A ZSÍROS PÖR DEVALVÁLÓDIK
A ZSÍROS PÖR DEVALVÁLÓDIK
Íme, most is ott ül a Feri asztala előtt egy kopott szalmaszéken, melynek negyedik lába már régen a kandalló gyomrában hamvadozik; hosszú lábait kinyújtja a messzeségbe, s görbe botjával nagyokat döfköd a padozatra.
Minden döfés új gondolat.
– Hüm! Feri barátom! A mai igazságszolgáltatás hasonlít a prófunthoz: nem lehet megemészteni.
– Mert sótalan. Az ügyvéd urak nagyon kevés sót adnak hozzá.
– Üm… hüm, maga nagy ember, Feri barátom!… Tudja, ezt nem azért mondom… Szegény Stuchec!
Stofi bácsinak az a tulajdonsága van, hogy nagyon szaggatottan beszél; sok jó gondolat kóvályog a fejében, de azoknak csak egy részét mondja el, azon hitben, hogy a többit is elmondta; ezért valami hézag vehető észre gondolatmenetében, s mondatai többnyire összefüggéstelenek.
Ebből magyarázható meg az a keringő rágalom, hogy a Stofi bácsi negyedik kerekének imitt-amott megpattogzott a ráfja.
Hanem azért minden hóbortossága mellett is jó fiskális, s annyi szorgalommal, szívóssággal és furfanggal viszi ügyeit, hogy méltán megérdemli a dicséretet.
Sásdy Feri beszéli, hogy egyszer elodázni akarván egy árverési terminust bizonyos ügyben, melyben ő volt a végrehajtó bíró, azt a cselt használta, hogy midőn Feri már éppen a foganatosításhoz akart fogni, hatalmas hangon közbekiáltott:
– Mielőtt ezen ügyet elintézhetnők, fölkérem a végrehajtó bíró urat jelen okmány átolvasására!
S azzal egy iratot nyújtott át Sásdynak, mit az mohó kíváncsisággal fogott kezébe s leüté róla a porzót, hogy jobban olvashassa.
Abban a percben azonban rémítő szemfájás rohanta meg úgy, hogy ordított, mint a vadállat, s nem maradt egyéb hátra, mint rögtön kocsira ülni, fölfüggeszteni az árverés terminusát s hazavitetni magát Gy…ra az orvoshoz.
Az orvos azt mondta, hogy ez vértolulás következménye és praescribált ellene seidlic-port.
Csak évek múlva sült ki, hogy Stofi bácsi paprikával hinté meg porzó gyanánt az átolvasandó irományt.
Ehhez hasonló eszközökkel nyerte meg a Ruzsicsek contra Gelbstein-féle ötezer forintos pört is. Ötezer forint pedig nem tréfadolog, kivált ha a kliens felét odaígérte a prókátornak. Az egész városban híre futott a Stofi úr harmadfélezer forintjának; a meglazult hitel kezdett emelkedni, a kellnerek nagyobb udvariassággal köszöntek s két gyertyát tettek arra az asztalra, amelyhez este leülni méltóztatott, a három esküdt az eddigi »Stofi bácsi« megszólítás elé még egy »kedves« szót ragasztott, Sramko fiskális – Stofi úr ellenlábasa – pedig meghosszabbodott ábrázattal járt-kelt az utcákon és elbeszélte mindenütt szokott tót dialektusával:
– Végre renomé!… A Stofi nyert el előttünk babirt, mind hozá jün most kliens, kinek van jó ködmen. Mi töbi prokurator mehetünk pokol ambitusába.
Mikor már Sramko fiskális minden »apellata forum«-ból kifogy, ezt szokta emlegetni. Egyszóval, az ötezer forintos pör megnyerése nagy szenzációt gerjesztett. Csak az volt még a kérdés: van-e elég jó ködmene az alperesnek?
Majd meglássuk! Ma van a »terminus«.
Stofi bácsi tehát azért jött most az irodába, hogy a törvényszék által a végrehajtás foganatosításával megbízott Sásdy esküdtet az odakint álló kocsiba ültesse.
Egyébiránt ma nagy nap van, hadd jöjjön mind a három esküdt. Lesz dinomdánom az úton, még a szomszéd vármegyében is megérzik.
– No hát mehetünk! – szólott Feri esküdt nagy lélegzetet véve, miután a legnagyobb tehertől menekülendő, tollát az asztalra vágta.
Béla esküdt kapott a szép szón, egyet rántott ómódi kék zekéjén, kivette zsebéből tarka zsebkendőjét, melynek négy csücskében le van pingálva Napóleon arcképe, leporolta vele cipőit és azt mondta ő is:
– Mehetünk! De hol van Kálmán?
– Majd összetalálkozunk vele a piacon.
Öt perc múlva már ott ült a három nevezetes személy az öreg, zöld bárkában, melyről az a hír kering a városban, hogy Mátyás király csináltatta valaha hintónak, de kényelmetlen volta miatt odaajándékozta Stofi bácsi egyik ősének.
Hej! ha akkor tudta volna az igazságos király, mennyi igazságtalan processzus szállíttatik majd szanaszét valaha e kocsiülés ládájában, inkább csináltatott volna belőle tyúkólat.
No, de csakhogy megvan a bárka, s egyéb sem kell hozzá, mint hogy a két sovány fogadott gebe elszállítsa.
Neki is fohászkodik a kocsis s olyan szilajat vág oldalbordájára a fakó lónak, hogy ha esze volna, mindjárt megszólalna tőle, hogy hát tulajdonképp nem ő az egzekválandó.
Egyet gondolkozik előbb a két pára, mielőtt lassú, meggondolt lépéssel előre kezdené lábait rakni, melyek közül egynek a hátulsó, másnak az első bal lába rongyokba van pólyázva, ami lónyelven annyit tesz:
»Ha ti vinnétek minket!«
A piacon csakugyan találkoztak Kálmánnal; éppen Sramko ügyvéddel ment karonfogva.
Stofi intett neki, s az csakhamar ott termett az előülésen, Béla mellett.
Sramko azalatt a lovak elé állt, csodálatos jeleket és varázslatokat csinálva botjával a levegőben, miközben dühösen morogta:
– Mentek keresetre, úgy-é? No egy legyet se találjatok, kívánom tiszta szívemből!
Hanem azért Sramko átka dacára is elindultak s illő tiszteletnyilvánítások között haladtak a forró augusztusi levegőben. Az emberek borzalommal vették le süvegüket mindenütt a zöld bárka előtt. Mindenki tudta már, hogy a vármegye ostorai ülnek benne. Ugyan kinek a hátán csattannak meg? Minden jó lélek dicséri az urat!
Kéry Bélának egy kulacs függött a nyakában; a Kálmán gyerek a pipájával bajlódott, kinek különben is az a tulajdonsága van, hogy amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy örökké pipázik, tehát sohasem káromkodik. Ilyen módon aztán jó keresztény.
Stofi bácsival csak Sásdy Feri beszélgetett:
– Hja… hja! Stuchec szolgabíró korában még másféle világ volt! – sóhajtott Stofi bácsi. – Az volt ám a szolgabíró… isten nyugosztalja meg! Akkor volt még egy kis igazság: most már kiveszett a gyöke is. Szegény Stuchec!
Stofi úr mindig visszasóhajtott a Bach-világ után.
– Sose búsuljon, kedves Stofi bátyám, majd fordul a világ megint.
– Mit ér az? hüm… mikor én már kifordulok a világból?
– Ej, dehogy! Hiszen még jól néz ki, s nem is valami nagyon öreg.
– Igen ám, de mikor a szívem reped meg.
– A szíve? – csodálkozott a fekete esküdt.
– Üm… üm! Cudar időket élünk. Hogyne repedne meg a szívem, mikor olyan dolgokat értem meg, hogy harminc forint munkadíjamat négy forintra szállítja le a bíróság? Higgye meg, kedves Feri öcsém, szeretnék a koporsóban feküdni.
– Hohó! – ordított fel egyszerre Béla esküdt. – Megállj, kocsis! Te meg, Kálmán pajtás, találd el, mit is mondott csak a kabai asszony?
Kálmán öcsénk olyan jól ismerte Béla egyetlen viccét, hogy nem sokat gondolkozott a kabai asszony híres mondásán:
– Hátha innánk?!
– Helyes, csakugyan azt mondta. No hát szálljunk is le, mert már az én kulacsom oly üres, mint valami…
– Vezércikk! – egészíté ki Kálmán.
A beszélgetésbe merült esküdt és ügyvéd fölpillantás nélkül is eltalálta, hogy a »kuruci« csárda előtt állnak, ahonnan még a Gelbstein Dávid lakóhelye körülbelül három órányira fekszik.
– Nem bánom, ha le is szállunk! – szólott Stofi bácsi, hosszú lábait egyenkint rakva le a csézáról. – Megiszom egy feketét.
Azzal kivette a tubákpikszisét a zsebéből, szépen megsimogatta körös-körül az orrát, azután hagyott neki szippantani egyet. Nagyon udvarias ember volt – az orra iránt.
A »kuruci« csárdában jó hatgarasos bort szoktak mérni, természetesen, »ma pénzért, holnap ingyen«, melyért azonban úri embertől húsz krajcárt is elkérnek. Bezzeg, Stuchec szolgabíró korában minden korcsmaajtón kifüggesztve kellett lenni az árjegyzéknek, akkor még nem csalhatott a zsidó. Szegény Stuchec!
A korcsmáros szívesen fogadta az úri vendégeket s behozott négy darab Cinkotát nem látott karcsú iccés üveget, tele jó zsélyi borral, melyet kemény téli időben fontszámra szoktak árulni.
– Vigye vissza az egyiket – szólott az ügyvéd – én csak feketekávét iszom.
Stofi bácsi tizenháromszor szokott napjában feketézni, attól olyan fekete a lelkiismerete. (Ezt a viccet egyébiránt Kálmán csinálta, mosom kezemet a becsületsértési pör elől.)
– Nem lehet! – mondá a fekete esküdt. – Igyunk bort. Bíróilag lemarasztalom ennek a palacknak megivásában.
– Makacssági végzés terhe alatt! – fódozgatta ki Béla.
– Üm… hüm. Isten neki, hüm… Legalább jobban elalszik tőle az ember lelkiismerete így az egzekúció előtt.
A hosszú asztal mellett, mely a korcsma egyedüli bútorzatát képezé, a teens urakon kívül még egy öreg zsidó ült, arcán ezer ránc látszott, fehér haja és szakálla egészen patriarkális kinézést kölcsönzött neki, batyuja lelógott a hátáról, sípja a nyakán függött egy kócmadzagon. Ugyanaz az alak volt, akit úton-útfélen látunk: félbugyogója be van gyűrve a csizmaszárába, a másik fele pedig leeresztve.
Stofi bácsi ismert természeténél fogva belekötött a »jakhec«-be, amint ő nevezé a zsidókat.
– Nos, öreg, hogy megy a »gseft«?
Az öreg zsidó szomorú arcát az ügyvéd felé fordítá.
– Nagyon rosszul, tekintetes uram! Az emberek nagyon rászoktak a boltokra. Szegény batyus zsidó egész nap elmászkál, míg egy rézgyűrűt elád. Nincsen kelete a portékának. A magyar ember olyan rongyos, hogy már rongyai sincsenek.
Stofi úr jónak látta kivenni burnótszelencéjét. Az a jó gondolat megér egy szippantást, hogy olyan rongyos a magyar ember, miszerint rongya sincsen. Stuchec idejében még nem volt ilyen.
– Hová való maga? – kérdé a zsidótól. – Lakik valahol?
– Csernavodán.
– Hüm… üm… Éppen oda megyünk mi is. Ismeri Gelbstein Dávidot?
– Hiszen éppen magam vagyok az!
Stofi úr kezéből kiesett a tubákpikszis. Úgy fölugrott, mint a gumilabda, megragadta a zsidó nyakát és a fülébe ordított:
– Hazudsz, jakhec!
A három esküdt összenézett és elmosolyodott, Gelbstein Dávid pedig nagy szemeket düllesztett ki a csodálkozástól.
– Nos, én nem bánom, nem vagyok hát Gelbstein Dávid, hanem vagyok Rothschild Salamon, ahogy a tekintetes úr parancsolja.
Az ügyvéd elmosolyodott, és nem jött alkalmas szó az ajkaira.
Lábas Kálmán pedig mosolyogva dünnyögé:
– Fogott rajtunk a Sramko fiskális átka.
A kis fekete esküdt fürkészőleg fordult a zsidóhoz:
– Magának volt pöre Ruzsicsekkel?
– Igenis, nekem, csókolom kezét-lábát! Régi, nagyon régi pör az, még szegény megboldogult Áron bátyám életében kezdődött. Most ránk mondta az ítéletet a teens vármegye, csakhogy a bátyám ellen már hiába pörlekedik, nem tud már az arról semmit.
– Fizetődik a hagyatékából! – szólt Feri esküdt. – Ki örökölte összes vagyonát?
– Én! – mondá Gelbstein. – Egyébiránt anélkül is elvállalnám az ő részét.
– Derék testvér! – dörmögé Stofi úr.
– Hova lett bátyjának ezen összes vagyona? – kérdezősködék Sásdy.
– Megvan!
Stofi úr kezdett szabadabban lélegzeni. Eszébe jutott, hogy a lapokból olvasott olyan cinikus emberekről, akik ezereket bírnak s mégis rongyokban járnak. Hüm, üm, a látszat csalhat.
– Tehát csakugyan maga Gelbstein Dávid? Üm. Nos, jól van hát. Van-e elegendő készpénze? Mi magát megyünk most egzekválni ötezer forint s járulékai erejéig.
Az öreg zsidó hangosan elkacagta magát. Nagyon tetszett neki az a humorisztikum, hogy őt egzekválni akarják.
No, hanem most kellett volna Stofi bácsit megnézni, olyan kék lett dühében, mint az érett szilva. Még így meg nem sértette soha senki. Egy ember, akit ő ötezer forintig akar megnyúzni, azzal felel, hogy elkacagja magát.
De hátha ez a nevetés csak »móka«?
– Hiába röhög, barátom. Nem oda Buda! Az ötezer forint felét ön, a másik felét bátyja tartoznék fizetni; de önök egyetemlegesen mindenik a másikért is vannak elmarasztalva. Úgy ám! Fölösleges hát mókázni. Lássuk csak, miből áll tulajdonképpen bátyjának ezen összes vagyona? Üm. Úgy ám!
Az öreg zsidó egészen elkomolyodott.
– Itt van az egész vagyona a nyakamban. Ez a fütyülő.
A batyus zsidó komikus mogorvasággal mutatott a nyakán lógó garasos sípra, melyen évek óta fütyöli ama összhang nélküli nótákat, melyek olyan jól tolmácsolják az ő érzelmeit.
Az a fütyülő az ő legkedvesebb barátja, elválhatatlan útitársa, melynek elpanaszolja, hogy odahaza három árva nyöszörög kenyérért; vegyetek emberek, fehér zsinórt, fekete zsinórt, fehérítőt, pirosítót, rongyért, kócért, egy karaj kenyérért.
A síp olyan szomorúan nyöszörög, mint az éhes gyermekek otthon.
Hanem mikor aztán – ha nem csurran, csöppen – egy pár garas lóbálódzik a batyus zsidó zsebében, a falu utolsó házánál megváltozik a síp monoton hangja, valami vidám kifejezést nyer a dallamtalan fütyülés, mintha az öreg zsidó lelke költözött volna bele és azt kiáltaná a síró gyermekek elé: »Csöndesen, Szálilében, Mojsilében!… Meg nem haltok mára éhen. Puha kenyér, vöröshagyma… csöndesen!«
A vén zsidó odébb ballag az úton. Az utolsó ugató kutya is már messze elmaradt tőle. Sőt a távolból a szomszéd falu házai pislognak feléje. Újabb remény kel szívében. Lelke elandalog a nagy gseftek történetén: mikor egy milliót nyert egyszerre Kupferkohl Ábrahám, vagy mikor Kohn Izrael a főispán jobbján ült a hintóban, pedig Kohn Izrael is szegény ördög volt valaha. Elmereng sokáig a börze csodaszerű titkain, melyet csak ismerni kell, hogy az ember meggazdagodhassék. És akkor újra a fütyülőt emeli szájához és újra változik a hang, vidám és csapodár lesz. Az ember szinte hallani véli: »höher Péter, höher Péter«!
Ilyen nagy kincse a zsidónak a garasos síp; de persze, Stofi fiskális nem bírja azt felfogni.
A három esküdt is hangosan röhögi el magát, hogy az összes vagyon egy garasos fütyülő. Abból ugyan nem futja ki az ötezer forint. Most Stofi bácsi mehet, ahová Sramko ügyvéd indult: a pokol ambitusába.
Bezzeg, ha oda menne, tudom, hogy magával vinné a zsidót is, hogy belökhesse az ambitusról egyenesen az ördögök ebédlőjébe. Azok talán majd kipréselhetnék belőle az ötezer forintot.
Egyébiránt Stofi úr sem mai gyerek már, akit minden bolond szó vagy külsőség tévútra vezethessen. Olyan pápaszeme van neki, mely a letaroltnak látszó mezőn is meglátja a kalászt és a sarlójával le is tudja szedni.
– Tyű! Milliom ördög! – pattant föl az ügyvéd. – Engem nem tesz bolonddá! Hamar kocsira, fiúk, hogy Csernavodára érjünk estig! Lódulj te is, jakhec, oda a kocsis mellé!
A vén Dávid felvánszorgott a bakra, megsimította izzadó homlokát, mintha a ráncokat akarná markos tenyerével lemángorolni; aztán egy vöröshagymát vett ki a bő manchester bugyogó zsebéből, kettészelte egy a mellény zsebéből kihúzott rozsdás bicskával, visszahajolt a kocsiülésen és az egyik felével megkínálta Sásdy esküdtet.
Sásdy bámulva nézett a batyus zsidó kifejezéstelen arcára és azt mondta:
– Köszönöm, öreg úr, nem eszem.
Kálmán és Béla mosolygó pillantást vetettek Sásdyra, mintha mondták volna: »ennek a vén zsidónak nincsen esze«!
Ferenc visszatekintett rájuk és – nem mosolygott.
