KÖZÉPKORI LOVAGOK
KÖZÉPKORI LOVAGOK
Késő éjszaka értek hőseink haza. Stofi úr megállíttatta kocsiját lakása előtt és leszállott, valamint barátságosan kezet nyújtott az esküdteknek. Béla erősen káromkodott, hogy most neki haza kell menni; egyetlen korcsma sincs nyitva. Kálmán nagyon kíváncsi volt és fürkészte az eseményeket. Hogy jutott ide Eszter?
– Hüm! Jó éjszakát kívánok az uraknak. Kutyasötét van, mint valami tudós fejében. Bezzeg Stuchec idejében legalább éjfél után háromig égtek a lámpák. Szegény Stuchec!
Stofi bácsi sóhajtott s hozzátette:
– Jó éjszakát!
Az világos volt, hogy minél előbb le akarja rázni nyakáról az egész érdemes kompániát. Béla visszakívánta a jó éjszakát és elindult egy korcsmát keresni. Kálmán azonban, minthogy együtt lakott Ferivel, s az nem mozdult, ott maradt. A szép zsidóleány is leszállt a kocsiról, magas, délceg termete roskadtnak látszott, nem bírt állani, oda kellett támaszkodni a kapuhoz, melyet belülről éppen most kezdett nyitogatni az agglegény egyetlen cselédje, akit alkalmasint személyes tulajdonai folytán »Ségnisz«-nek nevezett el, akinek azonban Tinta Marci volt a becsületes neve.
Sásdy odaállott a kapu elé és azt mondta Stofi bácsinak szilárd hangon:
– Én még nem akarok hazamenni, ügyvéd úr!
– Hüm! az egészen a maga dolga. Én meg már akarok.
– De én nem engedem meg!
S ezzel megfogta a reszkető leány kezét.
Stofi kikereste a kocsiban elejtett tubákpikszisét. Attól akart tanácsot kérni ebben a kényes ügyben.
– Mit akar, édes öcsém?
– Azt akarom megtudni, hogy minek jött ez a leány önnel?
– Ez meg már egészen az én dolgom.
– Nem egészen, mert azt én is akarom tudni!
Aztán a leány felé fordult:
– Beszéld el, miért jöttél ezzel az úrral?
Stofi bácsi dühös lett.
– Micsoda injuria ez? Miféle rendetlenség! Formális vizsgálatot tartani éjjel az ember ellen, a saját lakása előtt. Kikérem magamnak, esküdt úr!
Eszter görcsös zokogása közt alig tudott beszélni:
– Azt mondta ez az úr, hogy nem csukatja be atyámat, ha én jövök be helyette szolgálni. Szívesen áldoztam fel magamat szabadságáért. Ne büntessenek, kérem, engemet azért. Én azt hittem, hogy jól cselekszem. Szegény atyám, ha tudná, hogy eljöttem, talán mindjárt utánam jönne, hogy visszaváltson, de titokban jöttem el. Mert hát, én istenem, tehettem-e másképp, ha csak azt nem akartam, hogy mind meghaljunk?
– Ez aztán vastag naivság! – csudálkozék Kálmán.
Sásdy Feri arca kigyúlt a haragtól.
– Ügyvéd úr, – szólt ünnepélyes, szigorú hangon – ez nagyon cudar dolog!
Stofi úr a fejét vakarta.
– No, no, ne izéljen, öcsém! Ne bolondozzék! Nem vagyok én valami önző ember. Nem kell mindent komolyan venni. Ez az én elvem. Aztán egy tűznél többen is melegedhetünk.
– Abból semmi sem lesz! Annál a tűznél nem fog egyikünk sem melegedni, becsületemre mondom!
– Hogy érti azt, kedves öcsém?
– Úgy, hogy ez a leány most velem jön. Akinek kedve lenne ezt meggátolni, azzal majd beszélek én!
A magyar nyelvnek az a szép szerény tulajdonsága van, hogy az mindig veszedelmet jelent, ha valaki saját »én«-jére nyomatékot helyez.
Stofi úr megszeppent, hanem még megkísérlé az ellenállást.
– Quid quid? Quo jure? Már miért, milyen jogon vinné el maga az én szerzeményemet?
A kis fekete esküdtből kitört a harag.
– Azon a jogon, amely minden becsületes embert terhel a nemtelenséggel szemben.
Ezzel kezénél fogta Esztert és elindult vele.
Stofi bácsi utánuk szaladt s vidáman röhögött föl. »Jó lesz – gondolá magában – megfordítani a köpönyeget.»
– Ezer milliom ördög! – kiáltott utánuk kedélyesen – észre sem veszik a jó tréfát! Hát azt gondolják, hogy vén bolond létemre magamnak hoztam? Ej, dehogy! Mindjárt öcséméknek szántam.
Sásdy nem felelt vissza, hanem sebes léptekkel vezette Esztert a Magtár utcában lévő szállásukra, útközben megvigasztalva, hogy atyját semmi esetre sem csukják be.
Lábas Kálmán mély gondolatokba merülve bandukolt utánuk.
A két fiatalember szállása két egymásból nyíló kicsiny szobából állott, melyek közől az első hálószobának volt berendezve, a másik pedig nappalinak; levén benne három öreg szék, egy íróasztal, meg egy kopott dívány.
Feri midőn hazaért, leszedte ágyáról a fölösleges ágyneműt, s a nappaliban a díványra hevenyészett Eszter számára ágyat.
Eszter még mindig reszketett, mint a nyárfa, arcán pedig lázas pirosság mutatkozott. Feri megtapogatta üterét: rendetlenül vert, beteg volt. Nem csoda, a szörnyű lelki rázkódásoktól, melyeket kiállott. Nagyon ártatlan volt még, de úgy látszott, mégis bírt annak sejtelmével, hogy örvény szélén áll, hogy a sors fatális helyzetbe bonyolította. Egész élete úgy tűnt föl, mint egy logikátlan cselekedet, melyről nem is lehet tudni, hol a logikátlanság benne.
Feri bevezette a kis nappali szobába, s megmutatta neki a helyet, hol aludni fog.
Eszter mereven, némán állott meg a dívány mellett. Isten tudja, mit gondolt? Talán semmit. Mert van olyan mozzanat az emberi életben, ahol a gondolkozó-tehetség is megzsibbad, az érzés megmerevedik, az ész pedig ideiglenesen szintén beadja lemondását.
Feri rácsukta volna az ajtót, de nem volt a szobán ajtó. Még valamikor tavaly decemberben fűtötték be vele a kályhát.
Most tehát azt tette, hogy kivezette Kálmánt az udvarra.
– No pajtás, mit mondasz ehhez a lányhoz?
– Azt, hogy gyönyörű! – felelt Kálmán. – Zsidóban ritka szépség!
Feri biccentett fejével, hogy ő is annak találja.
– És nekünk ezt a leányt mégis meg kell őrizni. Azt kívánja az emberség.
Kálmán megnyomkodta pipája hamuját és aztán ritka ünnepélyes hangon mondá:
– Az már igaz!
Feri meggyújtott egy gyufát, hogy annak tüzénél lássa Kálmán arcát. Az őszinteség beszélt róla.
– Ej, milyen szórakozott vagyok! azt hittem, nem ég a pipád, s tűzzel akartam szolgálni. No, nem baj! Hanem tudod mit, pajtás? Én nem bízom magamban. Értesz engem? Nagyon, nagyon szép…
– Mit! Ha valamit elhatározunk! Nemesemberek vagyunk mind a ketten.
Sásdy megszorította Kálmán kezét.
– Okosan beszélsz! Bejöhetsz.
A lakótársak visszamentek a szobába.
Akkor már hallatszott a nappaliból Eszter lélegzetvétele s egy-egy hosszú sóhajtása. Aludt.
– Eszméleten kívül van szegény! – suttogott Sásdy. – Láza van, különben nem tudott volna itten elaludni.
Ferenc meggyújtott még egy gyertyát s azután odahelyezte mind a kettőt az ajtó oszlopjaihoz a padozatra.
– Mit akarsz?
– Majd megmondom.
És levett a szegről egy kardot, aztán keresztbe fektette az ajtó előtt, a két kísérteties lánggal lobogó gyertya közé.
– Ez a kard egy tenger köztünk és közte. Ha valamelyikünk át akarná lépni, a másiknak gondja lesz rá, hogy belefulladjon abba a tengerbe. Esküdjél meg arra!
Kálmán furcsa szemeket meresztett Sásdyra.
– Fölösleges teketória, hanem azért juxból ráállok. Itt a kezem!
– Most már aludjunk! – szólt Sásdy.
De még aztán nagyon sokáig nem bírt elaludni, vagy inkább nem mert. Nagyon jól érezte magát és attól félt, hogy az álom majd elnyomja a valóságot.
A hold szelíden bevilágított a szobába. Ilyenkor szívesen látott jó barát a hold is.
Ferenc fölkönyökölt ágyában és kibámult az ablakon a holdra, és most úgy tetszett neki, hogy biz azt érdemes megnézni. Azok a poéták mégsem egészen bolond emberek, hogy olyan nagyon epednek utána. Nagyon szép látvány az. Az éj ragyogó szemű lámpája. Egy lámpa, amely beszélni tud azokkal, akik megértik; amely költészetet lehel, ábrándot áraszt. Egy lámpa, melynek fényétől megtelik a lélek édes, fájó gondolatokkal, olyan gondolatokkal, melyek mellett a képzeletalkotta tündérregék is pirulva húzódnak a prózába.
Ferenc addig nézte a holdat, míg ő is megtanult vele beszélni. Ez a legkönnyebb nyelvtudomány a világon. Leküldi a maga üzeneteit illatos szellő fuvalmában, hulló levél suhogásában, röpködő bogár zirzegésében. Az ember megfelel a holdnak néma leheletben, lassú sóhajtásban, és többet fejez ki vele, mintha három óra hosszat tartó oráció volna, mely fölött még az az előnye is van, hogy a lapok nem írhatnak felőle kritikát.
Feri most vette észre, hogy hűvös levegő hat be az ablakon, megfázhatik, megbetegedhetik. Sietve takarózott a paplan alá. Az a bolondság történt vele, ami még soha: féltette egészségét. Mi lenne holnap a kisleányból, ha ő megbetegednék az éjjel? pedig arról a kisleányról neki kötelessége gondoskodni. De hogyan? Visszaküldje a szülőihez? Nem! Az annyi volna, mint a nyomor ölébe taszítani vissza. Azután akkor nem is maradna senkije, akiről gondoskodnia kell. Csak az a kérdés, miképp gondoskodjék ő valakiről, mikor még magának is kellene valaki olyan, aki gondját viselje?… E pillanatban gyönyörű ábrándos dal csendült meg a szomszéd nappali szobácskában, lágy, fuvolaszerű hangon: »Die braunen Augen hab'ich gern, tra lalala!«
A zsidóleány álmában énekelte azt a dalt, amivel kis testvéreit szokta elaltatni otthon. Ferenc örömteljesen rúgta le magáról a takarót.
– A patvarba! Lehet belőle énekesnő.
Reggel az volt legelső dolga Ferencnek, hogy felköltötte Lábast, aztán elment vele együtt a színházigazgatóhoz, kinek elbeszélvén a történteket, kifejezé azon óhajtását, hogy Esztert képezze ki énekesnőnek.
Az igazgató derék, joviális ember volt, s mindent megígért Sásdynak.
– Nagyon jól van, esküdt úr! Délután egy órakor várni fogom a szállásomon. Akkor majd meglátom, oly jól énekel-e védencnője, mint ön mondja?
– El fogok jönni, igazgató úr, vele együtt!
Délelőtt azzal foglalkozott, hogy Esztert előkészíté a próbára, élénk színekkel rajzolva eléje a szebb jövőt.
A kisleány pirulva, lesütött szemekkel hallgatott.
Mit tudott volna ő, együgyű teremtés, a színészethez? Mit tudott ő dicsőségről, tapsról, koszorúról? Ő csak egy különbséget tudott tenni az emberek közt: »Azok, akik fekete kenyeret esznek, és azok, akik kalácsot.«
Feri eltalálta ezt a gyönge oldalát:
– Hogy fognak megörülni szülői és kis testvérei, mikor majd szép selyemruhában járó kisasszony lesz! Küldözni fog nekik mindenfélét, pénzt, csecsebecséket, magához veszi őket, és aztán boldogan együtt élnek.
A szende, lesütött szemekben csodálatos lány lobogott föl.
– Jól van, én hiszek magának! Maga olyan nagyon jó. Leszek hát komédiásnő.
A színigazgató két dalt énekeltetett el vele délután. Azután félrehúzta Sásdyt, és azt mondta neki:
– Ez a gyermek fölér akkora darab gyémánttal, mint a fejem.
Pedig ugyancsak jó nagy darab feje volt a direktor úrnak.
Sásdy arca sugárzott az örömtől.
– Vigyázzon rá, uram! Én önre bízom, hanem meglehet, hogy egyszer majd számon fogom kérni öntől, mert ennek a leánynak én vagyok az apja.
Aztán Eszterhez fordult.
– Holnap a színtársulat elmegy innen, kislányom! Te nem fogsz látni engemet, talán csak évek múlva, talán akkor sem, talán soha; hanem azt el ne feledd, amit utoljára mondok neked!
A leány lehajtotta fejét és egy könny gördült ki szempillái alól. Talán attól az »utoljára« szótól.
– Tegnap egy kardot tettem ajtód elé, mikor aludtál, az virrasztott fölötted. Azon a kardon keresztül nem léphetett senki át. Te magad állasz az életben, kell, hogy magad vonj ilyen kardot magad köré, melyen át ne léphessen hozzád senki. Ez a kard legyen az önérzet.
Ha Feri esküdt véletlenül bepillant a vele szemben álló tükörbe, kettőt teszek egyre, hogy elröhögi magát a saját komoly ábrázatán. Egy könnyelmű gyermek föltolja magát egy másik könnyelmű gyermek apjának. A sorsnak nagy kedve telik abban, hogy az emberek szeszélyeiből minduntalan csinál magának komédiát. Hanem ők maguk nem annak veszik. A kis zsidólány átérezni látszik, hogy neki mindene az a piciny fiatalember; az is elhagyja most, s minden olyan üresen marad utána, minden, minden!… Önkéntelenül lehajol és megcsókolja az ifjú kezét, azt a kezet, amelyen még ott látszanak azok a tentafoltok, mik az apja elleni végrehajtási jegyzőkönyv megírásánál ragadtak rá. S mintha izzó vas égette volna meg, úgy kapja el kezét az esküdt, s szalad ki a szobából, hanem az ajtóban hirtelen megfordul, visszamegy a leányhoz, kiveszi tárcáját és a benne lévő pénzt két rakásra szedi.
– No, ne mondd, hogy csak úgy nekieresztelek a világnak. Itt van tíz forint kölcsön. Ez összes pénzemnek fele. Azt majd egyszer vissza kell fizetned. Gazdálkodjál vele. Haszontalanságra ne költs!
Ezt jól eltanulta saját apjától; az szegény mindig ezzel az egy beszéddel ereszté útnak »Ferenc úrfit«. No, ez egyszer mégis hasznát vette neki, mert ő is elmondhatta másnak.
Sásdy ajánlotta magát.
– Még egyet, esküdt úr! Nem lesz-e valami kellemetlenségem, hogy a lányt csak olyan »per mopsz« engedéllyel viszem? Nem egészen tiszta munka.
A kis esküdt bosszankodva nézte le a direktort.
– Semmit se féljen, uram! Mondtam már, hogy én vagyok az apja. Én felelek mindenért.
– Teringette, nagyon jól van! Eszerint végezhetünk.
– Nem egészen. Mi lesz Eszternek színészi neve?
– Megálljon csak, hadd legyen M. Alphonsine.
– Helyesen. Isten önnel! El ne feledje, hogy számon fogom kérni.
Sásdy könnyed mazurka-polka lépésekben lejtett ki az ajtón, s egy félóra múlva már ott ült, ahol tegnap ilyenkor: a szolgabírói irodában.
És mikor faragni kezdé a kacskaringós ítéleteket, néha megállt a toll a papíron, nem azért, mintha talán pontig jutott volna az írásban vagy talán kifogyott volna a tenta belőle, hanem mert gazdája elmélázgatott valami bolond dolog fölött, amiért nem jár napidíj.
De hát minek is rontaná a papirost, mikor olyan szórakozott, hogy a hivatalos gondolatok közé mindig odaír egy nevet: »M. Alphonsine«.
