ÚJ ÉS RÉGI EMBER • 1885 (37. kötet)
ÚJ ÉS RÉGI EMBER •
1885
(37. kötet)
1885
(37. kötet)
Azt mondja Kohn, nem ad pénzt, mert nincs rendben a telekkönyvem.
Hát mi baja van a telekkönyvemnek?
Az a baja van, mondja, hogy mikor a nagybátyám meghalt 1877-ben, s mi ketten a Pali öcsémmel örököltük birtokát, bejegyezték: »Örökösök, Baborkay István és Pál kiskorúak«.
Hát ő addig most nem ad pénzt, míg ezt onnan ki nem törültetem, hogy »kiskorú« vagyok.
– Bolond maga, Kohn, hiszen látja, hogy már a harmincba járok; ősz szálakat mutathatnék a hajam közt.
– Az nekem mindegy, kérem alássan. Nekem a telekkönyv a szentírásom. Ha a telekkönyvbe az áll, hogy kiskorú, rám nézve hiába érte el a tekintetes úr a nyolcvanadik esztendőt is.
No, ennek utána kell nézni, gondoltam a telekkönyvi hivatalba sietve, mert rám nézve meglehetősen sürgős volt a kölcsönügylet: kártyaadósságot kellett fizetnem, az pedig a társadalmi szabályok szerint sokkal kötelezőbb, mint a józan ésszel csinált adósság. (Azért ki is ballotírozhatnak, megvethetnek a modern emberek, emezért csak megegzekválhatnak.)
A telekkönyvben csakugyan úgy volt, mint Kohn mondta: »Baborkay István és Baborkay Pál kiskorúak«.
Azonban alább 1881-ből, midőn Pali öcsém halála folytán az ő része is rám szállott, már úgy iktattak be: »Örökös, nagykorú Baborkay István«. Ha hát 1881-ben már nagykorú voltam, a természet rendje szerint bizonyos, hogy most 1885-ben is nagykorú vagyok.
Kohnnak egyébiránt igaza van, ha nem ad pénzt, hanem szerencsére csekély a hiba, majd kitörültetem én azt onnan mindjárt.
– Ugyan kérem, merre van itt a törvényszéki elnök szobája?
– Itt a sarokban – felelte egy ott ácsorgó ügyvéd ismerősöm.
– Miféle ember az elnök?
– Modern ember tetőtől talpig. Nagy jogász, kutató elme.
– Hát a telekkönyvvezető milyen?
– Az megfordítva, egy őslény, elszegényedett dzsentri. Igazi ósdi fráter. Horthynak hívják.
– Hát az elnököt?
– Bajomi Péternek.
– Bajomi Péter! Hál’istennek! Tizenöt év óta sakkoztunk együtt minden nap a klubban. Lelki-testi barátom.
Most már egész biztosra kopogtattam be az ajtaján. Kedvetlen »no« hangzott ki.
– Adjon isten! – kiáltám betoppanva.
Az elnök hátramordult:
– Tessék kimenni, s elolvasni, mi van az ajtóra írva.
– Mondd el, hogy mi van. Elhiszem én azt neked idebent is.
Bozontos fejét felemelte az írások közül, és megfordult, mire kényszeredett hangon ismert rám:
– Te vagy? No, csak eredj ki, nézd meg, mi van az ajtóra írva, aztán azon mód szerint jöjj be.
Sohasem voltam valamely tréfának elrontója, kimentem. Hát látom, hogy az van ott felírva egy táblácskán: »Kopogtatás nélkül kéretik belépni«.
Ejnye, ez már sok, ezt már nem tűröm el szó nélkül, de amikor neheztelő arccal beléptem, az övé már csupa mosoly volt, csupa nyájasság.
– Első a rend, kedves barátom – mondá a kezemet két kezével melegen megrázva. – Minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét?
– Egy kis kérésem volna hozzád.
– Parancsolj, kedves Pistám!
– Csekélység az egész! 1877-ben egy kis birtokot örököltünk az öcsémmel Vilócon.
– Emlékszem.
– Ez alkalommal kiskorú örökösnek jegyeztek be még a telekkönyvbe, mert az is voltam.
– Természetesen.
– 1881-ben meghalt az öcsém. A részét én örököltem, és akkor már nagykorúnak jegyeztek be. Hát oda terjed az én alázatos kérésem, pajtás, hogy brevi manu igazíttasd ki, rendeld el, hogy a »kiskorú« szó töröltessék.
Bezzeg meghosszabbodék erre az elnök ábrázata.
– Hja, hüm! Ez már baj!…
Kényelmetlenül feszelgett székén, s vakargatta a nyakát.
– Az hosszú dolog! Az nagy felelősséggel járna. Hiszen ki lehet azt törültetni, de csak a szabályszerű eljárással. Kérvény – ötven krajcáros bélyeg – keresztlevél – iktató – telekkönyvi referens – végzés! Az hosszú dolog!
– De kérlek, egy tollvonással deleálható egy másodperc alatt.
A magas, szikár alak fölállt, ünnepélyesen fölemelte száraz, vékony ujjait.
– A telekkönyv szent, barátom, oda csak olyat szabad beírni, ami szintén szent, és ami szent, azt nem lehet kitörülni.
– Hát nem szent az, hogy én már túljárok a huszonnégy éven, és hogy már 1881-ben nagykorú voltam?
Bajomi vállat vont:
– Meglehet, de…
– Hiszen magad is tudod, hiszen jól ösmersz…
– Ösmerlek, az igaz, de én most nem én vagyok, hanem a rendszer. S a rendszer bizonyítékot, keresztlevelet kíván.
– Gondold meg, tönkremegyek, oda a becsületem, ha nem fizetek gyorsan, kölcsönt pedig hamar csak úgy kapok, ha hamar sikerül rendbe hozni ezt a dolgot.
Vastag szempillái tudományos fensőséggel szaladtak fel a homloka közepére.
– Hja, a rendszer nem törődik azzal, hogy veled mi történik!
– Úgy? – mondám izgatottan. – Akkor hát alászolgálja!
Becsaptam magam után az ajtót, s elcsüggedve mentem keresztül a hosszú törvényszéki folyosón, midőn szemembe villan egy ajtón: »Horthy Pál telekkönyvvezető«.
Ej, próbáljuk meg a modern ember után az ósdit, s hirtelen elhatározással megnyomtam az ajtókilincset.
Az iszonyú pipafüst miatt, mely egy öblös csibukból származott, csak apródonkint bírtam kivenni azt a néhány alakot, akik bent álldogáltak. A csibukot egy potrohos, tokás, őszbe csavarodott öregúr szítta, aki háttal dűlt az íróasztalnak, és valami történetet beszélt a környezetének.
– A telekkönyvvezető urat keresem.
– Én vagyok – riadt fel egy pillanatra, s tovább mesélte a dolgát.
Egy csattanós részletnél, mikor felharsogott a kacaj, s még az írnokok kezében is megállt a toll, mintegy lélegzetvétel gyanánt rám pillantott, és mellékesen kérdé:
– Kihez légyen szerencsém?
– Baborkay István vagyok.
– Ohó! Baborkay Andrásnak a fia?
– Igen.
– Ohó!
S ezen második »ohó« után megint folytatta a kalandját.
Valami forradalmi epizód volt az, s gyakran keresgélt közben az emlékezetéből neveket. Egy ilyen keresgelés alatt (Ejnye, csípje meg a gyík, hogy is hítták?) újra a szemébe ötlöttem.
– Mit kívánsz, kedves öcsém?
– A telekkönyvemben van egy kis hiba.
– Ohó! Hiba? A telekkönyvben? Az lehetetlen!
– Azazhogy nem is hiba, mert 1877. évben…
– Azazhogy lehet hiba – vágott közbe –, mert akkor még nem én vezettem.
– Kiskorúnak jegyeztek be a vilóci birtokra… de már 1881-ben mint nagykorú vagyok ugyanott feltüntetve a felerészre nézve.
– Megvan! – kiáltott fel most Horthy. – Guyonnak hítták!… Hát amint mondom, hozzám lépett Guyon, és vállon fogott…
De már megakasztom azt a krónikát, gondoltam magamban, s elibe lépve Horthynak, vállát fogtam meg.
– Arra kérném hát, kedves bátyám…
– Nos, nos?
– A zsidó nem akar pénzt adni, míg a kiskorú feltüntetés is bent van a birtoklapon. Hogy nem lehetne-e kiigazítani?
Rám nézett apró kékes szemeivel csodálkozva.
– Hogy a patvarba ne lehetne?
– Nézzen meg, urambátyám, hiszem láthatja rajtam, hogy már régen nagykorú vagyok.
A fejét rázta kedélyesen.
– Azt én ugyan nem látom, mert rosszak már a szemeim. Gyengül az ember, édes öcsém. A hetven felé járok. Hanem azért kiskorúságodból még ki bírlak emelni. Amice Hrusa, hozza ki a vilóci telekkönyvet.
– Igazán kiigazítja, urambátyám?
– Hogyne igazítanám, ha azt mondod, hogy rossz?
– De ha nem is ösmer…
– De ösmertem az apádat – mondá az öreg, egy nagy füstmacskát fújva felém. – Ritka becsületes ember volt.
Ezzel fogta a lúdpennát (mert ő ilyennel ír), s az előhozott könyvben végigtörülte vele azt a szót, mely olyan keményen lakatolta le az óvatos Kohnom wertheimszekrényét.
Milyen furcsa két ember volt ez! Az egyik engem ösmert, s mégsem hitt, a másik csak az apámat ösmerte, s mégis hitt.
Nekem ez nagyon jó volt akkor! De kérdés, jó-e az országnak, hogy ilyen kétféle fajtájú emberek (modernek és ócskák) csinálják benne a rendet és igazságot, mindenik a maga módja szerint?
