472. MK – ELHALT TANÁRÁNAK, SCHOLCZ VILMOSNAK [Budapest, 1910. május 18-25?]
472.
MK – ELHALT TANÁRÁNAK, SCHOLCZ VILMOSNAK
[Budapest, 1910. május 18-25?]
MK – ELHALT TANÁRÁNAK, SCHOLCZ VILMOSNAK
[Budapest, 1910. május 18-25?]
[Fogalmazványtöredék]
Kedves Scholcz tanár úr!
Tudom, hogy ön nem kapja meg ezt a levelet, mert Ön meghalt és mintegy húsz éve porladozik már a selmeci földben, ahol az ön szíve arannyá fog változni és kibányásztatik egy napon, de nem is az ön testéhez van adreszálva ez a levél, a lelkéhez <mely> szól <s az ön lelke> senki máshoz nem is szólhat, az ön lelke pedig ott él azokban, akik az Ön dolgait folytatják a selmeci Petőfi körben, ahol Petrovics Sándor bontogatta ki <első> szárnyait s ahol <én is> az első ingadozó lépéseket tettem én is a Parnassus felé, negyven és nehány év előtt az ön <buzdító biztató> meleg, simogató, biztató tekintetétől felvillanyozva.
<Képzelje> Emlékszik-e kedves tanár úr arra a nagy teremre a pékbolttal szemben, ahol az önképző köri felolvasásokat tartottuk? Tudja-e, mikor álltunk ott utoljára egymással szemtől-szembe? – 1866-ban. <Egyszer> Egy Brozik Titusz nevű társunk csinos munkát olvasott fel. – Önnek sehogy se fért a fejébe, hogy azt ő írta volna. – Elkezdte inquirálni, s kisült, hogy a munkát én írtam Broziknak. Ön erre kegyetlenül megdorgált engem s jegyzőkönyvi megrovásra ítélt, de kikötötte, hogy a Brozik neve ne említtessék, nehogy az enyimmel <említve> szerepelve, egykor <ez a név> ez tisztesség számba menjen. Ön még <megdorgálni> ütni is úgy tudott, kedves Scholcz tanár úr, hogy az <embert> nem fájt, ellenkezőleg gyönyörűséget okozott – – –
