KOÓS ISTVÁN REMEKELT CSIZMADIA • 1886 (38. kötet)

Teljes szövegű keresés

KOÓS ISTVÁN REMEKELT CSIZMADIA •
1886
(38. kötet)
Váltig kapom a szemrehányó leveleket az olvasóktól, hogy csupa miniszterekről és politikusokról írok egy idő óta, pedig jó volna ám – így írják – visszamenni megint a csendes falvakba, lerázni hajnalonkint a harmatcsöppeket az ákácfákról, meglegeltetni a pegazust a taposatlan fűben, kihallgatni a zsuppfedeles méhesekben a köpűk lakóinak szelíd döngését. Azoktól lehet ám tanulni szépeket, nem abban a »tisztelt Házban«, ahol annyira megragadtam. (Dehogy ragadtam, dehogy – azaz éppen abban járok, de nincs elegendő enyvem hozzá.)
Azt is írja az egyik »jóakaróm«, hogy hol van a derék becsületes Filcsik, akiről egykor annyit írtam, az volt nekem a legjobb emberem, aki tolt fölfelé. De úgy látszik, kifogytam a Filcsikekből? stb.
Mit? Hogy kifogytam? Hiszen nekem Filcsik tulajdonképp se ingem, se gallérom. Nem varrt nekem soha. Őróla irkáltam, az igaz, mert nekem úgy tetszett, de semmi közöm az öreghez. Az apám se szerette. Az egész famíliám nemzetes Koós Istvány uramnál dolgoztatott, később Imrik Jánosnál a felsősoron, még később Tutaji Gábor uramnál. Valamennyit ösmertem. Micsoda? Hisz, ha megharagszom, egész életemben csupa merő csizmadiákról írok, annyira nem fogytam ki belőlük.
Szerettem is őket mindég. Mikor a csizmáimat varrta Koós István, reggeltől estig ott ültem a háta mögött a kerek széken. Hatalmas perszóna volt, nagy parancsoló szemekkel, szigorú ráncos homlokkal, öklelőre kifent bajusszal és deres szakállal melyet csak az álla alatt hagyott meg, s onnan vezette fölfelé a füléig. Úgy vette ki magát a méltóságos ábrázata mintha egy szakáll-rámából kukucskálna ki.
Roppant nagy embernek néztem az öreget, de csak addig, míg az én csizmámat varrta, feszült érdeklődéssel lestem minden öltését, minden mozdulatát, amint hol a furda, hol a lapos tűhöz nyúlt, amint vagy a bicskiát, vagy a hovájt, vagy a csirizt, vagy a sodrót, vagy a kármentőt, vagy a cifrázó kérget, vagy a kaptát, vagy az árt, vagy a csutakot, vagy a szöget, vagy a kalapácsot vette elő. Istenem mekkora lángész kell ahhoz, hogy annyi szerszám közt eligazodjék.
Éppen akkoriban (az én gyermek koromban) jelent meg a Jókai regénye, az »Elátkozott család«, ahol egy csizmadia van leírva, gondolom nemes Bajcsi András Komáromból, akit dacból alispánnak választottak meg a komáromiak, s akiből olyan alispánt csinált Jókai, hogy azóta se termett párja.
Mikor elolvastam, vittem a regényt Koós uramnak, hadd örüljön ennek a történetnek ő is, hogy mivé lehet egy csizmadia a gondviselés különös vezérletéből.
Elolvasta egy vasárnap délután.
– No, hát mit szól hozzá, Koós bácsi? – kérdeztem másnap.
– Nem volt valami nagyon derék ember.
– Micsoda, hogy Bajcsi nem volt derék ember?
– Nem szerette a mesterségét. Bolond volt, punktum. Hát nem szebb dolog szabni, vágni, tűvel öltögetni a gyönyörűséges, szebbnél szebb kordován és karmazsin bőröket, mint a pennával festegetni azokat a bolhányi betűket. A sok megfirkált papír-paksamétákban molyok devernálnak, a szép karmazsin csizmákban fehér lábú menyecskék lépegetnek begyesen. Hát szeretném tudni, melyik a különb mesterség?
– Igen, de egy vicispán mégiscsak szörnyű nagy ember.
– Nagy ember, hát miért nagy ember – pattant fel. – Azért mégse tudok én olyan viceispánt, aki a csizmát meg tudná fejelni, de sok olyan csizmadiát tudok, aki jó ítéletet tudna hozni.
Nagy, hatalmas perszónának látszott előttem ilyenkor Koós uram, aki fumigatíve nyilatkozott a tudósokról és a nagy emberekről. Semmi tekintélyt el nem ösmert. Még a királyt is csak annyiba vette, mint egy kuncsaftot – aki azonban másutt dolgoztat. Mert hát fogalma sincs róla, mi az igazi csizma, amit igazi régi módi, céhben növekedett, remekelt mester készít, és nem holmi dibdáb fuser, aki a remeket le se tévén, avatatlan kézzel nyúl hozzá a nemes szerszámokhoz. De még jó, hogy az a szerencsétlen kapta rá nem kiált egynémelyikre: »takarodsz innen, te szamár«.
Történt, hogy a vármegye kézre kerített egy Kusza Pista nevű, rablógyilkossággal gyanúsított egyént, aki állítólag megölte a pörmetei zsidó kocsmárost, s elszedvén a pénzét, bejött hajnalban a városba, ahol is a Koós uram csizmás boltjában megvett egy bornyúbőr csizmát hat pengő forinton és egy százassal fizetett.
A gyanúokok összegyűlvén mindenfelől, elfogták Kusza Pistát, de a dacos legény vakmerően tagadott mindent, s olyan ügyesen tagadott, hogy immár lehetetlen volt elítélni, noha a vizsgálóbíró kétségtelenül látta bűnösségét.
Természetesen Koós uramat is kihallgatták a csizmavásárlás körülményeire nézve, eleibe hozván a csizmákat.
– Valóban, ezek a csizmák tőlem valók – szólt Koós István.
– És egy százassal fizetett értök?
– Valóban egy százassal.
– Tagadja a gazember.
– Az lehetetlen – mondá Koós István rendületlen hittel. – Azt szeretném én látni.
– Hiszen előttem is mindent megtagad.
– A tekintetes úr előtt? Azt elhiszem. De én előttem, Koós István remekelt csizmadia mester előtt? Azt nem hiszem. Ohohó! Hogy gondolja azt a tekintetes úr? Hát kinek néz engem a tekintetes úr?
A vizsgálóbírót, a hiú Bubly Jánost bántotta a kevély csizmadia hencegése.
– No hát jól van, Koós uram, mindjárt megmutatom az állapotot.
S intett a hajdúnak, hogy vezettesse elő a rabot.
Szép szálas legény volt Kusza István, egyenes, mint a gyertya, és vad mint egy medve.
– Nézd meg ezt az urat, Pista – kezdé a szolgabíró –, nem ösmered?
Kusza Pista rápislantott úgy féloldalt Koós uramra, aki élesen merőn tekintett a betyár szeme közé.
– Sohasem láttam – felelte a vádlott nyugodtan.
Koós uram megcsóválta a fejét, mire diadalmas tekintettel folytatja a szolgabíró:
– Pedig azt állítja, hogy nála vetted a gyilkosság után való hajnalon azt a borjúbőr csizmát.
– Valóban azt állítom – vágott közbe Koós István. – Hát nem eljöttél a boltomba és nem ezt a párt választottad ki a nagy ládából, miután széthánytál vagy száz párt? Hát nem igaz?
– Nem igaz – ismétlé a betyár jámbor arcával.
Koós uram még jobban csóválta a fejét, de azért még nem mondott le a reményről:
– Nézz meg csak jól, hékás! És tudd meg, kivel beszélsz, hékás! Mert Koós Istvány remekelt csizmadia mester vagyon előtted, hékás, és nem valami bolond ember. Hát úgy felelj, hékás, hogy valami cáfolat ne légyen, mert különben hiába lészen, hékás. Mondjad csak még egyszer a szemembe, hogy nem igazba járó a mondásom.
– Mondtam már, hogy sohasem láttam az urat, se a csizmáját.
– No, úgy is jól van, hékás.
Egyet köhintett Koós uram, aztán nagy lelki nyugalommal megtörülgette gyöngyöző homlokát a keszkenőjével.
– Már most hát nem beszélek ezzel a tacskóval tovább, tekintetes uram. Most már a tekintetes úrhoz szólok. Hozassa csak elő azt a csizmát még egyszer.
– Mire való ez, Koós uram?
– Mintsem az én becsületemen essék csorba, tekintetes uram, azt gondolom, mégiscsak inkább essék csorba a csizma becsületén.
– Nem értem.
– Ha már szégyennek kell történni, hát a csizmán essék a szégyen, ne rajtam, pedig szeretem a kezem munkáját. Érti-e már a tekintetes úr?
– Dehogy értem, dehogy.
– Hát tessék azt a csizmát megvizsgáltatni, szakértő remekelt mesterek által kifejtetni.
– Minek?
Koós uram zavartan küszködött egy darabig, kereste a szavakat, amikkel a nagy titkot elárulja.
– Vagyon pedig azon balról a sarkától kezdődve, a második öltésnél egy vak vágás. Punktum.
S mint aki egy nagy lelki tehertől menekedett meg, megkönnyebbülten fordult a gyilkos felé, hogy igazolja előtte az eljárást.
– Azért volt az a csizma hat forint, hékás. Mert különben hét forint lett volna és ötven krajcár.
A csizmát csakugyan felfejtették szakértők előtt és megtalálták a vak vágást a második öltésnél, ahol Koós uram mondta, aki valamennyi csizmájának, amit ő varrt, minden ráncára emlékezett még évek múlva is.
Most már nem mondhatta Kusza Pista, hogy nem tőle való a csizma.
De nem is mondta többé, bevallott mindent a Koós uram nagy dicsőségére, akihez fogható csizmadia nem létezik már manapság.
Olyanok ugyanis vannak még, akik vak vágásokat tesznek a csizmákon, de olyanokat mondok, hogy nincsenek, akik az árszabásnál emlékeznének a vak vágásokra.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem