SZONTÁGH PÁLNÉ • 1886 (37. kötet)
SZONTÁGH PÁLNÉ •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a »Magyar kisvárosi élet« című könyvéből vettem.
Ő említi ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, aki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.
Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset, és milyen port verhetett fel! Hogyne! Mikor még most, kétszázötven év múlva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.
Mert hát olyan perszóna-e ifjú Gothard János, akivel packázni lehessen? A gazdag idősb Gothard János főbíró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbírói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbírói pálca. De mindegy. Ha olyan ember volna is Gothard János, akivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, amivel bolondozni lehet?
Nagy volt a megbotránkozás; a főpiacon, a csetneki és a jólészi utcán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajon? No, ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!
Babonás öregasszonyok e hírhez titokzatos arccal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlóképp hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és percben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állította meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath – Gothard-ügyben.
Pedig erre az órára éppoly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hírére. Most egyszerre odavan mindkettő. Lehettek is büszkék, kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgyhogy a híres Albertus Turibius egyenesen azért jött a múlt esztendőben Helvéciából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozhassa.
A városi magisztrátus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre szenátor uram fel nem szólal:
– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgysem fér az a fejébe.
Aminthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, amennyivel hétfőn kezdte.
Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, aki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magisztrátus vágatta volna ki a nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem őkegyelmeikről.)
Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világraszóló az óra, mert csak egy volt. Az egykorú országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, ahol bizonyos kisebb időrészletek is fontossággal bírnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idő.
A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál, s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát bíztak rá, hogy vigye el, és igazítsa hozzá a rozsnyóihoz.
Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor kétfelé nyílt a külső lapja, és egy kakas jött ki belőle, amikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kikiáltaná szerte a csöndes házföldek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: »Lutheránusok, vigyázzatok!«
Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: »Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam virradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.«
Hát érdemes ezt egy fehérszemély végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Miért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.
De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kísérletekre: »Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!«
– Úgy? – szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. – Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem ehelyett mégis átadlak valakinek.
És átadta az ügyet egy prókátornak.
Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellett kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; aki valamely hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot kapott, hogy képes a pörvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, mégsem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)
Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvédje, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, név szerint Miskolczy Pál diákot.
A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszontválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösítették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.
Hét környékbeli pap gyűlt össze bíróságnak, a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt, megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, a helybeli segédlelkészt, nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászonszelettel, mint hét orvosságos üveg.
Megtörve jelent meg a vőlegény a »tekintetes nemes böcsületes korona« (így titulázta a bíróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fennmaradtak) színe előtt, dacosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, be szép volt! Hófehér ruha simult délceg termetéhez – talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői –, haragos vérpiros mind a három. S amit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két szem lázas ragyogása hozzátoldta: »Nem békülök ki! Nem! Nem!«.
A becsületes szent korona hiába szembesítette őket, s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.
– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.
Erzsébet vállat vont fásultan.
– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémítgette tiszteletes Szontágh Pál.
S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, amelyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’isten, sok érdekes dolgot bíz rá a hit az ördögökre is.
Hiába rémítgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.
Most aztán kiküldték a feleket az ámbitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az ítéletet meghozzák.
Fabriczy György szólalt fel legelőbb:
– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ezalatt semminemű vígasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.
– Szavazzunk – dörmögte Vietorisz János.
– »Igen«-nel és »nem«-mel – formulázta az elnök.
A »nem« a fölmentést jelenti.
Szontágh Pál olvasta fel a neveket, s jegyzé oda a papírra a »nem«-et vagy »igen«-t.
– Salitius Péter?
– Igen.
– Urszinyi Sámuel?
– Nem.
– Vietorisz János?
– Nem.
E pillanatban néhány szót vetett egy papírszeletre Miskolczy Pál, és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de ez meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.
– Bisztriczki Pál?
– Igen.
– Revucsan Károly?
– Nem.
Két »igen«, három »nem« volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké.
Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a cédulát, amit a kezében szorongat, de az észre sem vette, s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen »igen«-t.
S így lett meghozva ama kemény ítélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.
Szontágh Pál csak most nézte meg a cédulát. Ez volt ráírva szórul szóra:
»Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothard Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.«
Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön őt szereti. Be mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene »igen«-nel?
– Nosza, koncipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a szentenciát.
Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.
– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.
Belépett Erzsébet és Gothard János, s megálltak az ajtónál, elfordítván szemeiket egymásról. A fiatal pap fulladozó hangon olvasta fel nekik, amint következik:
»Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon, s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, mennyegzői lakodalmaktól, táncoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik.«
Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.
Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincévesre válik, s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámította, hogy kóró legyen akorra a virágból.
– Megnyugszom az ítéletben! – jelenté ki Gothard János.
A leány meghajtotta fejét, és némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.
Szontágh Pál utánok ment, hogy egypár szóval vigasztalja.
– Hiszen meg lehet ezt még fellebbezni is.
– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbíróhoz! – erősködék Miskolczy.
– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.
– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha »nem«-mel szavaz vala – vágott vissza ingerülten az adokvátus –, s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.
– Hát ellenem szavazott? – rebegte a leány elhalványodva.
Szontágh Pál fülig vörösödött.
– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az ítélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.
S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbíróhoz, nagyságos Alaghy Lőrinc uramhoz: hátha meghajlíthatnák a szívét.
– A papokkal és az ördögökkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.
Hanem azért egy írást mégis kieszközöltek, melyben megbízza a rozsnyói magisztrátust, hogy az döntse el helyette az apellátát.
No hiszen, megmozgattak fűt-fát szenátor uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan; a magisztrátus is helyben hagyta a papok ítéletét.
És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.
Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instanciákkal a palatinus küszöbét meg a királyét, de annak sem lett foganatja.
Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon történt, hogy a jólészi utcán az öreg Szontágh Mártonnak köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elfordította a fejét.
Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az »iglói« előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy cédulára:
– Nincsen neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?
Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint ítélték el a szép Grünblath Erzsébetet, s mint gerjedt aztán iránta égő, olthatatlan szerelemre.
Az öreg a fejét csóválta:
– Hát miért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy pók alakú betűivel.
A káplán szomorúan mosolygott.
– Ahol a mi ékesszólásunk sem használ, mit használhatna ott egy néma?
Az öreg csóválta, egyre csóválta az ősz fejét, s haragosan csapkodott a szerszámokkal, amint roppant hévvel nekifogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.
Húsvét napja közelgett, s akkorra ígérte a magisztrátusnak, hogy megint járni fog.
Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.
Az öreg már napokkal előbb ott fenn dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent, s húsvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhírű rozsnyói óra.
Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jött ki azelőtt, most minden hatvanadik percben megjelent, s rettenetes hangon berregtette le: »Lutheránusok, vigyázzatok!« Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan perc alatt, s a percmutató őrülten szaladgált a numerusokon.
– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek, megriadva.
A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.
– Nagy baj van, mester – mondták lihegve –, az óra megbolondult.
Az öreg Szontágh Márton szerény, fakó arcán gúnyos mosoly tűnt fel, s elővette papirosát, amelyre írni szokta a válaszokat.
»Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.«
– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.
De az öreg tovább folytatta:
»Ti a fiam menyasszonyát elítéltétek hét évre.«
– Hüm! – dünnyögé furcsát sejtve Késműves Imre uram.
»Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.«
– Hát nem csinálja meg kegyelmed?
»Nem – írta fel Szontágh Márton uram nagy betűkkel –, szándékosan csináltam meg úgy.«
A szenátorok megrökönyödve ballagtak vissza a városházára, és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be az egész hír a várost, mért jár olyan sebesen az óra. Hogy Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.
A magisztrátus elkezdett tanácskozni.
– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra – vélte Pagonyi János uram.
– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen – mondá Késműves Imre uram.
– Engedjünk! – indítványozta Soltész Miklós uram.
Keresztül is ment az indítványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothard János.
Legott egy deputáció indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számíttassék akképp a Grünblath Erzsébet büntetésideje, ahogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, ahogy azelőtt járt.
És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.
