ÖT ÉVVEL KÉSŐBB
ÖT ÉVVEL KÉSŐBB
Öt év múlva többen is leírták ezt a nevet. Tele voltak vele a lapok. Divat volt M. Alphonsinet magasztalni. Bécsben egymás hátán ültek az emberek, mikor a bálványozott művésznő föllépett. Azt sem tudják, honnan jött, hová való, csak azt, hogy itt van, hallják hangját s lelkesednek tőle.
Némelyek mondják ugyan, hogy Magyarországról jött; valami alsóbbrendű vándor-társaságnál födözte föl az operaigazgató; hanem az nem lehet igaz! Jobban megközelítik az igazságot azok, kik műkedvelő orosz hercegnőnek állítják.
Már eddig három mágnás megbolondult, kilenc eltékozolta minden vagyonát érte; hanem ez csak mind érdekesebbé teszi a művésznőt, ki egy egész palotát bérel az Úri utcában, melynek szobáiban ott ácsorog a bécsi high life minden valamirevaló férfitagja.
Hja, öt esztendő nagy idő, azóta sok minden változott meg!
Stofi bácsi már öt Trattner-Károlyi naptárt nyúzott el, Béla barátunk két kulacsot akaszt nyakába, ha egzekúcióra indul: az egyikben likőr van, a másikban bor. Kálmán öcsénk megházasodott és most már szolgabíró, s az a csúfság történt meg rajta, hogy felesége leszoktatta a dohányzásról. Most már csak sátoros ünnepnapokon szí titokban a kert bokrai közé rejtőzve. Szegény Kálmán!
Csak Sásdy esküdt nem változott; ő megmaradt abban az örökös egyformaságban, amit maga a legjobban szeret. Ő most is akkor kél, mikor a többiek feküsznek, és szolid elméletben. Neki, még mikor meghal is, külön kell agyonütni tulajdonságait, annyira belegyökereztek.
Hanem bármily egyforma is volt élete, mégis történt benne olykor egy kis változatosság, amely rendesen csak abban nyilvánult meg, hogy néha jobban mulatott, néha rosszabbul.
A nagy mulatságok közé tartozott például, mikor a hajdani három esküdt összekerült. Bezzeg volt nagy »hecc«, megújultak a régi napok.
Mikor az ismeretes irodába benyitunk, épp Kálmán szolgabírót várja a két esküdt. Az iroda bútorzata nem változott. Ugyanaz a náthás iktató, ugyanaz a háromlábú szék, a Béla ablakában a bepecsételt cilinder, csak a Feri asztala fölött látszik valami új bútor. Azt is ismerjük. Az a garasos fütyülő az, melyet Gelbstein zsidótól foglaltak le valaha, nagyon régen, s juxból vagy emlékezet okáért akasztott oda. Úgysem alkalmatlankodik senkinek. Aztán legalább legyen valami a zálogházba vándorolt télikabát helyén. Az a furcsa kaland pedig, mikor a kis zsidólányt elvitte Stofi bácsitól, csak nagyon ritkán jut eszébe. Elmossa a többi kalandok köde az emlékezet elől. Pedig érdekes kaland volt! Ha ráér egyszer, majd megírja annak a bolondos igazgatónak, hogy »mi lett az ő lányából?« Azóta már alkalmasint fölboncolták a Rókus kórházban. Hja, hiába, az már a világ sorja! Miből tanulnának az orvosnövendékek rosszul kúrálni?
Hanem nem is kellett írni az igazgatónak; jött valaki, aki elmondta Ferinek, mi lett Eszterből.
Ezt ugyan megtudhatta volna a lapokból is, de hát Feri esküdt nem szokott újságot olvasni. Sosem lesz őbelőle – úgymond – külügyminiszter, a többi tárcát pedig majd csak elviseli újságolvasás nélkül is. Mindjárt úgy beleszületik ezekbe a magyar ember.
Az a valaki, aki elmondta, Kálmán volt. Kitörő örömmel fogadták, mikor megérkezett. Béla abbahagyta az írást és földhöz ütötte a tollat, Feri esküdt pedig fölugrott és beütötte a Kálmán cilinderét, amit az annak a jeléül hozott fején alkalmasint, hogy az ökör, ha Bécsbe viszik is, ökör marad, de a magyar ember, ha Bécsbe viszik, nem marad többé magyar ember.
– No hát mi újság Bécs vármegyében? – esett a vendégnek a két volt kollega.
Kálmán a cilindert egyengette.
– Hát megnyertem a pörömet; hanem az csak mind bliktri. Mondok én annál nagyobbat is. Láttam azt a kis zsidólányt, akivel azt a nobl juxot csináltuk vagy öt év előtt.
Sásdy mint a villám pattant föl, minden porcikányi emlék eszébe jutott.
– Hol láttad?
– Bécsben! – felelt Kálmán.
– És?
– Az udvari színház legelső énekesnője, az imádott M. Alphonsine, egy félisten, vagy tudom is én, mi. Oh, ha most látnád! Egész Bécs lábainál hever. Ördögbe! csak lett volna időm bemutattatni magamat!
– Brr! Ha a feleséged hallaná! – tréfálódzék Béla.
Feri esküdt azonban nem szólt, nem kérdezett többé egy betűt sem, hanem vette kalapját és távozott. Azt mondta, hogy hazamegy a szállására. Otthon felejtett valami irományt. A vacsoránál majd elmondhatja Kálmán a többit.
Otthon összecsomagolta a legszükségesebbeket s elutazott Bécsbe. Harmadnap délben már ott állott M. Alphonsine előszobájában. Az inasok nagyban megbámulták a fekete, apró emberkét, aki egészen szalontalanul, valami ázsiai jelmezben, hegyesorrú csizmákban, csizmábagyűrt nadrágban s olyan kabátban jelenik meg, melynek a varrott helyei gondosan be vannak fedve zsinórral, mintha bizony a kis gnóm azt akarná elhitetni az emberekkel, hogy az ő kabátja »egy darabból« van csinálva. No, itt ugyan nem akad olyan bolondokra!
A kis gnóm azon kezdte, hogy a legközelebb keze ügyébe eső inast jól oldalba lökte:
– Hej, sógor, melyik szobában van a kisasszony? Beszélni akarok vele.
Az inas megvetőleg nézte le Feri urat, s kezeit hátul keresztbe tevén, arisztokratikus orrhangon felelt:
– Nem lehet, édes barátom! Jöjjön máskor, most el van foglalva őnagysága. Wallenbach Edmund és az öreg Mont-Cenis hercegek, Stand báró és gróf Szentillényi vannak látogatáson.
– De, Bruder, ha az egyiptomi alkirály van is ott, az nekem mindegy. Úgy lenyesem azt a nagy füledet rögtön, ha nem jelentesz be, hogy ebédre akár visszaeheted őket – rántva!
Ez hatott. A kis gnóm úgy nézett ki, mint aki megtartja, amit ígér. Az inas átvette névjegyét s bement a szalonba. Őnagysága éppen zongorázott. Felséges reggeli öltöny volt rajta, igézőn tüntetve ki szép idomait, hosszú fekete haja ki volt hanyagul bontva, márvány homlokán az ég tisztasága, fekete szemeiben a pokol tüze ragyogott. Üdvözülni és elkárhozni lehetett volna egyszerre mellette.
Mont-Cenis herceg ült jobbján egy vörös bársony szófán és haját simogatta. Megesküszik rá, hogy mióta Alphonsine hajának illatát szívja magába naponkint két óráig, egészségesebb. Balján a magyar gróf foglalt helyet, szőke, érdekes ifjú, aki szeretné megmutatni, hogy blazírt, de szemeinek szerelmes csillogása megcáfolja modorát. A szemek ritkán hazudnak. Wallenbach herceg odakönyökölt a zongorára és a világért sem nézett volna másüvé, mint Alphonsine-ra. Amióta Alphonsine-hoz jár, azóta nem iszik pezsgőt, s mégis mindig részeg. A szép Stand báró, a »saison lyon«-ja, föl s alá járkál a teremben és játszik egyik lehúzott sárga kesztyűjével. Közbe-közbe elfordul és ásít egyet, hanem úgy, hogy mindenki észrevegye: ő ma mily nagyon »fade«. Ez is divat.
Az inas nem bírta bevárni a darab végét, a háta mögé került tehát úrnőjének s eléje tette a zongorára a névjegyet, melyen valami értelmetlen ázsiai név bosszantá a szemet: »Sásdy Ferenc, m. esküdt.«
Alphonsine szeme, mikor a hangjegyekre pillantott, megakadt e névjegyen.
Egy név van rajta, amely beszélni tud, egy név, melynek minden betűje nagyobb a szent István toronynál! Mit keres itt ez a névjegy? A büszke művésznő jéghideg arcán valami lázas pirosság kezdett égni, a szemek tüze pedig valami szende kifejezést kölcsönzött valahonnan, épp megfordítva, mint azelőtt. A délceg termet, melyet királynők irigyelhettek volna meg, elveszti egyszerre szokásos jellegét, összeesik. Olyan lesz, mint egy beteg nimfa.
Egy név mely előtt lemállik az emberről, mint a vakolat, minden színlelés, és nem marad meg semmi, csak maga az ember – szerep nélkül
– Hol vetted ezt a névjegyet? – kiáltott Alphonsine inasára.
– A gazdája adta kezembe. Odakünn vár. Nagyon fenyegetődzött, ha be nem jelentem.
Alphonsine futott az ajtóhoz, hogy maga vezethesse be a névjegy gazdáját. Hanem abban a percben, amint az ajtóhoz ért, megnyittatott az sebesen, s belépett – Feri esküdt. A kis emberke udvariasan meghajtá magát, futó pillantást vetett a jelenlevőkre, a finom urakra, a bűvös delnőre, és akkor megijedt attól a fénytől és pompától, mely környezé. Olyan otthoniatlanul érezte itt magát. De hát minek is jött ő ide? Hiszen semmi célja sincs. Bezzeg mennyivel jobb volna most otthon ülni a szolgabírói irodában és vezetni a tárgyalási jegyzőkönyvet, amihez ért, mint ide keveredni, a nagyurak közé, és diskurálni velök az ő modorukban, amihez nem ért. De nem sok ideig gondolkozhatott rajta, mint kezdje beszédét, mert Alphonsine, az igéző Alphonsine, kire ő pillantani sem mert, odalépett hozzá, üdvözlés gyanánt megfogta kesztyűtlen barna kezét, és – megcsókolta.
– Ah, ah!… – hangzott mindenünnen egy-egy elfojtott fölkiáltás.
A vén Mont-Cenis herceg nagyon csóválta a fejét, Szentillényi gróf fölrúgott csodálkozásában egy zsámolyt, Edmund herceg égő végével dugta be havannáját a szájába, Stand bárónak pedig ásítás közben nyitva maradt a szája három percig. Hanem legjobban bámult maga Sásdy esküdt úr. Egyet fordult a világ vele. Elveszté eszméletét s úgy állott ott, mint egy sóbálvány; a szája mintha hebegett volna valamit, hanem azt nem értette meg emberi fül.
Alphonsine kezénél fogta s odavezette közel az úri társasághoz.
– Az én apám. Van szerencsém önöknek bemutatni!
– Quel diable! Egy huszonnyolc vagy huszonkilenc éves fiatalember! – mosolygott az öreg herceg.
Alphonsine visszamosolygott a szeme közé:
– És mégis úgy van! Majd egyszer megmagyarázom önöknek. Hanem most engedelmet kérek visszavonulhatni. Viszontlátásig!
Egy kecses bókot csinált, s az elámulástól még mindig szóhoz nem jöhető kis embert belső lakosztályába vonta. Ott aztán leültette maga mellé a pamlagra.
– Kisasszony, – kezdé Ferenc – kívántam tiszteletemet tenni.
Alphonsine még közelebb hajolt hozzá, úgy, hogy egymás leheletét érezték orcáikon. Azután szelíd, lágy hangon suttogá:
– Miért nem szólít ön most is »te«-nek, mint ezelőtt?
Feri izzadó homlokára nyomta kezét, mintha onnan szeretett volna kiszorítani valami jó gondolatot.
– Ah! Hogy képzel nagysád olyan vakmerőséget? Az akkor volt. Régen volt, talán nem is igaz már az!
Alphonsine a legyezőjével játszott és elpirult. Talán attól a gondolattól, amit mondani fog.
– Én nagyon sokszor gondoltam azokra az időkre.
– Oh! én is, nagyon sokszor, mikor még…
Itt elakadt.
– Mikor még ön lánya voltam, nemde? Miért nem nevez ön most is annak? Miért tagad meg?
A fiatalember megint egy igét nem bírt kimondani. Alphonsine hévvel folytatá:
– Pedig jó lánya voltam. Igyekeztem megtartani az ön tanácsát.
Alphonsine fölkelt. Újra a büszke királynő volt, villogó szemekkel, márvány arcával, délceg, méltóságos termetével.
– Az a kard mindig ki volt vonva és őrt állott fölöttem!
A kis fekete ember örömteljesen ugrott fel, és megcsókolta a büszke királynő márvány-homlokát. Azután mintha eliszonyodnék saját vakmerőségétől, félve pillantott rá: ha nem haragudott-e meg a királynő? S a királynő már nem állott ott, csupán egy naiv falusi lányka, ki egy csók miatti zavarában haragszik is, mosolyog is, a kis ügyetlen! Sokáig nem szólt egyikök sem. Csak a nagy márványóra ketyegett a szobában: »Soha többé, mindörökké!« Egyike volt ez azoknak a szüneteknek, mikor a némaság beszél. Az ő szava pedig szent.
A nagy színésznő, a szellemdús delnő, a bécsi körök bálványa kifogyott a kifejezésekből egy egyszerű falusi ember előtt, úgyhogy az volt kénytelen megtörni a csendet.
– Hát ön, kisasszony! mért nem nevez engemet »apjának«? Akkor majd én is kis lányomnak fogom szólítani.
A delnő még jobban pirult.
– No hát, isten hozta önt, kis papa!
S azután annyira elszégyellte magát attól, amit mondott, hogy a pongyola fehér selyem öltöny lobogó ujjába takarta arcát.
Mikor kivette onnan, olyan piros volt, mint a bíbor.
– Ah! nem jó, nagyon furcsa! Majd keresünk magunknak más címet.
A kis fekete esküdt ábrándosan bólintott fejével:
– Igen, más címet fogunk keresni!
Egy hét múlva aztán csakugyan kerestek maguknak más címet.
– Kedves vőlegényem!
– Édes menyasszonyom!
