CSEJTE VÁR ÉS ASSZONYA • 1886 (38. kötet)
CSEJTE VÁR ÉS ASSZONYA •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:
Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.
Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan »beírás« is, ami bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, aki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.
A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.
Magyarország majd minden várát áztatta a vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.
S egyik sem olyan égre kiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)
1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.
– Mi a neve?
– Ponikan János.
– Ebből semmit sem tudok. Hová való?
– A csejtei pap.
– Be kell ereszteni – mondá a nádor, s mosolyogva fordult a környezetéhez –, hátha szerelmes üzenethordó lesz a jámbor lelkész, a szép csejtei asszonytól.
(Akkoriban a gróf Nádasdy Ferenc főlovászmester és a híres hős feleségét, Báthory Erzsébetet hítták »csejtei szép asszony«-nak.)
Belépett a lelkész.
– Mi újság, atyám, azon a vidéken? – kérdé a nyájas modorú nádorispán, ki kivált alsórendűekkel igen egyszerű és familiáris tudott lenni.
– Nagy baj van ott, kegyelmes uram – kezdé Ponikan János –, éppen panaszt tenni jöttem.
– Nono – vágott közbe Thurzó tréfásan –, mi a baj? Bizonyosan a stóla körül lesz valami hiba.
– Eltalálta, kegyelmes uram – szólt rendíthetetlen nyugalommal a lelkész –, az én vidékemen nem lesz többé se házasság, se keresztelő.
– Hogyhogy? – kiáltott fel a nádor csodálkozva.
– Báthory Erzsébet kiirtotta leányinkat, kegyelmes uram. Minden rózsát leszakított, hogy rózsavízben mosakodjék.
– Világosabban beszéljen.
– Vért használ mosdásra, fürdésre, s eddigelé hatszáz leányt öletett meg iszonyú kínzással. Irtóztató az, kegyelmes uram.
A nádor hátratántorodott.
– Gondolja meg kegyelmed, mit beszél, gondolja meg kegyelmed, kit vádol.
– Öreg ember vagyok, ősz hajam van, kétszer gondolom meg, ha egyet mondok, tudom, hogy a fejemmel játszom, ha beszélek, de azt is tudom, hogy a lelkemet játszom el, ha hallgatok.
A nádor belenézett a tisztes aggastyán okos, őszinte szemeibe, és így szólt:
– Hinnem kell kegyelmednek, és mégis… érthetetlen az egész. Beszéljen el körülményesen mindent, amit tud.
Erre aztán előadta a pap, hogy a szép Nádasdyné dolga hogy kezdődött; arcul ütötte egyszer a kiszolgáló frájját oly erősen, hogy annak a vére kiserkedt, és az ő arcára freccsent. Mikor letörülte a tükörbe nézett, s az idegen vércsepp alatt az ő arcbőre mintha virulóbbá, üdébbé vált volna egy lehelettel. Így támadt benne a szörnyeszme, leányok vérében mosdani, fürödni.
Hiú asszony volt, sokat mosdott, fürdött, tehát sok vérre volt szüksége. A leányokat összefogdosták, s addig verték, míg a testük meghasadt: kezüket ollóval metélték, hátukat fodorsütő vassal égették.
Thurzó György nagyon felindult e vádra, s rögtön útnak indult a megfelelő személyzettel Csejte várába.
– Olyan előkelő a bűnös – mondá –, hogy csak a nádor meri ott az igazságot megtalálni.
De meg is találta. Mikor a semmit nem gyanító Nádasdyné várába egy délután betoppant, éppen akkor is talált ott egy leányt agyonkínozva, két másikat meg kínzás alatt.
– Hogy tetszik a vár kegyelmeteknek? – kérdé a fonnyadó szépasszony a vendégeitől, amint azok a várat körülnézték. – Hát a szobáim, kamaráim milyenek?
– Bizony elég szépek – mondá a legidősebb lovag –, szinte sajnálom a kegyelmes húgomasszonyomat, hogy ki kell innen költözködnie.
– Nekem? Hová? – kérdé Báthory Erzsébet gúnyosan.
– Igenis kegyelmednek.
– Ugyan? Talán kegyelmed kedvéért?
– Igenis az én kedvemért.
– Hát kicsoda kegyelmed voltaképpen?
– Én Thurzó György vagyok, a nádorispán.
– Úgy – pattant fel Erzsébet, és még mindig felbiggyesztett ajakkal viszonzá. – Szép dolog, hogy a saját várában rendelkeznek gróf Nádasdy Ferencnével. És vajon hová szállásol kegyelmed, ha szabad kérdenem, talán a földszintre, a cselédek közé?
– Nem; még lejjebb valamivel.
Báthory Erzsébet most sápadt el, megértette, hogy mi van lejjebb: a börtön.
– Kegyelmed foglyom, asszonyom.
Legott bezáratta a vár egyik börtönébe, amely legalul volt, s megtartván a vizsgálatot, kitűnt az évek óta űzött leánygyilkolás idegrázó borzalmaival.
Erzsébet cinkosait is összefogatta, s 1611. január 7-én kivégeztette Furkó Jánost, Jó Ilonát és Szentes Dórát, mint akik segítségére voltak a leányok kínzatása és megöletésében.
A szépasszony sem került fel többé a föld alatti börtönből, hanem inkább nemsokára még lejjebb jutott: a kriptába.
Ott múlt ki a börtönben, ijesztő vázzá soványodva.
Szörnyű dolgairól sok tarkabarka, megrázó történetet és mesét írtak azóta.
Míg végre nemrégen akadt egy krónikás, aki most harmadfélszáz év múlva figyelmeztette Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna csukatni azt a szegény, nyomorult asszonyt, hanem az – őrültekházába.
