BESZÉLGETÉS A KÖZVÉLEMÉNNYEL (Interjú) • 1886 (38. kötet)
BESZÉLGETÉS A KÖZVÉLEMÉNNYEL
(Interjú) •
1886
(38. kötet)
(Interjú) •
1886
(38. kötet)
Tegnap kijelentette a szerkesztőnk, hogy igyekezzünk, csináljunk húsvétra valami jó lapot: mert egy idő óta szűkiben vagyunk az érdekes eseményeknek. »Ház« nincs, az egy kolumna üres tér, háború-kilátás sincs, az meg a táviratrovatot teszi tönkre. A cár ruhákat varrat a feleségének, Vilmos alszik, Bismarck a legyeket kergeti róla. Egyszóval nem történik semmi. Hát csináljanak, amice, valamit!
Ezeket a szerkesztő mondta.
De hát én istenem, ugyan mit csinálhatnánk mi? Az ilyen apró újságíró legfeljebb főbe lőheti magát, de az is csak kétsoros hír és csak borgis betűkkel.
Komor szerkesztőségi ráncok ültek ki a homlokokra.
A vezércikkíró így szólt:
– Majd csak találok valamit. (A vezércikkíró rendesen talál.)
– Majd csak jön valami – vigasztalódék az újdondász (mert ennek már jön az anyag, aminthogy jött is a Pécsely-eset – de ez »latinul« van írva).
– Majd csak kigondolok valamit – erősködött a tárcaíró (mert csak ez dolgozik a levegőből).
A külföldész vígan csörömpöltette az ollóját, a színházi rovatvezető fumigatíve dőlt el karszékében, mint egy hárem pasa; mert őneki éppen megfordított hivatása van. Annak, ki a politikusokat tartja szemmel, abban áll a dolga, hogy azt, amit embereiről megtud, minél érdekesebben írja meg, míg ellenben a színházi rovatvezető abban virtuóz, hogy amit a személyzetről megtud, azt minél érdekesebben hallgassa el.
De a legnagyobb úr mégis a »választási mozgalmak« vezetője, mert ez tetszés szerint kezeli a kerületeket, elhelyez jelölteket, »több, mint bizonyossá« teszi győzelmeiket és vereségeiket. Ellenjelölteket megsemmisít. Amit ötszáz hordónyi folyadék megteremtett, azt egy csöpp tintával tönkre veri, megírván: »az ellenjelöltnek nincsenek sanszai«.
Ezek mind urak, de én szegény jámbor reporter mivel biztassam meg a szerkesztőmet. Azt ígérem neki, hogy: »majd megtudok valamit« (mert a reporternek a megtudás a vezénylő műszava).
– Hát ugyan mit tud meg, amice?
– Hiszen ha én azt tudnám, hogy mit lehet megtudni…
– Hát tudja mit, interjuvoljon meg a holnapi számra valakit.
– De kit?
– Akárkit. Valami nagy potentátot, aki most divatban van.
Hm, de hát ki van most divatban? Az öreg Deák Ferenc már meghalt, Tiszát nem érdekes interjuvolni, mert ő maga magától is elmond mindent, amit el akar mondani, Apponyit pláne abszurdum lenne, mert az még olyanokat is elmond magáról, amit nem akar elmondani. Kit ostromoljak hát meg?
Szerencsére van egy ismerős képviselőm, akivel véletlenül találkoztam este hazamenet.
– Képviselő úr, kérem, egy szóra.
– Tessék.
– Ki most a legnagyobb és legérdekesebb potentát Magyarországon?
– Most? – riadt fel csodálkozva s ijedten tapogatta meg a kabátja belső zsebét. – A közvélemény, édes barátom. Teringette senki más, a közvélemény.
No, az igaz. Ezzel volna most a legérdekesebb szóba állni – gondoltam magamban nevetve, hiszen tulajdonképen az ő livréjét viselem. Csodálatos dolog az, hogy olyan urat szolgálok, akiről sem én nem tudok semmit, sem ő nem tud rólam semmit. Sem ő nem látott engem s én sem láttam őt. S mégis neki mondom el mindennap, amit tőle szedek fel mindennap.
Ezen a témán csavargott az eszem egész este, ezzel is dőltem le ágyamba, hanem hohó, úgy látszik, az ajtómat elfelejtettem becsukni, mert íme megnyílik csikorogva és belép rajta Kopek Miska, facér újságíró, aki már nyolc hónap óta be akar jutni a lapunkhoz.
– Szervusz, Miska! Hol veszed itt magadat ilyenkor? Mit akarsz?
– Öltözz fel hamar – mondá lelkendezve. – Menjünk!
– Hová?
– Megtudtam a Közvélemény lakását, elvezetlek oda.
– Lehetetlen.
– Tudom, hogy meg akarod interjuvolni.
– Igen. Menjünk.
Felöltöztem és megindultunk; hol jártunk, merre mentünk, nem tudok róla számot adni, városok, falvak között mintha tündérbocskor volna a lábunkon, átfutottunk, majd egy kietlen mező következett, utána erdő és rét, míg végre így szólt Miska:
– Mindjárt ott vagyunk. Vigyázz, meg ne botolj itt valamibe.
Tele volt hordódarabokkal, tört zászlónyelekkel és kövekkel a hely körös-körül.
– Lassan, szépen lépdelj, mert sok harapós kutyája van.
– Kinek?
– Hát a Közvéleménynek. De hopp, helyben vagyunk.
Egy elég nagy, félig zsúppal, félig zsindellyel fedett háznál állottunk. Miska dörömbözött az ajtón.
– Ki az? Ki van odakünn? – hangzott egy szapora hang.
– Én, a »Pesti Hírlap« reportere.
– No, hát gyere be, szolgám, ha te vagy – s eltolván belülről a závárt, egy kackiás menyecske állott előttünk, szép lett volna arcban villogó szemeinél és magas fehér homlokánál fogva, de akkora nyelve volt, hogy égy félrőfnyire lógott ki a szájából.
– Mit akartok? – szólt, amikor beeresztett.
– A Közvéleménnyel akarok beszélni – mondám. – Kihez van szerencsém?
– Én a felesége vagyok az öregnek, a »Szabadszólás«. Vele akartok beszélni? Az nem úgy megy. Menjetek, beszéljetek helyette lányaimmal. Az öreg még alszik. Várjatok a sorotokra.
– De nem lehet ám, mert a holnapi számra kell.
– Micsoda?
– Az interjú.
– Hát nem követjelöltek vagytok?
– Nem.
– No, az más, mert azok alkalmatlankodnak minduntalan, pedig még korán van, az öreg még szundikál. A kedvetekért azonban fölébresztem. Azok a szemtelenek rá sem hederítettek három év óta!
A Szabadszólás bement egy kamrába, de az ajtóban megfordult.
– Jó ideig kell várakoznotok. Mert az uram aluszékony, nehezen ébred, de meg be is van hányva mindenféle szeméttel, gazzal, három év óta nem sepergettük le róla, hát eltart egy jó ideig, míg kihámozom.
El is tartott egy óráig, míg a Szabadszólás az urát felébreszté és felöltöztette.
Koronkint hallottuk a mellék kamrából, amint diskurálnak egymással.
– Ébredj, öreg.
– Ugyan hagyj békét – morgott a Közvélemény durcásan.
– Megjött az időd. Most már megint te leszel az úr, öreg. Hát ne okoskodj; kászmálódj. Glédába, ha mondom. Urak várnak reád odakünn.
– Tudom, az Eötvös Károly meg az Éles Henrik. Régen megmondtam nekik, hogy semmi keresetük nálam.
– Nem, nem, újságírók várnak rád.
Kevés vártatva bevezette a felesége karonfogva, de a szeme akkor is be volt hunyva félig.
Nagy, izmos ember az öreg, vastag erőteljes karokkal, de a lábai meg vannak dagadva úgy, hogy csak támolyogva tud menni. Bozontos szemöldei parancsolón árnyékolják be szemeit.
Meghajtottam magamat; mire a Közvélemény lustán leereszkedett egy karosszékbe, s halkan recsegtette a szavakat:
– Mi tetszik, uram?
– Hát kérem én a Pesti Hírlap reportere vagyok és azért jöttem méltóságodhoz, hogy eszmecserét folytassunk együtt s azt olvasóimmal közölhessem.
– Ne címezzen engem, barátom. Köszönöm a Kaas Ivor szíves jóindulatát, de nem élek vele. Én csak egy szegény köhögős öregember vagyok. Én nem csinálok semmit, én semmi sem vagyok; nekem semmi cím sem dukál. Én már csak alszom. Én már csak arra vagyok jó, hogy a feleségemnek legyen kit ápolni.
– De kedves bátyám – kezdém felbátorodva –, hogyan beszélhet így? Hiszen valóságos fejedelem, úr, aki diktál.
– Diktálok, édes fiam, de csak a papírkosárnak. Visszavonultam már én a közügyektől teljesen.
– Sajnálom, hogy meg kell önt cáfolnom, mert a választásokat mégiscsak ön csinálja.
– A választásokat? – mondá a Közvélemény mélabúsan. – Csalódik, fiatal ember. A választásokat a lányaim végzik el. Én már semmit sem csinálok. Be is adom nemsokára a kérvényemet Tiszához, hogy belügyminiszteri engedéllyel változtassa át a nevemet valami egyébre. Mert csak alkalmatlanságomra van ez a név. Mit gondol, uram öcsém, kell arra valami stempli?
– Ötven krajcáros!
– Az isten verje meg, aki kitalálta – pattogott az asszony.
– Csitt, anyjuk, csitt. Ne zúgolódj. Minek az? Mit érsz azzal el? Ne koptasd a szádat, anyjuk. Minden úgy van jól, ahogy van.
Felette csodálkoztam a Közvélemény e rezignációján, de hogy valami érdekeset mégis megtudhassak, ismét átvittem a szót a közelgő választásokra.
– A leányaim csinálják – ismétlé az öreg álmosan.
– Hogyan, önnek lányai vannak?
– Három lányom van – szólt szerényen. – Eredj anyjuk, szólítsd be őket, hadd lássák az urak.
Az asszony elkurjantotta magát, s a három leány megjelent előttünk sorba.
Az első, aki jött, igéző szépség volt, hosszú hajjal, piros pozsgás arccal, szép termettel.
– Ez a legidősebb leányom – mondá.
– Nagyon szép.
– Csinos, becsületes, de nem lát szegény, mind a két szemére vak.
Valóban hályog borította a szemeit.
Utána egy szőke futott be szétszórt hajjal, égszín szemeiben ábrándos tűzzel. Csupa pántlika, csupa csipke; az utálatig kacéran nézett szét, s amint a lámpához közelebb jött, észrevettem, hogy szemöldöke, arca ki van festve.
– Ez jó gyerek – súgta az öreg apó –, de végtelenül hiú. Minden szép szót készpénznek tart.
Végre bejött a harmadik leány, egy zsákot tartva a kezében. Alacsony, sovány teremtés volt, zöldes sárga arccal, kidülledt szemekkel.
– Ez a legfiatalabb leánykám. Ez is áldott jószág, csak az az egy baja van, hogy roppant kapzsi.
– Úgy? Azért van hát a kisasszony kezében a zsák?
– Természetesen – nevetett fel lustán az öreg. – Csak azt nézi az én leányocskám, ki vet zsákjába többet… Nos, mit szól a családomhoz, amice?
– Derék leányok!
– Amilyenek olyanok – morgott a foga között. – De hát mit csináljak? Én nem vesződöm semmivel. Teljesen ők viszik a választásokat. Írja ezt ki kérem a »Pesti Hírlap«-ba. Mit alkalmatlankodik nekem a programjaival az a sok ember? Én már semmi sem vagyok. A lányaim sem vesznek sokba. Ők sohase mondják senkinek, hogy »beszéljen a papával«… Hát én velem már ne is beszéljen senki. Írja ezt ki kérem a »Pesti Hírlap«-ba.
Búcsúzáskor kezet szorított velem és miután megígérte, hogy örökké járatni fogja a »Pesti Hírlap«-ot, én arra figyelmeztettem szerényen, hogy talán ideje volna már, ha a kisasszonyokat férjhez adná.
Kacagott és még jobban behunyta a szemeit.
– Oh oh! Ne is beszéljünk róla.
Erre aztán – igazán nem emlékszem, hogy mit álmodtam.
