BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Legelőször is látszik egy virginia-szivar, s ahol ez a virginia-szivar végződik, ott kezdődik az esküdt úr, függőleges vonalban lefelé, négy és fél lábnyira, fölfelé pedig másfél araszra, mi világosan mutatja a középtermetet és a lopótök hosszúságú főt, melyen illő rendben vannak elhelyezve a teens esküdt úr szépségei: két savószínű szem, egy vörhenyegest játszó orr, mely alatt vékony tavalyi bajusz szégyenkezik lekonyuló végeivel. Ez az audiat Béla.
A másik asztalnál apró fiatal ember ül élénk, pajkos szemekkel, bozontos hajjal, sűrű körszakállal s azon nevezetes tulajdonsággal, hogy akkor fekszik le, mikor a többiek kelnek, s akkor kel, mikor a többiek feküsznek. Egyébiránt elméletben igen szolid fiú, csak a gyakorlatban szeret kirúgni. Ez az amice Ferenc.
A harmadik esküdtet nem látjuk a hosszú, sajátságos kinézésű teremben; odakint csavarog valahol a Kati ablaka alatt, de azért úgy kell venni, mintha ő is ott ülne asztala mellett és anekdotázna a többinek. Amikor nincs itt, akkor is itt van. Az esküdteket csak együtt lehet képzelni; azért, hogy az egyik másuva keverődött, ehhez a játékkártyához tartozik mégis. Azt nem lehet innen eldisputálni. Ez a legfiatalabb esküdt a Kálmán öcsénk. Arca magyaros, erősen jelzett vonásokkal, ajkain folytonos vigyorgás ül, ajkai között pedig folytonosan hosszúszárú pipa lóg.
A helyiség a gy…i szolgabírói iroda, a csirkepörök magazinja, hol a napidíjak sovány szelleme lebeg védangyalként az összehalmozott akták fölött, miket az esküdt urak »folyamatba vettek«, mi annyit jelent, hogy minden félévben András hajdú által lekeféltetik róluk a port.
Az iroda egy előszobából nyílik, hol az öreg náthás iktató rajzolgatja be számszerint a pöriratokat, olyan fontos ábrázattal, mintha legalább is a »vörös könyvet« szerkesztené.
Jobbra az ablak mellett a becsületes András hajdú állítgatja ki a »vétjegyeket«, diplomatikus mosolygással hunyorítva egyet-egyet az asztal alá rejtett pálinkás butykosra, pedig az az oka, hogy olyan görbén csinálódnak a betűk.
Bezzeg, az irodában egészen más élet foly!
Ott is ékeskedik ugyan egy cilinder bor a Béla esküdt ablakában virágcserép helyett, de mit ér az, mikor a nyílása szorosan be van pecsételve, világos jelül, hogy ez a »tiszteletbeli« cilinder »corpus delicti«-t képez valamely bűnügyhöz.
Béla esküdt az első napokban alig bírta magát megtartóztatni, hogy föl ne törje róla a pecsétet; de abbeli félelmében, nehogy a másik két esküdt igya meg előle a bort, azt hazudta róla, hogy »ecet«, és ezt annyiszor elmondta már, hogy most maga is komolyan hiszi, miszerint ecet van benne.
Béla azóta nyugodtan alszik és nem sóhajt többé, mikor savószín szemeinek tekintete a palackra téved.
Mint mondanám, az irodában egészen más élet van.
Az előszobai lassúságot itt valóságos gyorsaság váltja föl. Az ítéletek teremnek, mint a gomba. Az amice Feri tolla rohamos gyorsasággal perceg a papíron, az audiat Béla, mialatt balkezével a fületövét vakarja, azalatt is ír a másikkal, s aztán ha már összevissza vakarta feje minden részét, kackiásan a mellényzsebébe dugja mutatóujját, mintha azt akarná mondani a föl s alá szaladgáló ügyvédnépnek, hogy: »onnan ered az igazság«.
Aki az esküdtek e kivételes szorgalmát észleli, ha csak egy cseppet okosabb ember valami tudós akadémiai tagnál, rögtön rájön két dologra: hogy vagy pénzük nincsen, vagy otthon van a szolgabírájok, mert ha e két eset közül egyik sem állna, akkor – mint rendesen – a rab őrizetére hagyatnék a »Tekintetes Hivatal«, ami már csak azért sem válnék az igazságszolgáltatás kárára, mert Stofi fiskális világosan bebizonyította, hogy a tekintetes bíróság csak akkor nem tesz rosszat, mikor semmit sem tesz.
A semmittevés legszebb tulajdona egy mai szolgabírói hivatalnak.
És ebben az a szomorú, hogy – majdnem igaz.
Hanem akkor nincs is különb három esküdt nagy Magyarországon, mint a mi hőseink.
Ott van például Kálmán öcsénk, ki két hónapig írt le egy tizenhárom soros másolatot.
Ennek röstségét csak Feri esküdt múlja fölül, ki sohasem szokott fizetni senkinek semmiért, csupán abból az egyszerű okból, mert röstell a zsebébe nyúlkálni.
Kéry Béla kivétel; ő már szeret dolgozni, de csak józan állapotában. Persze, az az ostoba szerencséje van, hogy sohasem jut józan állapotba.
Pedig milyen szolid embernek látszik!
Csakhogy Stofi fiskális megint azt állítja: »a látszat csal«.
És Stofi fiskálisnak most is igaza van, mert nem feketének látja-e az ember az ő haját is, pedig hát harmadéve még fehér volt?
»Őszülés visszafelé!« – amint magát elmésen szokta kifejezni. Mert ha az embernek egy nap alatt meg tud a haja fehéredni, miért ne tudna megfeketedni is egy nap alatt?
A természet nagy prókátor, elegzekválja az ember hajának feketeségét, de vissza is adhatja, mert ezen egzekúció ellen nem nehéz apellálni Török József gyógyszerészhez (Király utca 7. sz. alatt). Stofi bácsin ugyancsak nem fog ki a természet, de még az idő sem. Mintha az is megijedne a legszájasabb prókátortól és nem merné végigszántani a maga barázdáit érdemes ábrázatján, nehogy birtokháborítási perbe keveredjék. Pedig bizony körülbelül a hatvanhoz jár már közel Stofi bácsi, s még olyan helyre legény most is, mint mikor Snapsz Augusztinnal viaskodott valamikor az ötvenes években, amint ezt már leírtam valahol.
Mert hát belekezdhetek én akár a sziámi ikrek életleírásába, mégis csak belekerül abba a mi Stofi bátyánk. Én nem tudok anélkül írni. Itt ül a tollam tetején; hallom, hogy hümmög, mikor valami neki tetsző dolgot leírok; látom, hogy markol üstökébe, mikor humorizálom; érzem, hogy nyakamba csimpeszkedik és fülembe dörgi: »én most magát bepörlöm, ha ki nem egyezik velem!«
Én pedig ki nem egyezem vele soha, hanem ezután is szorgalmasan le fogom írni viselt dolgait: hadd maradjon meg az emléke – magnak.
