II. FEJEZET HOL VETTE A NÉNI A KÉT KOLDUSDIÁKOT?
II. FEJEZET
HOL VETTE A NÉNI A KÉT KOLDUSDIÁKOT?
HOL VETTE A NÉNI A KÉT KOLDUSDIÁKOT?
Azt sem tudják még, kicsodák, pedig ezt kell legelőbb elmondani.
A néninek magának is két fia volt valamikor, Pista volt az egyik, s Lacinak hítták a fiatalabbikat. Az úristen azonban megszerette, magához szólította egymásután mind a kettőt. Pedig iszen eleget szerette azokat Dobosné asszonyom is, s amint kivitték a másiknak a koporsóját is az udvarból, a derék asszony maga is beteg lett, hagymázba esett, s ha nincs ott kéznél a felcser, tudós Sopronius Gábor uram, bizony-bizony utánament volna azoknak a szegény fiúknak.
De így is, mikor felgyógyult, szörnyen fájt a szíve miattok; mikor a sok idegen diákon végigtekintett, mindig kiestek a könnyűk szúrós, hamuszín szemeiből: »Istenem, istenem, egyik sem az enyim.« Annyian valának, és mégis üres volt az udvar, hiába szaporította meg a számukat hétről tízre, mégiscsak ki volt halva az udvar, és megdöbbentette a csendje, elszorította a szívét, mégiscsak hiányzott mindenünnen az a kettő.
Hej, mikor még a »Pista«, »Laci« nevek hangzottak az udvaron!…
Egy jó gondolata támadt erre a néninek, hogy hát ha két olyan szegény diákot vennének magokhoz, akiért nem fizetnek kosztdíjt, aztán ő azt hihetné róluk, egy kis fantáziával, hogy ezek az ő fiai, »mert látod fiam – mondta Dobos bácsinak –, az a fizetés rontja a dolgot«. Legalább az illúziót bizonyosan az tette tönkre.
Lakott ebben az időben a Nyírben egy Krucsay nevű hatalmas, gazdag úr, akinek pallosjoga is volt, s arról lett nevezetes, hogy a tulajdon feleségét lenyakaztatta, mert kegyetlen szívű, gonosz indulatú ember vala.
Dobos néni Krucsaytól szokta vásárolni a portékát. Annak nagy erdei voltak Ungban, Beregben, ezerszámra makkolt ott a sertés.
Egyszer, éppen abban az időben, mikor Dobosné is nála volt, úgy megverte egyik jobbágyát, hogy másnap belehalt a kegyetlen botütésekbe.
Nem valami nagy és szokatlan dolog volt az akkor! A vármegye nem hogy szemet hunyt rá, de ki sem merte soha nyitni, s újságlapok ki nem kürtölték világgá, mert nem is voltak. Kár is lenne piszkálni, hiszen hálistennek, ingyen terem a paraszt Magyarországon, épp úgy, mint a mogyorófapálca. – Egészen rendén van, hogy egyik a másikat pusztítja, a paraszt lenyesi a mogyorófapálcát, a mogyorófapálca lenyesi a parasztot.
Említeni méltó is csak azért, mert a halálra botozott jobbágynak, névszerint Veres Jánosnak, két suhanc fia volt, akik a halottat nagyon megsiratták, s a temetés után bekéredzkedtek a kastélyba.
Dobos néni bent alkudozott a sertésekre Krucsayval, mikor a huszár jelenteni jött, hogy két parasztfiú, amolyan tizenkét-tizenhárom éves forma, kíván bejönni az úr elé minden áron.
– Akkora tacskók? Nincsen most karácsony, hogy a Betlehemet hoznák. No, mindegy, ereszd be!
Két hirtelenszőke fiúcska lépett be, az egyiknek, a nagyobbiknak, veres volt a szeme a sírástól, a másiké tisztán, nyugodtan kéklett.
– Kik vagytok, kis emberkék? – kérdé Krucsay.
– Mi a Veres-fiúk vagyunk – felelte a nagyobbik.
– Látom a hajatokról. No, mit akartok?
Ekkor a kisebbik fiú egészen közel lépett a rettenetes, zord külsejű Krucsayhoz és azt mondta:
– Eljöttünk hozzád, nagy úr, mert te botoztattad halálra az apánkat.
– Nos? – szólt Krucsay félvállról, nevetve. – Azt akarjátok, hogy feltámasszam?
Most a nagyobbik fiú szólalt fel:
– Azt akarjuk neked mondani, hogy vigyázz magadra! Vigyázz magadra!
A gyermek fölemelte a mutató ujját, és megfenyegette a »Nyírség királyát«.
A gyermek hangja úgy csilingelt, mint a temetésen a csengettyű, s fenyegető ujjának árnyéka egy reszkető késpengét ábrázolt a falon.
A kegyetlen Krucsay, aki nem félt ujjat húzni a vármegyével, aki szemébe nézett nemegyszer a halálnak (ösmerte jól, maga is hítta sokszor), aki a palatinussal is akárhányszor kikötött, az a hatalmas Krucsay összerezzent a gyermek fenyegető ujjától.
– Ejnye, akasztófára való kölykei! Átkozott medvebocsok – kiáltá s megdidergett tagjaiban –, még ti fenyegetni mertek, nézze meg az ember! Ím lássa kegyelmed, Dobosné asszonyom, milyenek a parasztnak a palántái is! Hej, Mátyás, Mátyás – rivallt rá a huszárra –, kergesse ki ezt a két porontyot innen! Ki a faluból, a határból, az összes területemről, pusztuljon a magja is az ilyennek! Most pedig mondja meg kegyelmed a legutolsó árát, amit az ártányokért adhat, mert nagyon fel vagyok indulva.
Dobos néni maga is meg volt indulva, bizisten még könnyek is fénylettek a szemeiben, nem sokat alkudozott hát a nagy úrral, megadta a kívánt árt, s még aznap hazautazott a debreceni fuvarossal, Bujdosó Dániellel, aki Nyíregyházán innen minden egyes kastélyról és kúriáról, minden egyes majorságról tudta, hogy kié, milyen a gazdája, s milyen a gazdának a felesége; hány gyerek van a háznál, s kinek mennyi jussa lesz a jövendőben.
De akárhogy szórakoztatta is útközben, a derék asszonyság fejéből ki nem ment a két parasztfiúcska sorsa. Mi lesz azokból? Kikergették őket a rideg világba. Most valahol az országúton bolyongnak sírva. Ki bont nekik ágyat éjszakára?
Amerre ment a falvakban, mindenütt füstölögtek a házak. Az emberek sütnek, főznek ott bent. De vajon főznek-e valahol annak a két szegény gyereknek?
S addig-addig rajzolta őket maga elé a képzelete, amint fáradtan, tikkadtan, lecsüggesztett fejjel az országúton mendegélnek, hogy egyszer csak, midőn Hadházról kigurult a nehéz furmányos szekér, ott látta őket a valóságban a garád szélén ülve.
A nagyobbik testvér ölébe vette a kisebbik szöszke fejét, s szeretettel simogatta:
– No, ne okoskodj. Kelj fel, és gyerünk még egy darabot. Ejnye, hogy tudtál te szaladozni odahaza! Hopsza, ugorj fel, kis öcsécském! Játsszunk lovasdit! Én leszek a nyerges, te leszel a rudas!
A kis fiú azonban bágyadtan eresztette le a fejét:
– Éhes vagyok, nem bírok – nyöszörgé. – Adj ennem!
– Itt nem lehet az útszélen. Hanem tápászkodj fel, menjünk odább, majd megsegít az istenke.
A kisfiú tágra nyitotta szürke szemeit.
– Messze lakik innen az istenke?
– Az isten mindenütt lakik.
– Hát akkor hova menjünk hozzá? Miért nem ad nekünk enni itt mindjárt?
– Oh, te kis csacsi… nem úgy van az!
E pillanatban zördültek meg a furmányos szekér kerekei mögöttük. Dobosné kihajlott a gyékényernyő alól, és megösmerte a Veres-gyerekeket.
– Hopphó! Álljon meg kend! Nini ni, a jobbágy gyerekek! Hát csakugyan kikergettek benneteket? Égrekiáltó istentelenség! Nem tudom, elnézi-e az isten, mert őneki sok a gondja, de én ugyan el nem nézem. Nosza, ugorjatok fel szaporán a szekérre!
Maga mellé szedte a szegény árvákat, enni adott nekik a szeredásból (hideg fokhagymás borjúpecsenye volt benne és pogácsa), a két gyerek jóllakott a szuszogásig, s azon módon elaludtak a rázós járművön, kezeiket egymás nyaka körül fűzve.
A derék asszonyság pedig, akinek a szíve megesett rajtuk, a plánumokat szőtte magában, mialatt a szekér csendesen beérte Debrecen ismerős házait, hogy ő bizony fölneveli ezeket isten nevében. A saját fiait elvette tőle az isten, s ezeket adta helyettök. Legyen meg az Úrnak az ő szent akarata.
Az öreg toronyban megkondult a szépen szóló debreceni harang, mintha »ámen«-t mondana rá, a szekér pedig begurult a Dobos-portára.
– Itthon vagyunk – szólt az asszonynéni, s felrázta a fiúkat. – Hogy hínak téged, fiacskám? – kérdé a kisebbiktől.
– Palinak.
– A te neved ezentúl László, el ne felejtsd. És a tied?
– Én Feri vagyok – válaszolta a nagyobbik.
– Ezentúl István leszel. Hej, Dobos! Hol vagy, Dobos? Micsoda rendetlenség az, hogy ki sem jössz elémbe.
A szegény Dobos bácsi előcsoszogott nagy lustán, mint a medve.
– No, mit bámulsz ide? Hát nem látja kegyelmed, hogy gyerekeket hoztam?
– Miféle gyerekeket? – kockáztatá félénken. – Ingyenes diákokat?
– Még annál is többet. Se apjuk, se anyjuk! Lacinak fogjuk hívni az egyiket, Pistának a másikat.
– No, már az valami! – kiáltá hivatalos örvendezéssel Dobos bácsi, s odalépvén, a két bámészkodó fiú mindenikének egy-egy barackot nyomott a fejére. – Jó kemény koponyájuk van, okos emberek lesznek!
Így jutott a két koldusdiák Dobos nénihez, s így lett, hogy a Dobos-portán újra az a két felejthetetlen kedves név hangzott: »Hej, Laci, Pista, hol vagytok? Laci, Pista, idejertek!«
A két gyereket a nemzetes asszony ruházta, vasárnaponkint ő maga fésülte, a fizetéses diákoktól a jobb falatokat titkon nekik adogatta, és mindezt csak azért, hogy mikor a napi dolga mellett a nagy bánata elalszik, azt a dévajkodó gyerekek lármája, meg a Laci, Pista név még jobban elringassa.
