mondá most egy magas, szálas férfi, megrántván a haldokló kendőjét, mely a nyakán volt –, diákok vannak itt, akik meg tudják írni a testamentumot: mondja nekik kegyelmed, mit írjanak.
Az öregasszony fuldokló köhögésbe tört ki, mialatt halántékai megkékültek:
– Jaj, jaj, ti a garabonciás diákok vagytok!
– Nem vagyunk garabonciás diákok. A debreceni kollégiumból valók vagyunk.
– Jó, jó – nyögte a beteg, miközben összevacogott a fekete kiálló foga –, mutassátok a talpatokat, hadd lássam. Ágnes, hozd ide közelebb a mécsest. No, nem bánom, írjátok, amit kívánok. Azt hittem, lólábatok van, és a pokolba akartok vinni.
Egy öregember, aki testvére lehetett a haldoklónak, valami attramentum-félét hozott elő és gyűrött papirost, melynek az egyik oldala már tele volt írva.
Pista vette kezébe a tollat, és írni kezdte, amit az öreg diktált:
– A lelkemet hagyom a mennybeli istennek.
A szálas férfi helyeslőleg bólintott rá.
– Írjad tovább, diák. A testemet hagyom az anyaföldnek.
Ezt is nyugodtan vették a jelenlevők. Ez még mind csak az értéktelen holmi.
– A földjeimet hagyom a Kertész János unokámnak.
Most mindnyájan dühösen néztek egy fiatal legényre, aki az asztalon keresztbe tett lábakkal ült, és késsel faragcsált valamit.
– A lábas jószágot testálom a testvérem fiának, Rácz Istóknak.
A szálas férfiú elégületlenül pislogott.
– Írjad diák, írjad – nyöszörögte a haldokló, minden erejét összeszedve.
– A ház és a benne levő holmi legyen az Ágnes unokahúgomé.
Mialatt a diák ezt is papírra tette, megindult a szóvita egy szögletben Ágnes és Rácz Istók közt. Istók úgy értette, hogy most minden lábasjószág neki van testálva, az asztal, a székek, az üst, a lócák, egyszóval minden az övé a bútorokból is, aminek lába vagyon. Ágnes ellenben csak a háziállatokat értette a »lábas jószág« alatt: »Nem én, Istók bácsi, még egy lábas serpenyőt sem engedek innen elvinni kegyelmednek.«
A beteget éppen nem konfundálta ez a vita, talán nem is hallotta, s imigyen intézkedett a továbbiakra nézve:
– Összes készpénzemet, ezer talléromat pedig hagyom a legfiatalabb unokámnak, Mohorai Ferencnek, de csak huszonnégy éves korában vehesse fel.
Abban a pillanatban leugrott a kemence tetejéről a nevezett Mohorai Ferenc, tizenhárom éves fiú.
– Hol az az ezer tallér, nagyanyó? Add ide hamar és halj meg!
– Csitt, te prücsök! Hogy mersz ilyeneket beszélni a nagyanyádnak, te hálátlan?
A haldokló sárga arcán bágyadt mosoly jelent meg, jeléül annak, hogy a szeretet nem engedi magát kapacitáltatni, megfogta a fiú kezét gyöngéden.
– Jaj, de hideg a kezed, nagyanyó! Ereszd el az enyimet!
– Jó, jó, eredj hát lefeküdni. De fordulj ide még egyszer a lámpa felé, hadd lássalak, miképpen nézel ki.
– Várj hát, hadd fésülködjem meg előbb.
A beteg anyóka arca úgyszólván derült lett, míg kedves unokájával enyelgett.
Ezalatt Ágnes egy köcsög aludttejet hozott be Laci számára és egy nagy karaj kenyeret; Pista türelmetlenül szólt a beteghez:
– Következik még valami?
– Lássuk csak… a földek, a pénz, a holmi, a lábas jószág… nincs egyéb! De igen, igen… a két kedves kutyám. Nos, kinek hagyjam a kutyáimat?
Töprengve hunyta be szemeit egy percre, aztán nyöszörgő hangon mormogta:
– A kutyákat? Igaz, a kutyákat! Uccu diákok – kiáltott fel majdnem vígan – …a kutyákat nektek hagyom, diákok!
Rémletes volt, amint e szavaknál a fogait kivicsorította. A virrasztó rokonok összemosolyogtak, Pista ellenben tisztességtudón felelte:
– Köszönjük alásan a jóakaratját, de mire valók nekünk a kutyák, mikor magunknak sincs mit enni.
– Hát miféle szerzet vagytok? Hol kóborogtok itt, hová és miért mentek?
– Árvák vagyunk, nincs hova mennünk, nincs kihez fordulnunk, hát a szerencsét keressük.
– A szerencsét? – szisszent fel, s kezeivel izgatottan kezdett dobolni a tarka dunyha kockáin. – Hátha én vagyok az a szerencse. Haldokló vénasszony képében is járhat az. Mit tudjátok ti azt, tacskók! No, no, csak vigyétek magatokkal azt a két kutyácskámat; bizony hasznát vehetitek még, fiacskáim. Ki tudja, mire lesznek jók? Aztán hogy nem tudjátok mivel tartani? Ej, ej! Bodri! Dráva!
Erre a hívásra két apró közönséges juhászkutya mászott elő az ágy alól: hosszú-szőrű, lompos farkú mindkettő, az egyik tiszta fehér volt, a másik tiszta fekete.
– No, ugye, szép állatok az én kutyáim? Gyere te fekete, te Bodri, úgy-úgy, nyald meg a csontos kezemet, milyen jó meleg nyelved van… hagyok neked három kemény tallért, ne mondd, hogy rossz gazdád volt, teneked pedig Dráva, elég lesz egy tallér is, ösmerlek, azért hát neked csak egy tallért hagyok.
Benyúlt a vánkosa alá, s kihúzott onnan egy zacskót, s kiolvasta az előtte álló asztalka egyik szögletére a három tallért, a másik szögletére pedig egy tallért tett le.
– No diákok, válasszatok most már a kutyák közül, hi, hi, hi. Te válassz először, aki a testamentumot írtad!
– Én az öcsémre bízom – mondá Pista –, ő válasszon.
– Én az egytalléros kutyát választom, a fehéret! – felelt Laci habozás nélkül.
Az öregasszony úgy vigyorgott, mint egy sátán.
– Derék gyerekek vagytok, derék gyerekek! Ti bizonyosan megtaláljátok a szerencsét. No lám, no lám, mindenik a másiknak akarta a pénzesebb kutyát.
A beteg fejét csóválta efölötti bámulásában, s ebben a fejcsóválásban aludt el olyan csendesen, mint akármilyen más egészséges halandó.
– Nem is fog az meghalni – sugdosták a rokonok –, csak komédiát csinál, hogy minket összehívatott.
Reggelre azonban már halott volt, mire a diákok, akik kialudták magukat az éjjel a szénapadláson, elindultak a két kutyával…
A kutyák, mintha tudnák melyik kié: a fehér kutya a Laci mellett, a fekete kutya a Pista mellett poroszkált engedelmesen.
Úttalan utakon estig bandukoltak, de a két kutya és a végtelen alföldi sík csak nem akart tőlük elmaradni. Pedig az akkor még nem volt a mostani aranykalászú tenger, ahelyett förtelmes mocsarak lövellték messze bűzüket; nádasok, ingoványok lepték el az óriási pusztát, úgyhogy néha egy félmértföldnyire kellett visszafordulni, hogy a süppedékes helyeket elkerülhessék. Hívogató tanyák nem fehérlettek sehol az út mentén, még a bolondos szélmalmok sem forgatták a karjaikat integetve, hogy: »erre, erre.«
Végre későn este egy erdőt értek.
A fehér kutya hajtani kezdett az erdőben, és csakhamar egy jókora nyulat hozott a fogai között.
– No, ez derék kutya – mondá Pista –, most már nem halunk meg éhen. Megsütjük a nyulat, és megesszük.
Letelepedtek egy fa alatt, tüzet raktak, nyársat csináltak, és a lenyúzott tapsifüles piros húsa kis vártatvást vígan sercegett a nyárson.
Szemök mohó epedéssel kísérte a sütés processzusát, míg a kezök össze volt kulcsolva, mintha rimánkodnának: »Tüzecske, tüzecske, süsd hamar a nyulacskát!« – amint hátulról rájuk köszönt egy erős bariton hang:
– Adjon isten jó estét, legénykék!
A diákok hátranéztek; egy pórruhába öltözött deli férfi állott előttük.
– Fogadj isten! – felelte nyájasan Pista.
– Mit kerestek itt, gyerekek?
– A vacsoránkat sütjük.
– Aha, nyúlpecsenye! Hol vettétek?
– A kutya fogta.
– De csak remélem, nem magatok akarjátok megenni.
Laci elmosolyodott.
– Bizony, az volt a mi szándékunk, mert ma egész nap nem ettünk.
– Eszerint még egy napotok van hátra, mert én meg már két egész napja nem ettem.
– Isten neki, akkor hát a harmadrész a kegyelmedé.
– Nem úgy, fiaim, nem úgy! Hány évesek vagytok együttvéve?
– A bátyám másfél évvel idősebb nálamnál, én pedig a tizenkilencedikben járok.
– Gyerekség! Én éppen kétszer annyi idős vagyok, tehát éppen kétszer annyi húst kellene kapnom, mint nektek.
– Igen, csakhogy a kutyák is itt vannak. Azoknak is enni kell.
– Kutyának jó a csont is – ha az igazat vesszük.
– Ha az igazat vesszük – jegyzé meg Pista –, akkor a kutyáé az egész nyúl, mert ő fogta.
– Akkor ne vegyük az igazat – felelte emez incselkedve –, hanem alkudjunk meg barátságosan. Nekem nem kell a nyúlból osztályrész, hanem mindenitek ideadja a maga részének a felét.
A fiúk beleegyeztek. Az idegen letelepedett velök a tűzhöz, s jóízűen falatozták fel a nyúl földi maradványait. Miközben kérdezte: mi járatban vannak?
– Mi bizony a szerencsét keressük.
– Hja, azt mindenki keresi, de kevesen találják meg! A szerencse mindenütt ott van, tehát sehol sincs állandóan. Az egy gazfickó, gyermekeim, nem érdemes utána mászkálni, mert helyetekbe is eljön, ha neki úgy tetszik, s ha utána mentek, sem találjátok meg, ha neki úgy tetszik. Hanem azt látom, hogy jószívűek vagytok, azért hát engedjétek meg, hogy én is veletek utazzam. Az én nevem Rozsomák János. Majd meglássátok, hogy még nagy segítségetekre lehetek.
– Hová igyekszik, bátya?
– Bécsbe.
– Csak nem a királyhoz? – szólt közbe Pista.
– Hm! Meglehet, hogy éppen a királyhoz.
– Mi hát akkor kegyelmeddel megyünk nagy örömmel. Mert mi is a király közelébe iparkodnánk isten segítségével.
– Kerüljétek a királyokat, gyerekek – és a szemöldeit összeráncolta. – Mit akartok ti a királytól? A királyok többet vesznek el az emberektől, mint amennyit adnak nekik.
– Nemesemberek akarunk lenni. Úgy hallottuk, hogy azzá csak a király tehet meg bennünket.
Rozsomák János fölnevetett:
– Hát azt hiszitek ti, hogy azt csak úgy osztogatják ott, mint Debrecenben a hurkát? Nagy dolgokat kell azért véghezvinni.
– Hát iszen mi véghez is visszük! – kiáltá Pista lelkesedéssel.
Az öreg úgy hahotázott, hogy a hasát is fognia kellett.
– Bolond vagy, kis öcsém! Hiszen mind jó volna az, ha a szegény embert odaeresztenék, ahol a nagy dolgokat csinálják.
Ilyen beszélgetés közt telepedtek le egy fa tövében, s aludtak hajnalig. Reggelre útra indulának mind a hárman.
Útközben azt mondja Rozsomák János:
– Adok én nektek egy jó tanácsot. Osszátok fel magatok között kétfelé a világot.
– Hogy érti ezt, bátya?
– Az első keresztútnál váljatok kétfelé: az egyik menjen balra, a másik jobbra. Két tarlón több böngészni való kalász van, mint egy tarlón. Itt egy kalászra vagytok ketten, két úton mindenik megtalálhatja a maga külön kalászát.
Gondolkoztak ezen, és helybenhagyták. Okos szavú ember ez a Rozsomák, hátha érdemes rá hallgatni.
Mikor a legelső keresztúthoz értek, a két testvér megölelte, megcsókolta egymást, azután kockát vetettek: ki megy Rozsomákkal Bécs felé? és ki megy balra Erdély felé? A fölvetett tallérnak ha a Máriás fele van kívül, akkor Laci választ, ha az kerül belülre, Pistáé az elhatározás joga.
Jó volt a Máriához szegődni, Mária lett felül.
Laci gondolkodott kissé, hogy talán mégis jobb volna a vidám Rozsomákkal utazni, mint egyedül, de a kutya, az ő fehér kutyája, előrefutott az erdélyi úton, s mikor már messze volt, a hátulsó két lábára állott, és a két felemelt első lábával mintha integetne a gazdájának, hogy jöjjön utána.
– No hát isten neki! Megyek a kutyám után. Isten veled, kedves testvérem!
– Áldás legyen rajtad!
– Akit az isten előbb megsegít, fölkeresi a másikat.
– A többi fogadalmaink is szentek legyenek mindenkor.
Sűrű könnyhullatással még egyszer összecsókolództak, Rozsomák megsajnálta őket, s maga is elkezdett könnyezni.
– Ugyan ne okoskodjatok, ne érzékenyítsetek el. Menjünk együtt inkább mind a hárman. Hátha tudni fogok dolgot adni mind a kettőtöknek.
– Nem, nem – végzé Pista. – Teljesen igaza volt kegyelmednek. Külön kell a szerencsét keresni.
– Jól van, fiú – mondá Rozsomák, melegen megrázva a Pista kezét –, benned sok szív van: megosztottad velem a nyulat, s azt mondád, nagy dolgokat szeretnél elkövetni. Jól jártál, öcsém, hogy itt maradtál, mert ha az Isten is úgy akarja, olyan helyre viszlek, ahol nagy dolgokat csinálnak.
Melyik volt az a hely, majd meglátjuk.
