EGY TEMETÉS • 1886 (38. kötet)
EGY TEMETÉS •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Valahányszor jubileumot rendeznek nagy embernek, népszerű hazafinak tömjént vagy fáklyát gyújtanak, mindég eszembe jut egy koporsó, s ha hallom a nép üdvrivalgását, mindig hallani vélem közte egy kopott, kenetlen halotti szekér kerekeinek monoton nyikorgását.
De hogy az elején kezdjem, el kell mondanom, hogy 1849-ben engem is elfogtak és a budai Ferdinánd kaszárnyában ültem, semmit sem tudván arról, ami odakünn történik, türelmetlenül várva szabadulásomat, mikor jön a börtönőr a csörömpölő kulcsokkal és így szól: »Fel is út, alá is út, mehet.«
Lelkem még szebben is kiszínezte azt. Hátha egy hatalmas tömeg jön rémítő zsibajjal, s a vastag börtönajtó zárját föltépve özönlik be, s vállára emelve nagy éljenzés közt visz ki az éltető napfényre, melyet oly régen nélkülöztem.
Mert el sem tudtam képzelni, hogy a világ nem forr odakünn. Ezer meg ezer esély ötlött eszembe. A börtön homályában egész csaták estek meg kombinációimban, s ezekkel a csatákkal frappáns fordulatok támadtak.
Hiszen mindenki csak nincs becsukva. S akik szabadon maradtak, azok majd csak csinálnak valamit. Lehetetlenség az, hogy veszteg üljenek.
Ha valami csattanást hallottam valahol, mindig felpezsdült bennem a vér.
Mi volt ez?
Sokszor kuporodtam le komor cellámban, fülemet egészen a földhöz hajlítva, ha nem hallok-e ágyúszót valahol…
De bizony csendes volt minden… roppant csöndes.
Egy tavaszi napon végre, úgy április eleje lehetett, sokat mondó arccal nyitott be a börtönőr.
– Mi újság? – kérdém mohón.
– Szállást változtatunk – mondá szokott kegyetlen rejtélyességével.
– Szabad vagyok? – kiáltám.
– Én azt nem mondtam – viszonzá –, hanem elmegyünk innen.
Elsápadtam s halkan, tompán kérdém:
– Hova?
– Nem messzire.
Minden tagom meg volt dermedve: ez az ember a másvilággal példálózik, de csak apródonkint vallogatja ki.
Azt hittem róla, hogy gyöngéd – pedig akkor is kegyetlenkedett.
– Erre a cellára szükségünk van – mondá, miután előbb megkínzott a kiszámított előadási formával –, önt tehát át fogom délután kísérni az Újépületbe Pestre.
Szabadabban lélegzettem fel. Tehát nem ölnek meg, csupán egyszerű szállásváltoztatás. Hm, de miért változtatják meg börtönömet? Alkalmasint azért, mert nincsenek biztonságban. Itt valaminek történni kellett. Semmi kétség.
S ebből a vékony szálból elkezdtem szőni a reményt.
Bizonyosan nagy dolgok történnek ott künn. Tán csata folyik. Kossuth segítséget hozott, Klapka visszatért, győzött és Pest felé jön. A foglyokat tehát átszállítják biztosabb helyre. Vagy meglehet, a nép próbál szabadítási kísérleteket a Ferdinánd kaszárnya ellen.
Délután egy kocsiba ültettek s én végre, majd egy évi fogság után künn lehettem, láthattam az utcákat, a szabadon járó embereket, a kék Dunát és szívhattam az utca szabad levegőjét – egy félóráig, amíg ti. Budáról az Újépületbe értünk.
Úgy örültem ez útnak, hogy azt most harminchat év múlva én sem tudnám leírni, de önök sem tudnák érzelmeimet megérteni.
Milyen út volt ez! Milyen mohón falta szemem a látnivalót! Mennyi benyomás egyszerre. Most egy évig nem látok annyit, mint akkor egy félóráig!
Szótlanul ült mellettem a porkoláb vagy meglehet beszélt is, de én nem hallottam abból semmit, néztem a házakat, az utcákat, a jövő-menő embereket és az arcokból igyekeztem kiolvasni, milyen hangulat van ma Magyarországon.
De nem tudtam meg. Ezek az élő, de szürke arcok el nem árultak semmit. A házak ott álltak közömbösen. A Lánchíd fakóbb lett valamivel. A Duna azonban csak olyan szöszke, mint azelőtt.
Istenem, miről tudom meg a világ folyását? Ha megszólíthatnék valakit vagy ha az a tátottszájú oroszlán a Lánchídfőn elkiálthatná: mi történt azóta. De az is úgy van csinálva, ha megelevenednék se szólhasson… Egy oroszlán, akinek nyelve nincsen…
Most már lemondtam a reményről, hogy valamit megtudhassak, midőn lépésben végig haladva a Lánchídon, egy temetkezési menetet érünk utol.
Két rossz vedlett, fekete pokróccal betakart gebe húzott egy halottas szekeret.
A halottas szekérnek az egyik kereke új volt és meg sem festették. Rettentőn kirítt a három társa közül.
A kerekek különben egyformán nyikorogtak. Régen láthattak már azok hájat.
Fent a szekéren egy roppant nagy, feketére bemázolt koporsó nyugodott. Egyetlen szál virág sem volt rajta.
A koporsó után három ember ment gyalog, egy mosónéféle alak, egy alacsony, zömök ember, kockás, szakadozott blúzban, és egy cilinderes öregúr. A két férfi diskurált együtt valamiről halkan, közömbösen. Az asszonyság kigombolta téli felöltőjét, megoldá fekete kendőjét, s láthatólag élvezte a tavaszi napfényt.
Valami szegény ördögöt temetnek.
Ez bizonyosan a felesége. Az egyik férfi a komája, a másik, a cilinderes meg valami pártfogó.
Az ember olyan helyzetben, mint én voltam, mindent megnéz, mindent meglát, minden külső eseményt feldolgoz agyvelejében, s a benyomások egész raját érzi át.
Szekerünk lassan haladott mellettük, de minél közelebb értünk a halottaskocsihoz, annál jobban feltűnt a koporsó nagysága.
Ugyancsak kemény legény lehetett, akit ott visznek! Rettentő nagy darab! Egész házikó az a koporsó! No, ugyan nem valami nagyon szerethették őkegyelmét, míg itt fent volt. Vékony kíséret jutott osztályrészéül. Jól járt, hogy elment.
Vajon ki lehetett?
Egy percre megkapott a kíváncsiság.
És amint a halottas kocsi a Lánchídról leérve oldalt fordult jobbra, míg mi balra tartottunk, alkalmam nyílott egy pillantást vetni a koporsóra, a koporsó fehér festékkel odamázolt betűire.
A halántékomhoz kaptam, fölszisszentem, s halotthalványan roskadtam hátra a kocsiba.
– Mi az? Mi baja önnek? – kiáltott fel a porkoláb. – Az a koporsó – lihegtem képemből kikelve –, az a név.
– Nos?
– Wesselényi Miklóst viszik ott a temetőbe.
– Nos? Talán rokona az önnek. Higgye meg nekem, nem tesz az semmit!
Igen, Wesselényi Miklóst temették és így temették.
Teremtő isten, hát mi lett azóta Magyarországból! Hát lehetséges ez! Talán már nem is élnek magyarok?!
Mindent tudtam most már. Amit az élők arca el nem árult a helyzetről, elmondta a legelső halott, akivel útközben találkoztam.
