160. HERMAN OTTÓ – MK-NAK [Budapest, 1886. október 15.]
160.
HERMAN OTTÓ – MK-NAK
[Budapest, 1886. október 15.]
HERMAN OTTÓ – MK-NAK
[Budapest, 1886. október 15.]
Uram, barátom!
A boncolók legifjabb céhe azt hirdeti, hogy az ember szíve mindössze egy izom, mely addig lüktet, ameddig az »életerő« tart, s amikor az elfogyott, hát megáll, s azután mindennek vége. Így hirdetik ezt azok, akiknek az ember szívével együtt csak tárgy – néha »érdekes tárgy« –, s én tudom, hogy mióta ez a céh uralkodik, azóta terjed a szívtelenség is.
Megnyugvással viselem elmaradott voltomnak tudatát, mert egyről nem akarok, nem bírok lemondani, ti. arról, hogy az ember puszta szervezetén kívül még cselekvő lény is és hogy e cselekvőségében részt veszen szervezete a maga egészében és részei szerint is.
Ha ezt másból nem tudnám, ha sohasem vizsgáltam volna a szeretet és bánat fokozatait, amint azok magasabb és alsóbbrendű lényeknél nyilatkoznak, megtudom abból, hogy szívem bizonyos behatások alatt a lüktetés határain túl kitágul, más behatások alatt messze e határokon belül összeszorul.
Most ily behatással van dolgom, mely alatt – ezt hinni akarom – sok ember szíve összeszorult; amidőn pedig ez magamon is megesett, legelső gondolatom az volt, hogy itt tenni kell.
Azt a szívszorulást a sajtó okozta nekem. Ám én annak műhelyeiben ma már idegen vagyok – nem ugyan mint tárgy, hanem mint számot tevő s ezen az alapon joggal bíró munkás; azért nincsen bátorságom, hogy oly ügyben, amely magáé a sajtóé s amely ítéletet kér, csupán magamra támaszkodva föl merjek lépni.
Nekem ebben az ügyben a sajtó emberén kívül még magára az e m b e r r e is szükségem van – fordulok tehát ahhoz, ki a szívek öröméről és bánatáról azért szeret és tud írni, mert megőrizve saját szíve örömét, bánatát, másokét is megérti és átérzi – ezért fordulok Önhöz.
Odaszólítom Önt egy sírhalomhoz, mely ma egy elhibázott élet utolsó menedéke, ahhoz a sírhalomhoz, mely I m r e h A u r é l t, a fiatal képviselőt takarja.
Megtudtuk a sajtó útján, hogy ez a boldogtalan »zilált anyagi viszonyok« miatt főbe lőtte magát, hogy utolsó tollvonásával csődöt kért maga ellen.
Úgy érzem elég ez annak a tudnivágyó világnak, mert valójában az a golyó, mely azt az ifjú életet kioltotta, egy pont, mely bevégezte az életet, s evvel együtt a nyilvánosság elé tartozó történetét is; ami ezentúl következik, az – enyhén kifejezve – a meggondolatlanság kegyetlensége.
Hát mi következik ezen túl?
Ugyanaz a sajtó – mondjuk egy része – ma már azt is hirdeti, hogy az az ember nemcsak könnyelmű, hanem bűnös is volt, hogy sikkasztott és csalt!
Legyen úgy, hogy ez igaz. De kérdem én: kinek mi haszna abból, hogy ezt országnak, világnak hirdesse akkor, amikor az a boldogtalan halálra ítélte önmagát – mikor ez a híradás nem téríti meg senkinek a kárát, nem növeszti meg a csődtömeget, nem világosítja fel a bírót – hiszen az az ember maga kérte a csődöt, halálának egyszerű híre elégséges volt arra, hogy az érdekelt feleket cselekvésre bírja!?
És most következik a kegyetlenség kegyetlensége!
Álljunk oda ketten ahoz a sírhoz – hát ott találjuk annak az eltévedt embernek ifjú özvegyét és három neveletlen árváját!
Bizony rámondja velem együtt, hogy rettentő kegyetlenség a megtört özvegy bánatát a gyalázat hirdetésével szívszakadásig tetézni – és rettentő kegyetlenség az, három ártatlan gyermeket, mely ma még nem is sejti a csapás súlyát, a kihirdetett gyalázattal az élet útjára bocsátani. –
Mit nyernek evvel a károsodottak?
Semmit!
Mit nyer evvel a sajtó?
Tíz sort!
És mit nyer a család ártatlanja?
Egy átkot, mely az egész életre szól.
Azt hiszem, hogy ezen túl minden szó fölösleges.
Üdvözli
igaz híve
Herman Ottó
Herman Ottó
