BEFEJEZÉS
BEFEJEZÉS
Kálmán szolgabíró és Béla esküdt pedig hiába várták Feri barátjukat, az nem jött vissza a vacsorához. Egész tíz napig hírét sem hallották, mintha a föld nyelte volna el. A sok ügyvéd hiába káromkodott, hogy tárgyalásokat tűz ki s nincs jelen; Stofi bácsi hasztalanul dicsérte Stuchec szolgabíró korát, azért a fekete esküdt mégsem jött haza.
Boldogtalan hitelezői már keresztet vetettek pénzökre. Volt, nincs! Az bizony beleölte magát a Dunába. Legszebb vége egy tiszteletbeli esküdt pályájának. Béla esküdt esküdözött, hogy ily csúfot nem követhetett el rajta kollegája, »vízbe« ölvén magát. Ezt már nem teszi föl róla, aminthogy igaza is volt, mert tizednapra tőle érkezett három levél világosan bizonyítá életben létét.
A levelek Stofi bácsinak, Kálmán- és Bélának voltak címezve. Mind egyforma tartalmúak: jelenti bennük, hogy mához két hétre esküvője lesz M. Alphonsine művésznővel, szívesen látja a nevezetteket az ünnepélyre otthon, öreg anyja házánál, Sásfalván.
Kéry Béla leveléhez még egy záradék és egy más levél is volt csatolva, finom női vonásokkal, Gelbstein Dávid címmel. A záradékban fölkéri Sásdy, hogy miután ez a Gelbstein Dávid Csernavodán lakott ezelőtt, de azóta nem tudni hová ment onnan, annak rendje és módja szerint el ne mulassza kurrentáltatni és kézbesíttetni neki ezt a levelet, mert az az ember neki apósa.
Béla el is követett mindent, hogy a vén zsidót és családját feltalálja; személyesen is elment Csernavodára tudakozódni, de nem jutott eredményhez. Alkalmasint elköltözött a megye területéről. Az ördög bírna egy batyus zsidót feltalálni! Makótól Jeruzsálemig nagy darab föld, ki tudja, melyik barázdában kóborog!
Kéry Béla azt táviratoztatá a hatodik napon Sásdynak Bécsbe, hogy Gelbstein Dávidot nem találhatta meg sehol. Sásdy pedig azt felelte, hogy maga jött le Gy…ra, Gelbsteint keresni.
Annak az embernek ott kell lenni a lakodalmán!
De ő is úgy járt, mint Béla: se híre, se hamva a vén zsidónak.
Nehány napi sikertelen keresés fölötti bosszúságában már épp Bécsbe készült vissza s iratait rendezte a hivatalban, midőn valaki rányitja az ajtót. Az öreg zsidó volt: Gelbstein Dávid.
Ugyanaz a rongyos ruha volt rajta, mely öt év előtt, azzal a különbséggel, hogy most már sokkal rongyosabb, a haja sokkal fehérebb, alakja görnyedtebb, arca ráncosabb.
Sásdy vidáman ugrott föl székéről s nyújtotta feléje kezét.
– Isten hozta, öreg úr! Hogy van? Ezer esztendeje nem láttam, pedig már kerestettem is.
Hanem a vén zsidó nem merte elfogadni a feléje nyújtott kezet. Mi köze egy rongyos zsidónak egy tekintetes uraság kezéhez? A zsidónak csak akkor van joga megfogni az uraság kezét, ha »váltó« van benne; az üres kezét nincsen joga megfogni. Dávid »szomszéd« egy-kettőt köhintett, kivette bugyellárisát zsebéből és kiolvasott belőle ötven százast, ötezer forintot.
– Tekintetes uram, egy zálogom van nekem itt, amelyik nekünk szent családi kincsünk. A nagyapám hagyta apámnak, apám hagyta legöregebb fiának, az meg nekem, hogy azzal keressük becsületes kenyerünket nemzedékről nemzedékre. Én sem akarok rosszabb lenni őseimnél, szeretném fiam számára hagyni; hát azért jöttem, hogy kiváltsam. Itt van az ötezer forint érte. Több pénzem sem égen, sem földön. Sokat izzadtam, fáztam, míg ennyit is kikerestem, de mégis megvan. A jó isten megsegített vele.
Sásdy nagy szemeket meresztett. Ez az ember félkegyelmű.
– Micsoda zálogja van itt magának? Nem értem!
– Hát az a fütyülő, ott a szegen.
Ferenc röhögve vágta magát vissza székébe, azután visszatolta a zsidó pénzét.
– Ne bolondozzék, öreg úr! Öt év sok idő, azóta sok megváltozott. Most már az adós is ember: az adósok börtönét eltörülte a törvény, semmit se féljen a becsukástól!
Most az öreg zsidón volt sor mosolyogni.
– Nagyon jól tudom, kérem alásan! De mikor nekem a fütyülő kell. Csak tessék, kérem, elfogadni a pénzt.
Feri csodálkozásában nem talált hamarjában feleletet.
– Tudja mit, öreg úr! visszaadom én a maga fütyülőjét pénz nélkül is szívesen, egy föltétel alatt.
S ezzel mosolyogva levette a szegről a porlepte drága jószágot, s visszaadta a pénzzel együtt Gelbsteinnek.
– Mi legyen az a föltétel, kérem alásan?
– Az, hogy jöjjön el vasárnap a lakodalmamra.
A vén zsidó arcán megsokszorozódtak a ráncok.
– Mit keresnék én, szegény vén zsidó, az uraságok közt?
Feri odahajolt Gelbstein füléhez, s mialatt két kezét barátságosan megfogta, suttogva mondá:
– Mit keresne? Hiszen a menyasszonyom épp a maga lánya: Eszter!
– Ah! az én leányom? – mosolygott a zsidó. – Hogy vehetne el a teens úr egy zsidólányt?
– Hát hiszen már nem zsidólány többé. Rég keresztény lett belőle. Gyönyörű úri kisasszony.
Az öreg zsidó hangosan elkacagta magát.
– Hihihi! Milyen tréfás úr a teens úr! Bizony ráfogná, hogy nekem lányom van, akit feleségül vesz. Van, de még kicsike mind a kettő. Hogy bolonddá tenné teens úr a szegény zsidót! Nincsen nekem több lányom, nem is volt soha, hihihi! De csak tréfás ember a teens úr!
Úgy kacagott, hogy a könyűi is csorogtak bele; hanem a kacagásban volt valami erőltetett, valami nagyon szomorú. Feri észrevette azt, s még melegebben szorította meg kezét.
De Gelbstein erőszakosan tépte ki azt, s kivette a zsebébe gyűrt bankócsomót és visszadobta az asztalra.
– Jaj, kérem, sietek, isten áldja meg a teens urat! Nagyon sietek. Valaki még el találja lopni a batyumat azalatt, míg a teens úr velem tréfálni méltóztatik. Ajánlom magamat, csókolom kezét, lábát!
Azzal kiment az ajtón.
Sásdy némán, összefont karokkal nézte, mint megy ki nagy hajlongások között, és nem volt annyi ereje, hogy visszatartóztassa; úgy állt egy helyen, mint egy odacövekelt karó, melyről elszállt a madár.
A másik pillanatban már hallatszott kinn a családi síp zűrzavaros hangja: »Vegyetek emberek fehér zsinórt, fehérítőt, pirosítót, rongyért, kócért!«
A batyus zsidó sebesen bekeveredik a nép közé és senki sem veszi észre, hogy egy-egy könny csordul végig ráncos, sápadt arcán.
Talán az ötezer forintot sajnálta, mit nászajándéknak, vagy a jó isten tudja, minek hagyott ott? Talán más egyéb bántja? Vagy talán mohón ette meg útközben a vöröshagymáját, és attól könnyezik?
Az emberek nem nagyon törődnek vele.
*
A lakodalmat emberül tartották meg. A sásfalvai kis udvarház megtelt vidám úri néppel, még Bécsből is jöttek Alphonsine tisztelői közül.
De ki érne rá mind elbeszélni? Egyszóval: jó bor, jó cigány és sok szép leány volt. A legjobb toasztot Stofi bátyánk mondta az új párra, előadván nagy kacskaringósan az isteni gondviselés furfangos prókátori fogásait, mikor ők olyan helyen találták föl a legdrágább kincset, ahol semmi sem volt. Olyan processzus még Stuchec idejében sem történt. Az esküdt mást ment egzekválni, mégis az ő szívét egzekválták el. Ez a legkellemesebb végrehajtás, mely után ritkán következik árverés. De azért a pör nem végződik el még. A házasság csupán pörújítás. Kívánja tiszta szívéből, hogy ez a pörújítás mindig a perrendtartás szabályai szerint intéztessék el, s ebben a házasságban sohase forduljon elő »semmisségi panasz«.
Stofi bácsi ezzel a toaszttal méltán kiérdemelte a tizenhárom feketekávét, amit megivott. De még sok mondanivalója volt a régi időkről: hogy nélküle nem lett volna Alphonsine művésznő, sem a Sásdy neje stb., mert furfangos módon ő csalta el az isteni gondviselés csodás sugallatából a mostani menyasszonyt magasztos pályájára. Mondom, még tán mai napig is ott toasztíroznék és példálódznék Stofi bácsi a hosszú, összeöntözött asztalnál, ha Béla esküdt szintén föl nem kel ülőhelyéről s el nem ordítja magát stentori hangon:
– Mit is mondott csak a kabai asszony?
