23. MK – MAUKS ILONÁNAK [Szklabonya, 1872. március 19.]
23.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. március 19.]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. március 19.]
Bájos elnökünk.
Itt küldöm az albát. Hogy nagyobb dolgot nem írtam bele, annak éppen négy oka van. Az egyik az, hogy éppen most olvasom az »És mégis mozog [a] föld« című könyvet. Hát hadd mozogjon. Én nem mozdulok vele. Nekem ez már örök természetem. Elannyira, hogy ha Amerikába mennék, és azt kérdezné valami ostoba földfeletti szellem, miként óhajtanék odautazni – azt felelném, hogy úgy: – miszerint »Amerika jöjjön ide helyembe.« És én tudom, hogy az abszurdum, és mégis azt hiszem, hogy nekem van igazam. Amiért pedig ezt hiszem, arra is van vagy négy okom.
Nem a nagy úttól és a nagy fáradalmaktól ijednék meg Amerikáig, hanem attól, hogy beleléphetnék valami pocsolyába, márpedig amilyen nem sokat törődöm az igazi sáros csizmákkal, éppen olyan kimondhatatlanul félek a szellemi sáros csizmáktól. Isten mentsen, hogy valaha olyanokat pillantsak meg a lábamon. Reménylem, hogy nagysád megértett! Azután van nekem egy gyenge oldalam – a kinevettetés. Ha valaki nagyon mélyen megsértene, ha »gazembernek« szólítana, még talán akkor is meg tudnék neki idők múltával bocsátani, de ha valaki énfelettem nevetne egyszer, azt nem tudnám annak megbocsátani soha többé. Attól a fegyvertől félek legjobban, amelyikkel legjobban tudok bánni. Talán azért félek tőle legjobban, mert legtöbb helyen vagyok vele sebezhető. Az különben egészen mindegy. Akármiért. Csak az igaz, hogy félek. A félelem pedig rossz tanácsadó.
…Vannak ihletett perceim, amikor érzem, hogy egy fejjel magasabb vagyok a többi embernél, amikor meglep egy-egy büszke, merész gondolat, lenézni azt a kis környezetet, ahol mozgok, s kilépni három lépéssel előre – közülük, de ez csak egy fél pillanatig tart, azt a földöntúli erőt, mellyel összeropogtatni vélem a félvilágot, azt az erőt, mely talán hazudott, képzelt erő, de mely azért nekem őrületes gyönyör – oszlani érzem a másik percben ama másik érzelem terhe alatt, melynek a kinevettetéstőli félelem <az oka> a neve… és visszalépek két lépéssel hátra.
Ez egészen így van. Én ismerem magamat. És ha nagysád, amit óhajtok, figyelemmel fogja kísérni életem ezutáni lefolyását, ennek a félelemnek az árnyalata mindenütt ott fog sötétíteni.
De ez a félelem nem gyávaság.
Ha valaki azt kérdezné tőlem: mire vagyok magamban a legbüszkébb, nem azt felelném, hogy erre az én ezüst tollamra, mellyel ezt a levelet írom s melyet ezekkel a sorokkal küldtek nekem: »Vegye ön úgy, mintha az a múzsa küldené önnek, amelyik homlokon csókolta.« Nem ezt mondanám. Mit nekem a múzsa! Nem ösmerem azt a kisasszonyt. Sohase fogok neki udvarolni. Minek festik azok az ostoba piktorok szőkének. Nálam ugyan elrontották azzal a renoméját. Hanem felelném azt, hogy:
»arra a félelemre vagyok legbüszkébb.«
Nem adnám egy mázsa hajkócért, ha most engem nagysád megértene. De hát tudom, nem ért meg! Nem lehet. Pedig nem merek világosabb lenni.
Nem merem hinni, hogy nagysád nekem jóbarátném. Pedig tudom, hogy az.
Tovább nem magyarázom. Nem szabad tovább boncolgatni, hogy mit akartam mondani. Legfeljebb arról beszélhetek, hogy mit n e m akartam.
Nem azt, hogy én semmire se vágyom. Mert akkor nem szólnék igazat.
Szeretnék én talán nagyságot és boldogságot is. Hanem nem merek utánok nyúlni. Visszatart az a bizonyos félelem és a büszkeség. Hátha nem érném el? Hátha egy röhögő arccal találkoznám valahol. És akkor azt kellene mondanom magamnak: »hiszen én nem vagyok senki.«
Ennek pedig nem szabad bekövetkezni sohasem. Hadd keressen fel a nagyság és boldogság magától, ha akar. Ha pedig nem akar, hát akkor menjen a maga útján mind a kettő. Én úgy veszem őket, mint két kedves arcú idegent, akik nincsenek nekem bemutatva. Nem tartoztam velök egy kompániába s – punktum. Legfeljebb azt fogom mondani életem végén a sorsnak: »no, hanem az úr mégis fene goromba ember ám.«
A sors pedig olyan türelmes öreg ember, mint Tornyos Zsiga, még csak nyakon sem üt érte – hanem visszafeleli vállvonítva, hogy »én ugyan nem tehetek róla«.
Hát bizony én sem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. De már ez nekem természetem, amiből ki nem vetkőzöm sohasem.
…Tehát ez az egyik ok, amiért nem azt írtam bele az albába, amit akartam hanem azt, amit nem akartam.
Különben is az egész alba csak tréfa.
Nagyobb alba nekem ezerszer a nagysád rokonszenve. Hanem abba sem írok semmit. Meglehet, nem is férne már oda semmi. Teleírta már azt valaki, talán egészen…. Büszke vagyok rá, hogy talán a »margón« jutna egy parányi hely az én kérésemnek is. Ezt sem tudom bizonyosan, hanem csak hiszem. És nekem »elég« ez a hit. Boldog vagyok én azzal úgy »félig«.
Az igaz, hogy a félboldogság olyan, mint az összetépett bankónak a fele; nem adnak érte semmit. Hanem hát nekem a fél bankó is pénz akkor, mikor tudom, hogy ha egész lenne is, még akkor sem hagyná felváltani az, aki adta.
No, hanem hát adok én ahelyett nagysádnak egy egész bankót. Egy egészen üres albát – az én őszinte rokonszenvemet. Oda már elfér minden. Tudom, hogy nagysád sem ír bele semmit. Nem szeret írni. Pedig én megbocsátanám az ortográfiáját is, csak írna bele. Nem is azért teszem azt, mintha gondolnám, hogy az »kell« nagysádnak. Tudom, hogy nincs rá szüksége. De mégis, ha valaha az életben eszébe jutna rendelkezni vele. Jegyezze fel arra akaratát. Az mindig parancs lesz nekem. Az a lap mindig »nyitva« és »fehér« lesz önnek. Ha pedig valaha teleírná is azt valaki, tudni fogom azt az ön számára letörülni.
Fogadja tiszteletem és meleg rokonszenvem kinyilvánítását.
Mikszáth Kálmán.
U.i.
Mikor ezt a levelet írom, vasárnap délelőtt van. Rettentőn únom magam. Délután Zsélybe megyek. Nincs semmi pletyka. Szerdán visszamegyek Gyarmatra, s megnézem új frizuráját. Nem tudok aludni a kíváncsiságtól, hogy milyen lesz. Levelem egész a végtelenségig terjedne, ha időm lenne írni. Írjon nagysád is valamit, ha van újság! Ne gondoljon ön az »etikett«-el! Miért ne beszélgethetnénk mi együtt papiroson? Kedden beküldök valakit postára, aki a nagysád levelét fogja kihozni. Jó?
