SOMLYÓ VÁRA Apafi Mihály ravaszsága • 1886 (38. kötet)
SOMLYÓ VÁRA
Apafi Mihály ravaszsága •
1886
(38. kötet)
Apafi Mihály ravaszsága •
1886
(38. kötet)
A Magura hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely a fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.
A somlyói vár sohasem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége, Pókay Anna útján.
A Magura hegységgel szemben fekvő »Púpos« hegy oldalában ma is mutogatják a szilágysomlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a »Pokoltó« is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a poklokra való jutásnak.
A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek, és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nemigen ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök valóságos védgyűrűvel vették körül.
Egyetlenegyszer közelítette meg az ozmán uradalom fénykorában egy jókora török csapat, miről ijedten értesíté az »Őrhegyen« állandóan tartózkodó őrszem a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.
Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony a védelem lehetetlenség.
– De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? – kérdék az udvari cselédek.
– Hasztalan. Az csak gyerekjáték! – felelte a várparancsnok, s kétségbeesetten tördelte a kezeit.
– Mennyi lehet az ellenség? – kérdé most a Koczka Gábor nevű dobos.
– Lehetnek vagy négyszázan – világosítá fel az őrszem.
– No, akkor szüret – kiáltott fel a dobos. – Elkergetem én azokat egymagam.
A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.
De Koczka jól tudta, mit beszél. Fogta a dobot, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejéből verni.
A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgő törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcoló, s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.
A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apafi Mihály idejében már inkább hadiraktárul szolgált, s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevők, gyilkosok, gyújtogatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.
Ezen időben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel őkegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.
Legott felkelt és felöltözködött.
– Mi baj van? – kérdé a bakótól.
– Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.
– Az lehetetlen. Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.
– Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtől jön.
Erre aztán nagy tünődések és fejtörések mellett megint levetkőzött Tapolcsányi Ferenc uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.
– Egy szekér van itt a fejedelem őnagyságától és egy staféta.
– A fejedelemtől? – hebegé aztán észre térve. – Mit parancsol őnagysága?
– Keljen fel kegyelmed azonnal, és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van – mondá a fejedelmi megbízott suttogva. – Ott megtudja a többit.
Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttől csillogó főúri öltözet. A kihímezett csipkés ingtől kezdve egész a kócsagos, bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.
– Kié ez a nagyszerű ajándék? – kérdé a várnagy elcsodálkozva.
– Ebbe beleöltöztet kegyelmed tíz rabot.
– Rabot? – hüledezék ez. – Hiszen sohase volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.
A fejedelmi megbízott megmutatta Apafi parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a kiküldött parancsainak, s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.
Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat, és elrejtette egy, a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.
Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.
– Mi lehet ez, atyafiak? – tanakodának egymás közt. – Talán megbolondult a fejedelem?
– Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak, és most megtesz bennünket főuraknak.
Eltalálták félig. Ott künn a hóhér ezalatt kovácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé, ismét dörömböztek a várkapun.
– Hej, ki van odakünn?
– Nem kisebb perszóna, hékás – felelte egy hang kívülről –, mint maga Teleky Mihály uram és a török császár biztosa.
Persze hogy rögtön nyílt a kapu, s hajadon fővel fogadta az őrség Teleky uramat, az Apafi hatalmas miniszterét.
Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos, Tahir nevű csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélőmester, és Krista Mihály a kancellista, egypár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.
Teleky Mihály legott félrehítta a várnagyot.
– Fel vannak a rabok öltözve? – suttogta.
– Igen.
– Helyesen van. Ki fogunk belőlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélőmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törődjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a keze ügyébe esik. Érti-e?
– Megértettem.
– No, hát lássunk hozzá.
A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára, a többiek hadd nézzék a kivégeztetést állva.
Az ítélőmester elkiáltá az első nevet:
– Bánffy Gábor!
Erre aztán elővezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár, és csak úgy zörgött a rengeteg aranycsat.
A hóhér suhintott egyet, és leesett a Juon feje.
A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betűkkel; Bánffy Gábor.
Az ítélőmester új nevet kiáltott ki:
– Béldi István.
Nemsokára a Béldi István feje is legördült. (Tulajdonképp Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetők bandájából való volt.)
A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykok, Bethlenek.
Midőn végre a tizedik vére is szétfreccsent a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály fölkelt ünnepélyesen, és megszorongatta a csausz kezeit.
– Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.
Mire a csausz kötekedve jegyzé meg:
– A felséges szultán mintegy tíz főúr kivégeztetését követelte példaadás végett az iránta tanúsított engedetlenségért, és a »mintegy« alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.
– Igen, de kilencet is.
– Jól van jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.
– Hm, akkor én meg a kilenchez.
– Feljebbezzük a dolgot a nagyvezírhez – mondá a csausz –, ha ő kerek számba tíznek mondja a »mintegy tíz«-et, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.
– Jól van! Feljebbezzük – szólott Teleky Mihály –, de akkor támassza fel nekem előbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse… és imhol a feje…
Erre aztán elnevette magát a csausz, és aláírta a protokollumot, hogy az ő jelenlétében lőn elég téve a felséges szultán kívánságának.
Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az időkben, amiket mi sóhajtozva nevezünk: »régi jó világ«-nak.
