161. MK – HERMAN OTTÓNAK [Budapest, 1886. október 15.]
161.
MK – HERMAN OTTÓNAK
[Budapest, 1886. október 15.]
MK – HERMAN OTTÓNAK
[Budapest, 1886. október 15.]
[Az előbbi levél alatt megszólítás nélkül:]
Osztom a gyöngéd érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes utána kiáltani egy halottnak a bűnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.
A sajtó, az igaz, nem nyer az elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a megbélyegzéssel, de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.
Szomorú idők ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az ember. Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titok fölleplezgetése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony ezek a rossz dolgok úgysem maradnának titokban. Súgják-búgják azokat még nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a szerencsétlenek családját kíséri, olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.
Két közmondásunk van, mind a kettő humánus.
Az egyik az, hogy az élőkről nem illik rosszat mondani.
A másik az, hogy a halottakról nem szabad rosszat mondani.
Dehát e két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán igazat mondani?
És mégis, olvasva az ön cikkét, elénk képzelve a három kis árvát, mégis talán önnek van igaza.
M. K.
