AZ EGZEKÚCIÓ
AZ EGZEKÚCIÓ
Estefelé volt már az idő, midőn az ominózus bárka Csernavodára ért.
Stofi fiskális az órájára tekintett és azt mondta latinul az egyik esküdtnek:
– Hüm! Baj van. Hét óra elmúlt. A törvény nem engedi meg már a végrehajtást.
– Bagatell! Egy órával vissza kell tolni a mutatót. A falu tornyán levő órának semmi köze az időhöz. Ostoba falusi óra nem numerálhat. Fiat sex hora.
És úgy lőn.
Stofi ügyvéd kivette alattomban az óráját és visszatolta egy órával hátrább a köpenye alatt.
– Hüm… izé… igazítsa ki maga is, Lábas öcsém. Einmal ist keinmal. Két óra mutassa a hatot.
– Nem tehetem meg, Stofi bácsi!
A »kedves« előnév kezdett elmaradozni.
– Miért?
– Nagyon egyszerű, mert nincs órám.
– Az ördögbe, ez fontos körülmény, nagyon fontos!
Azután megszólítá magyarul Gelbstein Dávidot, hogy hol a háza, hová hajtasson?
– Bérházban lakom, teens uram! Amott balra, a nagy akácfával szemben.
A zöld bárka ott állapodott meg.
Rozzant kunyhó volt. Mintha csak a szegénységnek akartak volna monumentumot építeni vele. Fa-fala megtámasztva két nekiállított oszloppal, a teteje – mint a részeg ember kalapja – le volt az egyik oldalára csúsztatva, egyetlenegy ablaka héber betűjű könyv zsíros lapjával beragasztva félig; a másik felén sem volt üveg. Mit keresne itten az olyan luxuscikk? Csak gazdag ember teheti meg azt a bolondot, hogy üvegen keresztül használja a világosságot.
Az udvar benőve bogánccsal, kóróval, mintha az is mondta volna: »Minek jöttetek ide?«
Mikor Stofi bácsi megpillantotta a szegénység e kétségbevonhatatlan jeleit, rögtön beleütött lábába a köszvény.
Valami tíz percig izgett-mozgott és jajgatott, miközben egészséges lábával folytonosan rugdalta a kocsi előülését és köpködött erősen jobbra-balra.
Az esküdtek leszálltak és nézték Stofi urat. Lassankint magához tért, szederjes, kékült arca újra megkapta eredeti halaványbarna színét és fürkésző kifejezését.
Leszállt ő is és a Kálmán karjára támaszkodva ballagott be a kerítéstelen udvarba.
Senki sem szólt egy hangot sem, senki sem talált hamarjában oly kifejezést, amely kellemetlenül ne érintené az ügyvédet. Ő maga azonban férfiúhoz illő daccal nekiment a saját sebének és föltépte:
– No, szépen megjártam! Nem ér az egész ötezer forint egy pakli gyufát.
Kivonta zsebkendőjét s megtörölte homlokát.
Béla esküdt az átelleni korcsma cégérére pillantott és épp a kabai asszony híres mondásával akarta megvigasztalni Stofi urat, midőn a kunyhó ajtaja megnyílt s három gyerek futott a batyus zsidó elé.
– Megjött a papa, itt a papa!
A zsidó szomorú arca még szomorúbbá lett; szemeiben egy keserű könyű jelent meg.
A legkisebbik lányka: Lencsi átkarolta térdét, a Szálika kabátja hátulsó zsebeit kezdé kutatni, a Mojsi gyerek pedig leeresztett karján keresztül fölkúszott a nyakába.
– Éhesek vagyunk, papa, nagyon éhesek!
Ezalatt belülről szomorú, melankolikus dallam elmosódott hangjai hallatszottak.
Hol a tündérhegedű elhaló utolsó sóhaja volt az, hol a vihar nyögte el magát s a visszhang visszaverte a szilaj hangot… A szerelem bűbájos suttogása, a fájdalom lelket reszkettető lassú panasza, a szív titkos, ábrándos költészete, mindaz benne volt abban a dallamban.
A végrehajtók bámulva kérdezék:
– Ki énekelt benn?
– A legnagyobb leányom, Eszter! – szólt Gelbstein, s erőszakolt mogorvasággal rázta le magáról a rongyos, félig mezítelen porontyokat, hogy a végrehajtókat egyetlen szobájába vezethesse.
Bűzhödt levegőjű, homályos, egészségtelen szoba volt, melynek bal szögletében az ágyon beteg vénasszony nyögött. Sárga arcán le volt festve a halál névjegye. Látogatást tesz nemsokára.
Az egyetlen ablaknál tizenhat-tizenhét éves leányka varrogatott. Ki tudja, mit? Talán szemfödőt az – anyjának!…
És milyen leány!
Egy angyal a régi bibliai történetek korából, egy megtestesült tündérrege az ókorból. Nagy, fekete szemei vannak, mint az éjfél, karcsú, délceg termete, mint a libánusi pálma, hosszú, fekete haja, szép, tojásdad arca, nemes keleti vonásokkal, gyönyörű korál ajkakkal, szép szabású sasorral.
– Ah! – kiáltott föl Stofi bácsi meglepetve.
A három esküdt összenézett s a Kálmán gyerek azt mondta félhangosan:
– Istenúgyse, szép!
A zsidóleány kíváncsian pillantott az elegáns úri emberekre; el nem tudta képzelni, mit keresnek itt? Alkalmasint doktort hozott a papa – szegény mamának.
Stofi úr gondolkozva járkált föl s alá, hiúzszeme csakhamar bejárta s megbecsülte a szoba bútorzatát.
Egy ócska, festett almáriom, megérhet négy forintot, egy piszkos tükör egy forint, egy kihúzó szekrény két forint, egy asztal egy forint, a két ágyat le nem lehet foglalni, tehát összesen nyolc forint.
Sásdy Feri leült az egy forintra becsült asztalhoz és kiterjesztett egy ív papirost, hogy a »kielégítési végrehajtási jegyzőkönyv«-et fölvegye.
Stofi bácsi kinyittatni kérte a két szekrényt.
– Nyisd ki, Eszter! – szólt Gelbstein.
Nem nagy fáradságába került, csak ki kellett húzni. Mi az ördögnek lettek volna bezárva? Csupán nehány darab elrongyolt női alsóruha lézengett a fiókokban.
Stofi bácsi néhány percig bosszúsan turkált összevissza mindent, aztán diktálta Ferinek:
– Írja föl ezeket a ruhákat!
– Nem lehet, nem írom föl! – szólt Sásdy határozottan, – a törvény kiveszi a nők szükséges ruházatát.
Gelbstein és Eszter hálás tekintete jutalmazta a fekete esküdtet.
Stofi úr kivette tubákpikszisét és szippantott:
– Ezer ördög! ne írjon föl semmit, írjon föl tehát teljes vagyontalanságot.
Stofi bácsi arcán arra a szóra: »teljes vagyontalanság«, kiütöttek az izzadtság harmatcsöppjei s festett hajáról a fekete festéket lepotyogtatták a homlokon keresztül, csinálva rajta szabálytalan csíkokat.
Most már a hálás tekintetek Stofi úr felé fordultak.
Feri esküdt felkelt a székről s kikereste az ügyvéd kezét valahonnan nadrágzsebéből, s melegen megszorította.
– Hüm, üm! Úgy látszik, félreértenek engemet. Valóságos skandalum. Azt hiszik önök, hogy sült bolond vagyok? Tévednek, nagyon tévednek! Gelbstein Dávid nem fizethet, tehát Gelbstein Dávid a végre nem hajtható összeg őt illető felerészét az adósok börtönében üli le. Ez az igazság!
Az öregasszony szívszaggatóan kezdett nyögni; Gelbstein odatántorgott haldokló felesége ágyához és belezokogott ő is a három kis poronty harmóniátlan sivalkodásába; Eszter összekulcsolta keblén apró kezeit s mereven nézett ki az ablak lyukán, Feri pedig háttal fordult Stofihoz és nem nézett – sehova.
Csak Kálmán gyerekre nem hatott a dolog, s azt indítványozta Bélának, hogy menjenek ki az udvarra egy kis »kalabriászt« ütni kettesben. Ott a zsebében a kártya. Jó katona mindig magával hordja fegyverét.
Stofi föl s alá kezdett járkálni, mutatóujját orra hegyére helyezte s huzamosan hümmögött, miközben számtalanszor szippantott a réz tubákpikszisből, melyre az igazság istenasszonya volt kipingálva, meglehetős kacér alakban. Annyi bizonyos, hogy nem sok elegzekválni való ruha volt rajta.
– Igenis, ez az igazság: ötszáznapi börtön. Hüm!
Stofi bácsi kényelmetlenül érezte magát az általános fölindulás között, melyet ébresztett, kiment a szobából, nagy mérgesen maga után vágva az ajtót.
Eszter utána rohant s a füstös, piszkos pitvarban útját állta:
– Uram! – szólott szép, csengő hangon, melynek a fájdalom reszkető lágyságot kölcsönzött, – anyám haldoklik, három kis testvérem nem evett reggel óta egy harapás kenyeret. Legyen irgalmas hozzánk! Ne zárassa el atyámat, mert különben mind éhen halunk! Ki keresi meg kenyerünket? Mi lesz belőlünk?
Az ügyvéd megint egy szippantást tőn a burnótból.
– Ön is ember, uram! Önnek is van családja, vagy legalább volt valaha. Gondoljon rájuk, vagy gondoljon arra, ami legszentebb és hagyja meg nekünk szegény öreg atyámat!
A leány letérdelt Stofi bácsi előtt, s átkulcsolta térdét. Milyen szép volt most!
Az öreg fiskális még sohasem volt így megakadva. Még ilyen eleven replikára sohasem volt alkalma felelni. Erre nincs paragrafus az egész »Corpus Juris«-ban.
– Hüm! – hebegé zavartan. – Ne fárassza magát, kis cicus! Keljen föl, kedves! Én nem vagyok ember, hanem csak ügyvéd. Én nem gondolok semmire, csak az ötezer forintra.
Az öreg róka nagyot hunyorított szempilláival, mi annyit jelent, hogy nagy gondolat született agyában, s két kezével egyszerre elkezdett maga körül hadonászni, hogy ha el akarna röpülni a jó gondolat, hirtelen megmarkolhassa. Mogorva arcára gyöngédséget öltött, aztán megcsipkedte Eszter halavány arcát, miközben lehajolt hozzá és fölemelte.
– Tudja mit, picinyem? Egy mód van atyját a börtöntől mégis megmenteni; egyetlenegy mód.
– Ha lehetséges! – rebegé a leány.
– Az ördögbe! csakis a lehetségről beszélek!
– Mi az?
– Hüm, üm! Tudja mit, tubarózsám? Magácska jön be atyja helyett ötszáz napig a városba, nem a börtönbe, hanem hozzám – szolgálni.
A kisleány sokkal ártatlanabb volt, hogysem tökéletesen elértse az ügyvédet, de azért ösztönszerűleg érezte azt, amit felfogni nem tudott; lángba borult mindkét orcája, s kis kezét önkéntelenül szakítá ki az ügyvéd izmos markából.
Az agglegény mosolygott.
– Az nekem mindegy, aranyos apróságom! Maga kitűnő gyermek. Szereti a szülőit, példás gyermek. Tegyen amit akar. Ha jön, megírom az okmányt, hogy elállok a becsukástól. Ha nem jön, bevitetem az apját. Adok egy óra gondolkozási időt. Itt leszek a szomszéd korcsmában. Ha azt határozta, hogy eljön, keressen föl.
A leány fuldokló zokogása volt a felelet.
Stofi, mint aki dolgát jól végezte, megelégedetten ment vissza a szobába.
– No, Feri öcsém, csinálja meg a jegyzőkönyvet. Ne morfondírozzon! Írja oda, hogy semmit sem találtunk. Azaz, megálljon csak! Valami jutott eszembe, briliáns gondolat! Ma jó gondolataim vannak. Csináljunk egy kis »hivatalos viccet«, hadd egyék egy kis mérget a kliensem. Foglaljuk le juxból a jakhec fütyülőjét.
Feri megvetőleg nézte le tetőtől talpig az ügyvédet.
– Minek az?
– Mint felperesi ügyvédnek jogom van azt lefoglalni, amit akarok. A kliensem előtt humorisztice akarom igazolni a vagyontalanságot. Punktum!
– Igen, de az a mesterségéhez tartozó eszköz.
– Akkor hát lefoglaltatom a szekrényeket.
Feri mérgesen freccsentette a tintát szét az asztalon.
– No, jól van, foglaljuk le hát a – fütyülőt.
– Helyesen, nagyon helyesen!
Azzal odament a félig eszmélet nélkül nejére borult zsidóhoz, s jóízű röhögéssel leakasztá a garasos sípot nyakáról, átadván azt bírói kézbe – Sásdy esküdtnek.
– Hüm, hihihi! Azért az én költségeimet mégis meg fogja fizetni a kliens.
Néhány perc múlva a végrehajtók már az átelleni korcsmában ültek, s a rozzant kunyhóból nem hallatszott ki semmi, csak a három apró poronty sírása.
Nemsokára megjelent Eszter a korcsmaajtóban, szomorú arccal, kisírt szemekkel; a hátán egy kis batyu lógott.
Stofi bácsi hamisan hunyorított szemével s sietett eléje:
– Nos, hüm… eljött, picikém? Csak csöndesen. Nem kell zajt ütni semmiből: az nekem elvem.
A kocsis jelentette, hogy be van fogva.
Stofi bácsi intett Eszternek, hogy üljön föl a kocsis mellé.
A három esküdt kérdőleg szegzé szemeit az ügyvédre; Kálmán és Béla vigyorogva, Sásdy pedig mogorván.
Hanem Stofi a három kérdő tekintetre is csak annyit felelt, hogy »hüm!«
