EGY HALOTT – AKINEK KIMENŐJE VAN • 1886 (38. kötet)
EGY HALOTT – AKINEK KIMENŐJE VAN •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Csodálatos esemény történt velem a legközelebbi őszi esték egyikén. Megittam szokott teámat vacsora után otthon, lefeküdtem s egy jó havanna szivarra gyújtva, végigolvastam a lapokat az ágyban.
Éppen a Lung és Gebhardt-eset volt szellőztetve a lapokban, s igen megnyugtatólag hatott rám, hogy Gebhardtnak bizalmat szavaztak a doktorok. Mert hiába, a humor jótékony befolyással van a kedélyre s a kedély jótékony befolyással van az egészségre.
Mert roppant egészséges gondolat az, uraim, hogy egy monstre deputáció a kötelességmulasztást kötelességteljesítéssé változtassa. Argumentum Asiaticum – éppen az ázsiai kolera dolgában. Hatalmasan lehetett ezen nevetni. Az ördögbe is, az orvosok vannak vádolva, de ők bizalmat szavaznak egymásnak, s ezzel minden ki van egyenlítve.
Tisztán emlékszem, hogy mosolyogva oltottam el gyertyámat s éppen kéjesen eresztettem egy füstmacskát szivaromból az orromon át, midőn az ajtó csendesen megnyílt s egy ügyvéd barátom lépett be az ajtón, aki a 73-iki kolerában halt el. A biz a… testestül lelkestül Macskási Bódi.
Az a csodálatos, hogy én e percben nem láttam ebben semmi csodálatost. Pedig becsületemre mondom, nem aludtam és nem álmodtam, valamely félkábultság volt az. Bódi után egy posztótáskát cipelt az inasa, a megboldogult Varjú Pista, aki nemsokára Bódi után halt meg és a saját költségemen temettettem el.
– Szervusz, Bódi – mondám minden félelem nélkül –, hogy jössz ide?
– Kimenőm van ma.
– Úgy? Hát mi újság a másvilágon?
– Kutyául állunk, barátom.
– Mi bajotok van?
– Nem férünk odalent. A temetők mind tele vannak. A másvilágon minden hely el van foglalva. A népesség annyira megszaporodott, hogy zavargásoktól lehet tartani. Éppen tegnap egy hete adtak be a lelkek egy instánciát az úristenhez, hogy segítsen.
– No és mi az indorsata rá?
– Az úristen – mint biztos forrásból halljuk – a budapesti magisztrátusra bízta a dolgot. Az pedig nem ér semmit.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy azoknak nincs egyebük ellene, mint az ismeretes vörös dezinficiáló por. Az pedig csak arra való, hogy a hatóság elmondhassa: »Minden intézkedés meg van téve«. Ezt a port maga a halál találta fel, hogy az áldozatok meg ne szökjenek előle, hanem nyugodtan várják.
– De hát, Bódi fiam – mondám –, mit törődsz te ezzel, hiszen neked nyugalmas helyed van, hiszen téged egy tág kriptában temettünk?
– Igen, igen, de a klienseim miatt fáradozom, mert én vagyok a lelkek ügyvédje és közbenjárója.
– No és mit szándékozol tenni?
– Tudom is én. Éppen téged akartalak megkérdezni, mit gondolsz. Neked tán volna valami eszméd. Én már mindenből kifogytam. Most vagyok a legvégső stádiumon. Ha ez is dugába dől, vége mindennek.
– Mibe jársz most?
– Magával a halállal akarok paktálni.
– A halállal? Hisz neki az ellenkező áll érdekében!
– No tudod, neki is megvannak a maga bajai. Szorítják, pajtás, őt is, én reménylem, hogy végre engedni fog.
– Kik szorítják?
– Hát először a pokolból folyton jön a tömérdek fenyegető leirat, hogy szűnjön meg már, mert nincs se elegendő katlan, se elegendő tüzelőfa. Az öreg Szent Péter is egyre írogat le a vén kaszásnak az égből, hogy már nem győzi a rengeteg munkát, éjjel-nappal a kapunál állani és beeresztgetni az érkezőket. Aztán a halál komán magán is látszik a kimerültség. Hogyne! Egyszerre négy kaszával dolgozni! Mondhatom neked, hogy engedni fog. Éppen most is azért van kimenőm, hogy tárgyaljak vele, de még eddig nem bírtunk megegyezni.
– És mik a propozícióid?
– A meghatalmazás szerint járok el. A legelső propozícióm az volt, hogy ki kellene eszközölni a fővárosi kórházak bezáratását, mert oda ha egy egészséges embert visznek is be, menthetetlenül meghal. A halál a szemem közé nevetett: »Hát bolondnak hisz engem az úr, hogy én a kórházakat engedem? Azokból élek.« – Hát jól van – válaszoltam –, maradjanak a kórházak, hanem távozzék Gebhardt. – »Micsoda – ordított fel a halál dühösen. – Ön a jobb kezemet akarja levágni? Nem, soha.« Toporzékolt, káromkodott és elkergetett.
– No! És annyiba maradt?
– Nem, visszamentem egy félóra múlva és akkorra már lecsillapodott egy kicsit. De meg nekem is eszembe jutott egy ügyvédi fogás, amit szép csendesen előadhattam neki.
– Mi volt az, kíváncsi vagyok rá?
– Elmondtam neki: Lássa, kedves halál koma, önmagának árt azzal a nagy vehemenciával. Mert ha újságokat olvas, tudhatja, hogy háborús világ van kerekedőben. Az pedig nagy szüret önnek (Meghiszem azt – vágott közbe a halál csillogó szemekkel) és egészen ingyen jön, de a háborúhoz pénz kell. Hogy pedig pénz legyen, ahhoz delegáció kell. Hogy pedig delegáció lehessen, ahhoz az szükséges, hogy a német delegátusok a törvény szerint Pestre jöjjenek. De tudja, milyen félénk a német, éppen most tanácskoznak azon, hogy ön miatt nem tanácsos ide jönni. Azért, ha egy kicsit messzebb lát az orránál, beszünteti a tömérdek halálozást.
– Ezt elég ügyesen csináltad, Bódikám.
– A halálon is fogott a szép szó s legott gondolkozóba esék: Jól van, meggondolom a dolgot, találjunk valami módot, de Gebhardtot és a kórházakat nem engedem. Ez a férfi – így szólt – nagyra van hivatva. Én fölemelem őt és olyan elégtételt adok neki, hogy az egész világ elbámul. »Mi fog történni?« kérdém remegve. A halál fölemelkedett, megrázta száraz ujjait és így szólt jóslatszerű hangon: »Lesz egy nap, amikor eggyel több kolerás ember fog meghalni a keze alatt, mint ahány megbetegszik.« »Hisz az lehetetlen!« kiáltám. »No majd meglássa« – viszonzá ő.
– Eredeti gondolat a haláltól! Hát végül mégis miben állapodtatok meg?
Éppen felelni akart Bódi, amidőn az inas hozzá lépett, és megrántotta a kabátját türelmetlenül:
– Menjünk már, tekintetes úr… menjünk.
– Ugyan, hagyj békét, Pista… ne szemtelenkedj – kiáltám –, hadd beszélgessünk egy kicsit.
– Nem lehet – dünnyögté Pista –, menjünk!
Erre én méregbe jöttem, kinyújtottam a kezemet és egy hatalmas legyintéssel úgy vágtam nyakon – az éjjeli szekrényen álló vizes edényt, hogy az száz darabra törve, szörnyű csörömpöléssel gurult le a padlóra.
Hűs szellő csapta meg arcomat. Szétnéztem; a szoba egészen üres volt. Varjú Pistának és Macskási Bódinak híre-hamva sem maradt.
A kakas éjfélt kukorikolt a szomszéd vendéglő udvarán.
Én pedig összerázkódtam s kiejtém szájamból a szivart, amely még égett.
Lehetetlen tehát, hogy aludtam, hogy ezt egészen álmodtam.
Valami igaz van ebben mégis, kivált most borzong bele a hátam, mikor a mai esti lapokban olvasom: hogy megbetegedett kilenc ember, meghalt tíz ember.
Ez igazán több mint teljes siker.
Hanem a számokat illetőleg mégis bevette a halál argumentumnak a delegációt.
