III. MUSZKA VENDÉGSZERETET
III. MUSZKA VENDÉGSZERETET
Első és egyedüli szerelmem Mari volt.
Mari egy tündérszépségű leány gyönyörű fekete szemekkel, halavány barna arccal, kedves pici koráll-ajkakkal, délceg, magas homlokú, melyen a fenség és méltóság honol. Ha haragszik, olyan, mint egy Zrínyi Ilona, ha megkérleled, Széchi Mária lesz belőle, ha el van keseredve, Ronow Ágnes, ha nénekel, Sziklay Emma. Egyszóval a Mari igen szép leány volt. Őrülten szerettem, kész lettem volna életemet feláldozni érte, csak nőül nem vehettem, mert igen szegény volt.
Legalább még nem. Számító ember voltam teljes életemben s kikerestem magamnak az egész vármegyében a legbetegesebb leányt, akinek valamicskéje van, s akit inkább gyűlöltem, mint szerettem, mert úgy vettem, hogy vagyonával szerelmünk közé tolakodott, megházasodtam, s imádott Marimat hagytam a színészi pályára lépni.
Életem szerencsétlen volt. A feleségem meggondolta magát és sehogy sem akart meghalni. Az apja ezalatt megbukott, s én még a vagyoni reményektől is elestem. Így kell a parti-hajhásznak!
Marim, az én kedves egyetlen szerelmem ezalatt meglehetős sikereket aratott a színpadon. Már Pesten is vendégszerepelt és tetszett. Kinek és hol nem tetszett volna ő? Óriási sikerek aratásában csak az gátolta, hogy nagyon erényes volt, és hogy csak engem szeretett.
Meglehetős fizetése volt már, s én elhatároztam, hogy itt az ideje az első feleségemtől elválni. Lutheránusok voltunk mind a ketten, tehát könnyen ment a dolog.
Én addig is az én szívem bálványával éltem, mint ahogy de Caux marquis Adelinájával Nicolini Kísértem egyik városról a másikba, mígnem egy kisebb németországi városban megkaptam a válópöri ítélet hiteles szövegét, s az egyház áldását is ránk adták. Törvényes férj és feleség voltunk, s azonfelül Marim hatezer forinttal szerződött egy másodrendű szentpétervári színházhoz, minélfogva a tejbe is volt aprítani, s semmi, de semmi sem hiányzott a mennyországból, melyet ez egyszer a földre varázsoltunk.
Nőm elragadta a szentpétervári közönséget; Szentpétervár legelőkelőbb körei tömjéneztek neki, maga a nagyherceg is állandó páholyt tartott, és valahányszor nőm játszott, mindig megjelent az előadásokon.
Később azután elő kezdte venni mindazokat az eszközöket, amelyekkel civilizált emberek hadjáratot viselnek könnyelmű nők szíve ellen: hanem bizony hajótörést szenvedett minden enemű kísérlete.
Mari becsületes nő maradt és egyedül engem szeretett.
Egy tavaszi napon történt, hogy szállásunk előtt az udvarmester hintaja áll meg, s azután felcammogott a magas szikár alak s a cár nevében felkérte nőmet, hogy a zarskoje-selói palotában rendezett egy előadáson, a legnagyobb művészek és művésznők társaságában részt vegyen; egyszersmind kijelenté, hogy több napig a cár vendége lesz, s az ottani ünnepélyeken részt veend.
Mari azt mondta nekem, hogy ez a lehető legnagyobb kitüntetés a világon, s hogy most fog kezdődni művészi pályájának magaslata. A hír és dicsőség nyájasan mosolyog feléje a magasból
Én nem értettem hozzá. Elhittem neki s némán öleltem össze, midőn kijelenté, hogy a zarskoje-seloi előadáson örömmel vesz részt, de csak azon feltétel alatt, ha a férjét is meghívják: nélkülem nem megy.
Oh, pöhölyke mert így neveztem tréfásan , milyen jó maga!
Az udvarmester az orra tövét vakarta és azt mondta, hogy erre vonatkozólag nincs instrukciója.
Aztán távozott.
Másnap egy illatos levélkét kaptunk a cár monogramjával, az udvarmester által írva, melyben mindketten a cár vendégeinek hívattunk meg.
Most tehát nem volt akadály többé. Nőm örült és vidáman ugrált egész nap szobájában, mint a kis bárány a barátságosan mosolygó napfénytől. De én magam, isten tudja: miért, lehet: rossz előérzetből, nem tudtam örülni szívem szerint az én Mimim (mert így is híttam) dicsőségének, ámbár viszont elégedetlenkedni és rossz arcot mutatni sem mertem, mert valóságos mintája voltam az oly derék, jámbor papucshősöknek, aminőket tisztelt kollegám, Balázs Sándor szokott megörökíteni imitt-amott, hogy az isten neki bűnül ne vegye!
Az idő mindent meghoz. Mindent, mindent! (Idővel még tán a bazilika is felépül s a Romhányi utolsó strófája is készen lesz.) Azt a pillanatot is meghozta az idő, midőn Zarskoje Selóba utaztunk, s azt is, midőn oda megérkeztünk.
A második emeleten volt számunkra három szoba berendezve, a világhírű fénnyel épült cári palotában, éppen a nagyherceg lakosztálya fölött.
Az előadandó darab a Sevillai borbély volt. A díszelőadás ebéd után kezdődött hét órakor, és körülbelül tízig tartott, utána estély következett a pazar fényű termekben. Az én Mimim igen jól mulatott, hercegek, főméltóságok, zsibongtak körülötte, s maga a nagyherceg is két tour-t tett vele a csillagos teremben. Egész este alig férhettem hozzá, ide-oda lökdöstetve a sok nagy úr által.
Már ennél én sokkal jobban mulattam odahaza Bundás-Pátyon, a kasznáréknál, gondoltam magamban s szántam szegény Marit, akinek annyi léhűtővel kellett ott társalognia.
Csak néha vetett egy-egy pillantást felém, mintha mondta volna: itt vagyok; reád gondolok.
Alig vártam, hogy vége szakadjon a mulatságnak, s szobáinkba vonulhassunk, hol el fogja nekem fecsegni, ha majd az ágya szélére ülök, szokott szeretetreméltóságával minden élményét.
Nos, végre elérkezett ez a gyönyörteljes pillanat is. Mari ott feküdt a patyolat selyem ágyon, levetkőzve, éji pongyolájában; hosszú, lebontott haja igézőn takarta tündérszép meztelen keblét, többet engedve látni mégis, mint amennyi elég, hogy az ember megittasuljon a gyönyörtől. Oh, istenem, milyen bámulatos szép volt így!
Ágya szélén ültem. Kerek fehér karjaival gyengén átölelve tartotta nyakamat s édes álmodozással beszélt a ragyogó jövőről, mely reánk vár Elhallgattam volna a végtelenségig
Két óra múlhatott el ez álmodozásban, midőn egyszerre behunyta szempilláit, elálmosodott. Egy csókot nyomtam még így álmosan is mosolygó piros ajkaira
Jó éjszakát, Mimi mondám halkan de már nem volt időm befejezni.
E pillanatban alig észrevehető zörej hallatszott a padló megnyílt s Marim ágyastul eltűnt Egy gépezet villámgyorsan lesüllyeszté úgy mindenestül a nagyherceg hálószobájába.
A padló ismét bezáródott, s én ott maradtam egyedül a Marim ruháival, melyek egy széken hevertek.
Kétségbeesetten ordítottam fel, mint egy vadállat, mint a hím oroszlány, midőn párját lelövik mellőle. Oh, ha ekkor látott volna Balázs Sándor, mi minden ki nem telhetik egy papucshőstől!
A középső szoba ajtajának rohantam, mely a lépcsőzetre vezetett, honnan lerohanni készültem s fellármázni az egész palotát, ölni, gyilkolni mindenkit, aki utamba téved.
Két testőr állta el utamat az ajtónál.
Dühösen löktem meg az egyiket.
Mi baja önnek? szólt az hidegen.
Eresszenek, mert mindjárt ölök. Ármány, gyalázat! Hol van nőm? Ki vagyok játszva! Alávaló kerítők! Segítség!
Önnek kár ilyesmit észrevenni, uram! jegyzé meg a másik. Önnek legjobb lett volna most feküdnie és csendesen maradni!
Az egész világot meg fogom ölni!
Az bajosan történik meg, mert ön fogoly. Egy óra múlva indul Szibériába. Itt az ukáz, mely azon esetre szól, ha ön nyugtalankodnék.
Szájamat bedugták, kezemet hátrakötötték és még azon éjjel kocsiba ültettek hogy élve temessenek el Szibériába.
Szegény Mari, mi történt veled? Mi lesz belőled?
--------------
Tizenöt évig dolgoztam ott az ólombányákban. Isten a megmondhatója, mennyit szenvedtem! Mint fiatal embert vittek oda s mint megtört agg tértem e napokban hazámba, véletlennek köszönve megszabadulásomat.
Keserűen fogom emlegetni életem egész során át azon napot, melyen ama nagy kegyben részesültem: a cár vendége lehetni.
Hogy szegény Marimból mi lett, nem tudom. El sem bírom képzelni. Ha valaki tudna valamit sorsáról, értesítse a Budapesti Napilap-ot.
U. i. Petőfivel egyszer sem találkoztam az ólombányákban.
