IV. FEJEZET SOHASEM KÖTHETSZ KARDOT!
IV. FEJEZET
SOHASEM KÖTHETSZ KARDOT!
SOHASEM KÖTHETSZ KARDOT!
A Bujdosó-família tagjai egyszerre összeröffentek mindenünnen, és elkezdtek háborogni és méltatlankodni:
– A szemtelen prücsök! El kellene onnan seprűzni. Ez akarja a mi diákunkat legyőzni?
Maga Piskárkosi Szilágyi Márton uram is így szólt:
– Nini, a »rana rupta« a Phaedrus meséiből!
Még akkor közönségesen »ránának« nevezték diákosan a békát, és azt akkor mindenki megértette; most már magyarul nevezik az egyes állatokat, de valljuk meg, senki sem érti. Mert vajon ki tudhatná, hogy a »sárhencser« = vadkan, a »nyakorján« = zsiráf, a »berki futár« = szarvas, és hogy a béka »másznok«?
A birkózó valóban a Dobosék ingyenes diákja, Veres Pista volt, aki csak a nyakáig ért az óriás Bekének. Hogy mi lesz már a világból, ha a veréb támadja meg a sólymot?
A »cantus praeses«, aki különben torokbeli kincsekkel lévén megáldva, lenézte a testi erőt, egy sípot vett most elő és belefújt… Ez volt a jel az összecsapásra. Épp úgy, mint hajdanta Budán a tornákon, mikor még idehaza laktak a magyar királyok.
Beke a csípőjére vágta az egyik kezét, mintha az fölösleges lenne, s csak úgy fél kézzel kapta vállán Veres Pistát, hogy megropogtatván a vállperecét, a levegőbe emelje, s onnan a magasból egy ügyes csavarintással a földhöz csapja. Kulimásszá válik a szegény gyerek, úgy foly szét a földön. Bizisten, kanállal szedi majd fel Dobos néni!
De a Pista gyerek sem rest… hopp, nekiugrott Bekének, s kápráztató gyorsasággal körültekergőzött annak a hosszú testén, mint egy kígyó, lábával átfonta lábát, két kezével a nyakát, míg Beke egy rettenetes csapást mért öklével a mellére, amitől az egyszerre szédülni kezdett, s szemének a kék karikája befelé fordult. De azért meg se szisszent, csak a karjai eresztették el lankadtan az óriás nyakát egy percre.
Beke felhasználta ezt a percet, egyet lódított rajta, megingott tőle, felesett volna, ha nincs ott egy fa, amelybe belebotlott, de amely egyszersmind leesni nem engedte. Nagyot koppant a feje a fa derekán, de mint a labda, visszaugrott egy jaguár ügyességével, s megragadta újra Bekét. Összefonódva kezdtek birkózni. Fejedelmi látványosság volt ez a debrecenieknek. Mintha csak egyetlenegy alaktalan test lett volna, négy kézzel, mely eszeveszetten kering, dübörög, mint az ördögmotolla.
A nézők még a lélegzetüket is elfojtották.
– Terringette! – kiáltá a főbíró a kínos, ünnepélyes csöndben, és az izzadság csurgott le a homlokán a nagy érdeklődéstől.
– Rajta, rajta!
Hol az egyik vetett lábával gáncsot, hol a másik; a ravasz fogások, melyek a verekedés művészetét képezik, mind nem használtak semmit. Egyformán tudott velök bánni mind a kettő. Olyan volt a koldusdiák karja, mint a vaspánt.
– Szorítsd, szorítsd, Pista fiam! – süvített egy mennydörgős hang a magasból.
Mindenki odanézett, hát Dobos bácsi ült ott fejük fölött a fán, két elálló ágba kapaszkodva.
Beke megrezzent, az a hang megzavarta, azt hitte, az égből hangzik alá… s önkéntelenül föltekintett, s eleresztette ellenfelét.
Ez volt a veszedelme, Pista keresztülhajította magát az óriáson könnyedén, s egyet döfött rajta hátulról a két térdkalácsával; egyike ez a legraffinírozottabb csellökéseknek (debreceni műnyelven »kecsketúró«), úgyhogy az erős ember elbődült, s nagy zuhanással terült el a porban.
– Vivát! Vivát! – harsogott száz meg száz torokból. – Éljen a koldusdiák!
Pista odaugrott Bekéhez, és rátérdelt, kezeivel pedig leszorította, hogy föl ne bírjon tápászkodni.
A tömeg átszakította a sorompókat, és nagy riadalommal csörtetett be a küzdelem színhelyére.
Dobos bácsi leugrott nagy örömében a fáról, de olyan szerencsétlenül esett hanyatt, hogy majd eltörte a bal bordáját. De fájdalmas jajgatásai közben is eszébe jutott odakiáltani Pistának:
– Dömöcköld, fiam, ne ereszd el! Hadd egyék egy kis homokot! Nem sokkal rosszabb az a Bujdosóék kosztjánál.
– Eressz el! – hörgé Beke. – Az ördög verekszik veled többet!
– Satis! Elég! – mondá az odaérkezett főbíró. – A tavalyi fortissimus elmehet zabot hegyezni.
Erre újra fölhangzott az éljenzés. A híres iskolai kántus rázendíté a »Gerundiumdalt«, melynek mindig az volt a visszatérő sora:
Különb legény Dávid, mint Góliát,
Vivát, vivát, vivát!
Vivát, vivát, vivát!
A főbíró ünnepélyesen kezet szorított a győzővel, Dobos néni elérzékenyülten könnyezett, s hol a fiúhoz, hol megint vissza a katlanokhoz szaladt a gulyáslevest megkavarni.
De a java még csak ezután jött. Előlépett a szépséges leányzó, Szilágyi Magda, talpig ünnepi ruhába öltözve, s szemlesütve hozta a győzőnek szánt jutalomdíjat. Egy kardkötő volt az idei prémium, gyönyörű kézimunka, finom aranyszállal szattyánra hímzett apró oroszlánok.
Magda leányasszony arca olyan lett, mint a vérbe mártott liliom, mikor ezt a néhány szót elrebegte, amire nyilván az apja tanította be otthon, mert nagyon professzorosan hangzott:
– Tisztelet adassék a testi erőnek, mert az erős lélek is az erős testet keresi lakóhelyéül. Dicsőséggel lógjon a kegyelmed kardja mindig, mindenkor e kötőn. Ok nélkül ki ne rántsa a hüvelyéből, s tisztesség nélkül vissza ne tegye a hüvelyébe.
Az ifjú megdicsőült arccal állott ott, úgy tetszett neki a leány hangja, míg a mondóka tartott, mintha a szférák zenéje lenne: előtte a közönség zsivaja harmonikus, kellemes zsongássá olvadt össze, mely melegen csiklandozta és dagasztotta szívét. Az ég – noha fent egy pár foszlányos felhő futkározott – teljes pompájában nevetni látszott rá, és a Nagyerdő minden lombja csak neki integetett mosolyogva. A dicsőségből is legédesebb az első csöpp. A koldusdiák lelke csordultig megtelt azzal az egy csöppel.
Dobos bácsi olyan vidám lett, hogy a süvegét hajigálta fel a levegőbe.
Nyakába borult az ismerőseinek, s váltig bizonykodott, noha senki sem cáfolgatta:
– Akárki mit mondjon, a testi táplálék a fődolog! A táplálék csinálja a legnagyobb csodákat. Mit nem tesz a jó koszt! Hej no, hova lettek egyszerre azok a Bujdosóék?
Hát biz azok szép csendesen elpárologtak onnan.
A nagytiszteletű urak ellenben mind odajárultak Veres Pistához (de milyen szép fiú lett abból egy fél óra alatt!), és kezet szorítottak vele, kinek még mindig reszketett a másik keze, amelyben a hímes kardkötőt tartotta.
A nagytiszteletű urak sorba nézegették a szép emlékjelt, s ott szemtől-szembe megdicsérték Szilágyi Márton uramat, hogy olyan kedves hajadonleánya van, aki a varrásban annyira tökéletes.
– Ez bizony gyönyörű egy munka. Még öreg korában is örömmel fogja nézegethetni a domine.
– Nagy kár – jegyzé meg nagytiszteletű Boglányi József uram (s nagy kár, hogy megjegyzé) –, valóban nagy kár, hogy sohasem viselheti.
– Nem viselheti? – kérdé csodálkozva a főbíró. – Miért ne viselhetné?
– Mert a nem nemesember nem köthet kardot. Tehát a kardkötőre sincs szüksége.
A Pista fiú elhalványodott. Mintha egy hideg lehelettel egyszerre elfújták volna a tündérvárat, amit az ő lelke csak az imént épített.
Abba az első édes csöppbe mindjárt beleesett az első méregmorzsa. Együtt jár az azzal.
Úgy érezte, mintha e percben őrá, az irigyelt diadalmasra, szánalommal vagy gúnnyal nézne mindenki.
Hiszen nem is nemesember fia, hiszen csak a koldusdiák!
Maga a szép Szilágyi Magda is olyan szelíd részvéttel függeszté rá szemeit, mintha a nagytiszteletű Boglányi professzor uram szavai volnának azokba a sötét szemekbe befestve: »Be kár, hogy sohasem viselheti a kardkötőt.«
A zene felharsant (a híres Csomornyó banda húzta szíve fenekéről), a nagy tér kitisztult a verekedőktől, átvették az ölelkezők; ifjak, leányok deli táncra perdültek, előkullogván apródonkint a megvert tábor legénysége is.
Mindenki örült, vigadott, csak a győző nem. Olyan nagyon megszúrta az a tövis…
Elvonult búsan az erdő olyan részébe, ahol senki sem látta, ahol csak a természet volt, ahol a madarak vígan ugráltak ágról-ágra, és csicseregtek kedvök szerint.
Volt azok közt mindenféle madár, szarka, rigó, karvaly és pintyőke. Szebb tollban járt az egyik, mint a másik – de azért nem lehetett észrevenni, hogy egyik lenézné a másikat.
»Nem vagyok nemesember« – sóhajtá megsemmisülten. – »De hát mért nem vagyok az?« – kérdé töprengve.
A füvek, fák komoran bámultak rá – de meg nem magyarázták neki.
