V. FEJEZET KIRE MARAD A BOLT?
V. FEJEZET
KIRE MARAD A BOLT?
KIRE MARAD A BOLT?
Pistát nem hagyta többé nyugodni a gondolat, hogy ő nemesemberré lehessen. Erről elmélkedett nappal, erről álmodozott éjszaka. Mióta úgy rápörköltek a Nagyerdőn, valami felsőbb lénynek látszott előtte az, aki nemes.
Minden gyermeknek és ifjúnak megvannak a maga ragyogó vágyai, de azok rendesen vagy alantabb járnak, vagy magasabban; vagy király akarna lenni valami tündérországban, ahol az erdő aranyból van és muzsikál, ahol a patakban olvasztott ezüst csergedezik víz helyett, vagy ha nem ilyesforma királyság jár az eszében, akkor bizonyosan kielégítené egy új sarkantyú, vagy egy puzdra.
De ki gondolna nemességre ilyen korban? Hisz az csak a meggazdagodott bőrkereskedőnek és tábori liferánsoknak furdalja begyét, hogy »ni, hiszen én is úr is lehetnék, ha a király akarná«. Más emberfia ellenben abban az istenes békés tudatban nő fel, hogy minden úgy van jól, amint van, a hatalom és rang istentől való.
A nagyobbik testvértől a kisebbikre is ráragadt az a mérhetetlen nagyravágyás, az a szörnyű szomjúság a rang után.
– Látod, az apánkat sem verették volna halálra, ha nemesember lett volna. Nekünk is másképp menne a sorunk. Nézd csak a Gencsy Miskát vagy a Szentpályi Gabit, az iskolatársainkat, mennyivel különb öklöket adott nekem meg neked az Isten, de azért mégis ők a hatalmasabbak.
Az elnyert kardkötő mindig ott függött a Pista ágya fölött. Veszedelmes diadaljel volt. Az súgta neki ezeket a hóbortokat, melyek lassankint a Laci fejét is megcsavargatták.
– Íme, itt van, és nem viselhetem sohasem. Más oda nem adná a világ minden kincséért, nekem nem ér semmit. A könyvekhez nyúljak vigasztalásul, azokban búvárkodjam? Minek? A tudomány is csak a nemesembernek dísz, nekünk csupán kenyér.
A derék Dobos bácsinak abba kellett hagynia az eddigi esteli mesélgetéseit.
Nem elég érdekes téma volt már a fiúknak, miképpen sétált a pataki diák a szűk cellájában (fogadni mernék, hogy Patakon meg debreceni diákot mondanak), mi módon szólnak a különböző felekezetbeli harangok. A lutheránus harang nyelve ezt ketyegi: »Se ide, se oda«, a pápista harangé: »Jézus, Mária – Jézus, Mária«, míg a kálvinista ekképp mordul közbe: »Forgós adta teremtette!«
Felséges zamattal tudta ezt produkálni Dobos bácsi, hát még a »fogy a diák«-féle históriát; a pukkadásig nevetett volna annak még a holt ember is, csak ezek a holdkóros fiúk nem. Úgy hallgatták, mintha az orruk vére folyna.
Hanem bezzeg csillogott a szemük, mikor a molnárlegényből vezérré lett Kinizsi Palkó történetét beszélte, vagy a kályhafűtőből királyfi tútorává emelkedett Gyurka barátét. Egyikhez sem hazudott hozzá Dobos bácsi valami nagyon sokat.
Laci könnyűvérű fickó lévén, ha a bátyját nem látta, szívesen engedett a nagy dicsszomjból. Némelykor átadta magát a játéknak, mulatságnak, s tudott lenni boldog is. Igaz, hogy a szíve olyan lágy volt, mint a viaszk, menten összeszorult, ha a bátyját látta búslakodni, s ha az megsarkantyúzta a saját fantáziáját, versenyt szalajtotta vele ez a magáét, mint a lustább lovat a szilaj csikó mellett.
Az évek jöttek-mentek, s a két árva fiú ajka fölött pelyhesedni kezdett immár a bajusz.
– Maholnap emberszámba léptek, gyerekek – hajtotta Dobos néni, kinek nagy kedve telt a fiaiban.
S a jó asszony komolyan gondolkozni kezdett sorsukról, kivált a Pistáéról. Egy év még, s mind a fejében lesz, amit Debrecenben bele lehet tölteni. Hát mármost csinálni kell a fejével valamit. Okos, tanult fiú, a professzorok nem győzik dicsérettel, s olyan írása van, hogy a szép gömbölyű betűit megcsodálják. Múltkor is vele másoltatták le a gratuláló iratot, amit a palatinus nevenapjára küldött a kollégium.
Sok fejtörés után abban állapodott meg az asszonyság, hogy Pista legjobb lenne valami jó helységbe kántornak. Egy az, hogy az ügyes betűvetést átplántálná a falusi gyerekekbe, akiket tanítana, más az, hogy a hangja is kellemetes, nemcsak az orgonaszót emelné, de a halotti búcsúztatók eléneklésében is ritkítaná párját. Igazi gyönyörűség lenne falujában meghalni.
Ami pedig Lacit illeti, az úgysem való tudósnak; ha az iskolákat kijárja, hadd legyen belőle hentes. Legalább lesz valaki, akire a bolt rámaradhat.
Laci nem is bánta, de Pista búsan rázta a fejét. Tán most is a híres Brunszvik vitéz járt eszében, aki elindult a világba, a rettenetes kardjával új címert keresni: eddig griffmadár volt, oroszlánt akart ezentúl. Ő tökéletesen értette Brunszvik vitézt.
– Ne rázd a fejedet – kapacitálta Dobos bácsi. – Aranyélet a kántor-élet. Cantores amant humores. A kántorok szeretik a bort. A kántorokat pedig szeretik az emberek. Lám, Mátyás király milyen jó barátságban állt a cinkotai mesterrel!
A cinkotai icce azonban egy csöppet sem csiklandozta a Pista becsvágyát. Azzal fenyegette Dobosékat, hogy inkább a vízbe öli magát, vagy leugrik a toronyból.
– De hát mi akarsz lenni, édes fiam? – kérdé szeretettel Dobosné. – Hiszen én nem erőszakollak semmire. Ne tagadd el, mi voltaképpen a szíved kívánsága, s én rajta leszek, hogy azzá légy.
Pista elpirult, s szemei lázasan csillogtak.
– Legelőbb is nemesember akarok lenni, akkor aztán majd megmondom a többit.
Dobosné összecsapta a kezeit ijedten:
– Jaj, fiam, azzá csak a király tehet meg!
– No, hát el fogok menni a királyhoz!
– Oh, oh, te szerencsétlen! Hol szedted magadba ezt a szertelen nagyravágyást? Ki tanított téged az ilyen hivalkodásra? Elmégysz a királyhoz? Verd ki a fejedből ezt a gondolatot. Azt gondolod te, hogy az csak egy ugrás ide, hogy fel kell húzni a mesebeli bocskort, és azt mondani: »hipp, hopp, ott legyek, ahol a király van?« Először azon kezdem, hogy nem is hiszek a király létezésében, mert én sohasem láttam. Azt mondják, Bécsben lakik. Azt mondom én erre, hogy nincs is Bécs nevű város Magyarországon.
Akármennyire lohasztotta az ilyen beszéd, de a külső életben minden csak szította ezt a nagy vágyát. Pokol volt akkor az iskola a nem nemesnek. Pokol volt megtanulni, hogy az isten mind a maga képére, egyformáknak teremtette az embereket, egyformán adott nekik lelket, hallást, látást, érzést, s az emberek eldönthetetlen válaszfalakat építettek: kiskirály az egyik, pária a másik.
Minden lépten-nyomon érezte ezt. S azonfelül gyakran kellett látnia Doboséknál apja gyilkosát, Krucsayt, ki iránt évei számával növekedett a gyűlölete.
Valahányszor Krucsay jött, az a nap mindig a szomorúság napja volt nemcsak őrá, de Dobosékra is. Csüggedten, lehorgasztott fővel jártak-keltek, s a néni bezárkózott a szobájába és sírt.
Pista ökleit szorította össze ilyenkor. Hej, ha ő valaha mint férfi a férfival szembenállva, kérhetne számot tőle!
Vajon miért jár ide, mit akarhat, s miért szomorítja ezeket a jó embereket?
Nem sokáig maradt titokban.
Dobosék tartoztak neki. Régi időktől fogva hitelbe szedte a néni a sertéseket. Az adósság felgyűlt nagy összegre, úgyhogy többé nem bírtak vele.
Egy szomorú napon megperdült a dob az udvaron, s Doboséknak nem kellett többé a fejüket törni, kire marad a hentesbolt.
Most már csak azon siránkoztak, hogy kire maradnak a diákok.
Mindenük odaveszett, házuk, boltjuk, az összes házi bútoraik és a harmincláncos földjük künn a határban, úgy maradtak szegények, mint a kisujjam.
És még most sem magukra gondoltak, hanem a két koldusdiákra, akikből most már nem lesz semmi.
Dobosnénak Szegeden lakott a Márta öccse, férjezett Vőneki Jánosné. A sógornak számos bárkája és tutaja járt a Tisza vizén, egyike volt a legmódosabb fakereskedőknek; az megígérte, hogy alkalmazni fogja Dobost, a néni meg majd csak eltengődik a Márta mellett kegyelemkenyéren. Bizony, keserű annak az íze – de ha az Isten így rendelte, legyen meg az ő szent akarata!
Volt nagy könnyhullatás, mikor válniok kellett!
– Magammal vinnélek – zokogta Dobosné, a karjaiba szorítván a két fiút görcsösen –, de magam is idegenbe megyek. Én sem tudom, mi lesz a sorsom.
A szekér már ott állott a kapunál. Dobos bácsi maga vitte ki a könnyű málhát és a saraglyába tette. Elfért oda könnyen, pedig benne volt abban a batyuban mindenök. Azután visszament, s ő is rendre ölelgette a fiúkat, mialatt deres szakálla átnedvesedett.
– Jó az isten, jót ád – mondá elérzékenyülve. – Még megengedheti, hogy találkozzunk is valamikor. Legyetek jók és becsületesek. Voltam az igazgató professzornál, s az kieszközölte, hogy ételt kaptok a szegények konyhájáról, s lakástok lészen a kollégiumban.
– Nekem pedig azt is megígérte – vágott közbe Dobosné –, hogy a nyáron legációba küldi Pistát, s ez ott pénzt szerezhet magának. No, gyertek ide, hadd csókoljalak össze még egyszer!
És még azután is egyszer. Megsimogatta a hajukat, letörülgette a keszkenőjével a zápor módra ömlő könnyeiket.
– Ó, de jó az isten – kiáltá fájdalmasan –, hogy a magam gyermekeit elvette!
A fiúk egy szót sem voltak képesek kiejteni a nagy szívfájdalomtól. Némán lesújtva hagytak tenni magukkal mindent, amint hol a bácsi, hol a néni kapta őket kézre, s beszélt hozzájuk majd szomorítón, majd vigasztalón. Nem hallottak ők abból semmit. Egy nagy káosszá olvadt össze nekik az egész világ.
