III. FEJEZET CSATA A NAGYERDŐN
III. FEJEZET
CSATA A NAGYERDŐN
CSATA A NAGYERDŐN
A két fiú is nagy vonzalmat tanúsított Dobos néni iránt. Jók, szófogadók, nyájasak voltak, de valami méla bánat mindig ott ült az arcukon, a szemeikben, amit nem lehetett eloszlatni semmivel. Kivált az idősebbik, a Pista volt szomorú fiú. Ha elvonulhatott valami félreeső szögletbe, mindjárt eltört a mécses, sírni kezdett.
Az iskolában is ilyennek ismerték, azzal a különbséggel, hogy Pista legalább jól tanult a szomorúsága mellett, de a Laci fejébe a nagy búbánatnak miatta bele nem fért a tudomány. Ott kuporgott rendesen az utolsó padban. De bezzeg az első volt, ahol a kampát verték, meg ahol verekedésre került a sor a csizmadialegényekkel.
A debreceni kollégiumban a gerundium akkor volt a legnagyobb divatban. Többet ért verekedni tudni, mintha valaki fel tudta mondani az egész Ovidiust könyv nélkül.
A verekedő diák nagy tekintélyben állott a cívis előtt is. Sőt a nagytiszteletű professzor uraknál is tekintet volt a jó izmos ökölre. Mert a török ugyan el nem szalad innen, akármilyen szépen szavalják el neki a Horatius ódáit, de ha jól hátbaütögetik a buzogánnyal, tudom, felszedi az irháját.
Még nagytiszteletű Piskárkosi Szilágyi Márton uram, a híres matematikai professzor, aki azt szokta mondogatni: »minden tudomány csak a sírig tart, domini, de a mathézis azon túl is, mert ha van túlvilági élet, akkor a kétszer kettő ott is négy«, – mondom, maga Szilágyi uram is minden esztendőben prémiumot hímeztetett a serdülő hajadon leányaival, hol Magduskával, hol Esztikével avégből, hogy mikor a nagyerdőn pünkösd másodnapján engedélyezett verekedés vagyon a diákok közt, azt a legvitézebb kapja jutalmul.
Félig sem tréfadolog az! Ott van akkor Debrecen apraja-nagyja. Maga a főbíró, Domokos Gergely uram sem átall kijönni ez alkalomra a város híres négylovas kocsiján; a szürke gyeplős ló kantárján fekete, zöld, fehér szalagok röpködnek. (Ezek a kollégiumi színek.) A szenátorok számára emelvényt tákolnak össze előtte való nap az ácsok, balról a nagytiszteletű urak gyönyörködnek, mellettük, még mindig a porhanyós körön belül, a város előkelő hölgyei és hajadonai foglalnak helyet.
A diákok közül persze csak az marad el, aki halálra készülő beteg. Nagy szégyen itt az »absentia«.
Hanem igazán szépen is veszik ki magukat ezek a gonosz nebulók abban az egyforma ruhában.
Annyiban egyforma ugyanis, hogy 1624 óta egy taláros fekete dolmányból áll, mely fehér ércből vert kapcsokkal s egy széles övvel van a testhez szorítva, a zöld posztó palást és az alacsony prémes föveg még fantasztikusabbá teszi – hanem annyiban mégsem egyforma, mert a ruhát úgyszólván a posztója meg a »kecskéje« teszik. Már csak másképp áll az a ruha, amit a híres Kartos Gáspár varr, mint amit Kozsehuba János uram csirizel össze gyatrán.
Ez a két »kecske« ruházta akkor egész Debrecen városát, ami nyilvánvaló tanúság, hogy a ruha is erősebb volt a régi jó világban.
Egy kis asztalkán, mely a nagytiszteletű urak előtt áll, van a jutalomdíj: az Esztike vagy a Magduska kézimunkája. Többnyire valami csekélység, horgolt selyemerszény apró acélkarikákkal vagy olvasójegy színes gyöngyökkel, aranyszállal kivarrva, de a nagy becsét az adja meg, hogy éppen a leghíresebb professzor leánykája adja. A fiúk legragyogóbb álomlátása sem tudott messzebbre nyújtózkodni ennél. Nagyobb dicsőség eleven diákot nem érhet.
Nagy pezsgés, zsibongás eleveníti meg a roppant tért. A kosztoló asszonyok szintén kijönnek ilyenkor, s földbe vájt tűzhelyen, üstökben főzik a csata utáni áldomás-lakomát. A rotyogás fülbe mászó zenévé izmosodik a hevenyészett kemencék tájékán. A szél széles kék szalagokra szaggatva hurcolja a füstöt, áthúzogatva azt dévajul a fák lombos koronái közt, s a füsttel együtt viszi az ételszagot is, hogy összekeverje az erdei virágok illatával. Nagy konfúzió lehet ez az erre csavargó méheknek.
Az edények között apró hordókban ott a vidámító kerti karcos is, mert a bortól válik az ember talpa csiklandóssá, márpedig a nagyerdei csatáknak mindig tánc a vége.
Maga a viadal akképp történik, hogy a két legöregebb diák tábort választ az összes diákok közül. Az egyik tábor a »magyar«, a másik a »török«. (Van olyan esztendő is, mégpedig gyakorta, hogy a törököt németnek hívják.) Fölvetnek egy ércpénzt a levegőbe, s ha a Szűz-Máriás oldala fordul alulra, akkor a török választ legelőbb egy legényt, s csak azután a magyar, megint fölvetik a pénzt, s a kocka fordulása szerinti elsőséggel asszentálják össze a két tábort mindaddig, míg a diákokból telik; természetesen a legkapósabbak az erősek, a híres verekedők, és csak legvégén kerül sor a nyápic, vézna bagoly-diákokra. Hiszen ezek is jók legalább arra, hogy ott ténferegvén a verekedők lába alatt, a hősök néha megbotlanak bennök, és elesnek.
Mikor a két tábor már készen áll türelmetlenül, harci hevülettől szilajan, a főbíró uram, aki nagy kedvelője e nemes dulakodásnak, háromszor int a csontgombos pálcájával, s erre – nosza, hajrá! – éktelen lármával és szörnyű csörtetéssel egymásnak rohan a két tábor (a gerundiumoknak persze békesség adassék, itt csak puszta ökölre megy a mulatság).
Gyönyörűség elnézni, hogy gabalyodik össze a két tábor, mihelyt összecsap, birokra szállva, összeölelkezve, egymást föltaszítva vagy földre gyűrve, hogy hömpölyögnek, száz meg száz tarka képét nyújtva egy őskori csatának – míg végre az öregek nagy hahotája között megfutamodik vagy a magyar, vagy a török, s most már a győztes fél emberei között kezdődik a vitézi torna, mely minden évben olyanformán ment eddig is, mint történetünk idejében.
A főbíró uram az összesereglett győzőknek azt mondta:
– Derék gyerekek vagytok, jól viseltétek magatokat, de most már lássuk, ki köztetek a legerősebb. Lépjen elő!
Ha a győzők között van a tavalyi »fortissimus«, akkor az lép ki a porondra, ha nincs köztük, akkor az, aki legerősebbnek érzi magát.
De az idén köztük volt a fortissimus, a Beke Miklós, és előállott.
Nagy, hórihorgas fickó volt, felgyűrt öklein pipaszárnyi vastagságban tündököltek az erek. Az inge szét volt szakítva a mellén a mai viaskodás folytán, s olyan nyakat láttatott, mint a bikáé, olyant, ami még Debrecenben is túlságig vastag.
– Hová való, amice? – kérdé őkegyelme, a főbíró uram.
– Kabára.
(Hüm – súgta a főbíró Lázár Kristóf tanácsbelinek –, alighanem az a bizonyos kabai asszony az anyja.)
Ez célzás volt a Beke Miklós veres orrára.
Azután hangosan mondá az előkelő úr:
– Sok eső eshetett arrafelé, ahol ilyen kemény fiúk teremnek, de lássuk, nem nőtt-e egy esztendő óta még különb egyebütt?
– Állok elébe – jegyzé meg Beke hetykén, s azután kihívó arccal nézett szét táborán. – Nos, van-e valamelyiteknek kedve megverekedni velem?
Mély csönd támadt. A sok dicsszomjas diák mind egymásra nézett, de bizony minden arcra az volt odaírva: »Non sum paratus«. Ki akarna az óriással kikötni!
– Hát senki sincs? – kérdé a főbíró biztató tekintettel.
Erre, mintha valami sün gurulna elő egyszerre, kivált a többiek közül egy köpcös fiú.
– Én megpróbálom.
A meglepetés fölszisszenése hangzott, melyet nyomban gúnyos vihogás követett.
Domine Beke megvetőleg hunyta be az egyik szemét, és kitátotta a száját.
– Hm… megeszlek, te vakarcs!
– A Dobosék diákja! A Doboséké! – hirdették az elöl állók a távolabbiaknak, akik a nagy jelenetet nem láthatták.
– A koldusdiák!… Az öregebbik! – ismétlék mások, és hozzátették: – No, ez hallatlan dolog!
– Nézze meg az ember, hogy fölvette magát a jó koszton! – kiabálta Garas András uram, a gombkötő, aki nagy ellensége volt Bujdosó János uramnak.
