A TÁRSADALOM (Egy előkelő család botránya) • 1886 (38. kötet)
A TÁRSADALOM
(Egy előkelő család botránya) •
1886
(38. kötet)
(Egy előkelő család botránya) •
1886
(38. kötet)
Önök minduntalan előhozzák ezt a nagy urat, a Társadalmat, aki immár annyira vitte, hogy miniszterek is őrá apellálnak, aki sujt, jutalmaz, s még a bíró is megreszket előtte a bírói székében, aki a törvénnyel majdnem egyenrangúvá tette magát, roppant terjeszkedik, nyüzsg, mindenbe beleszól és belenéz s olyan szuverén hatalom, mint maga az uralkodó.
Nézzük már meg egyszer mélyebben, hogy miféle úr hát ez a társadalom.
Egy szép fiatal leányt ösmertem, nevezzük Marinak, akinek az apja sok pénzt gyűjtött. Gazdag ember volt és elhatározta, hogy a leányát nem adja férjhez máshoz, csak egy báróhoz vagy grófhoz.
S valóban addig cipelték a kis Marit ide-oda, míg végre akadt egy báró, aki szemet vetett rá, úgy félig-meddig. Hiszen, én istenem, annyi szegény báró van már a világon.
A leányt valami ügynök által (mert már Amor úr is zsidó ügynökökkel dolgozik) ügyesen megkínálták, mire a báró gondolkozóba esett, de mégis így szólt:
– A leány nem éppen rút… hm, nem volna ellene valami nagy kifogásom, csak a termete nem kielégítő. Kicsike, alig ér a vállamig. Komikus egy ilyen alacsony asszonykával karonfogva sétálni.
Megértvén ezt a kicsinylő választ a hiú apa, azt üzente vissza a bárónak:
– Majd elég nagy lesz az, ha a pénzes ládámra ültetem.
– Persze – mondá a báró, s még azon a héten megtörtént az eljegyzés, s rá három hétre az esküvő.
A báróból gazdag ember lett, Marikából báróné lett. Mindenki megkapta, amit óhajtott. Csak a Marika apja kapott olyat is a lakodalomkor, amit nem óhajtott. Ti. tífuszt kapott és belehalt, természetesen mindenét a báróéknak hagyva.
Vígan élt a báró, de nem sokáig. A tömérdek pénz egy-pár év alatt elfogyott. S mihelyt odalett a pénzes láda, mindjárt alacsony lett neki az asszony. Fogta hát magát, otthagyta egy szép napon, elment Amerikába. Csak egy levelet hagyott hátra Marinak: hogy hiába keresné – ne keresse.
Sírt-rítt az asszonyka először a férjeért, de később egyébért is, mert kisült, hogy sok adósság maradt utána, mindenünnen összecsapódni készültek feje fölött a hullámok, rájött, hogy nemsokára még az utolsó párnát is ellicitálják a feje alól. Olyan jó rendben hagyta hátra a szép báró az ő kis bárónőjét.
A báróné ügyvédtől ügyvédhez, uzsorástól uzsoráshoz járt, hogy kölcsönt vehessen. Sehol sem kapott.
Azt mondták, az ő nevére nem adnak.
Egy gondolata támadt kétségbeesésében. Egy természetes gondolat. Keresett előbb olyan nevet, amelyre adnak.
Egy előkelő ismerőse nevét írta fel egy váltóra, s mindjárt volt pénze. Nem sokból áll az egész.
Hanem ezzel a pénzzel már nem lehet otthon maradni, rögtön csomagolt a kis szalmaözvegy és meg sem állott Florencig.
Ott élt egy darabig álnév alatt, míg a pénz tartott, vígan s mikor a pénz elfogyott, még vígabban. Virágárus leány lett az asszonykából. Természetesen, mit is lehetne Florencben kezdeni egyebet, mint hogy az ember beáll leánynak és virágot árul.
A virágáruláshoz két dolog szükséges, virág és mama. Mindennap friss virág és néha-néha friss mama is. Mert ügyes mama nélkül nem megy az ember semmire.
Mari is szert tett mamára, s olyan lett ő is, mint a többi. Ott járt-kelt kurta viganóban a téreken, a kávéházakban, rózsákkal a kosárkájában és az arcán.
– Tessék rózsákat venni!
A járókelők vettek is, hol az egyikből, hol a másikból. Hogyne! Hiszen olyan bájosan, kislányosan tudta elselypíteni: »tessék, tessék virágot venni«.
Csak egyetlen egyszer halt el ajkán e megszokott kiáltás s mintha varázslat volna, egy pillanat alatt oda volt minden virágja. A kis kosár kifordult kezéből, a rózsák kiborultak belőle, arcáról pedig eltűnt minden rózsa, holt halavány lett.
A férfi, akit megkínált, ránézett. És ő is összerezzent.
A báró volt. A férje.
– Hogy kerülsz ide? – hebegte.
(A bárónak a karján egy hölgy volt.)
Mari szemrehányólag tekintett rá, de bizonyos öröm rezgett a hangján.
– Istenem, az egy hosszú történet. Hát te… hol jártál te?
– Majd mindent elbeszélek – hadarta a báró zavarral–, majd mindent kimagyarázok. Most nem lehet. Légy este a Pavia kávéházban.
S ezzel közömbösen tovább ment a hölgyével.
Este találkoztak a »Pavia« kávéházban.
– Ki az az asszony? – kérdé mohón Mari. Ez volt az első kérdése.
– Egy ismerősöm… egyszerű vasúti ismeretség. Találkoztunk s elkísértem a hotelig.
– Meg fogom tudni – szólt Mari gyanakodva, s alkalmasint ez a gyanakodó szó dönté el sorsát.
– Hogy jutottál ide, idáig? – sürgeté a férj.
Mari mindent elbeszélt.
– Elhagytál. Nem tudtam hova lenni. Isten, ember elhagyott. Váltót hamisítottam, s ide szöktem. Hát te miért hagytál el?
– Láttam, hogy végem van otthon. Csak a golyó és az elmenetel közt lehetett választanom. Inkább elmentem, hogy majd dolgozom Amerikában s vagyont szerezve, egykor érted jöhessek. Mert én szeretlek, Mari, esküszöm s nem akarok nálad nélkül élni.
– Majd meglátom – szólt Mari félig könnyezve, félig boldogan.
– Egypár nap alatt lebonyolítom az ügyeimet s aztán elviszlek egy olyan országba, olyan helyre, ahol nyugodtan élhetünk elrejtve. De addig is meglátogatlak mindennap, mondd meg a lakásodat.
A hiszékeny Mari megnyugodott ebben s boldogan várta a kitűzött napot.
Valóban már másnap korán reggel kopogás hallatszott kis padlásszobája ajtaján.
– A férjem – gondolta Mari s hirtelen kiugrott az ágyából, hogy ajtót nyisson.
De nem a férje volt, hanem egy rendőr:
– Ön foglyom.
Mari fölsikoltott.
– Én? Az lehetetlen.
– Igenis ön. Egy férfi járt tegnap a rendőrségnél, aki önt följelentette, hogy váltót hamisított, mi kérdést intéztünk a hazájába, s letartóztatása el van rendelve.
– Mondja meg nekem, hogy nézett ki az a férfi.
– Barna, magas, sebforradással a homlokán.
– Ah, a férjem volt! – kiáltá Mari és aléltan összerogyott.
Igen, a szép báró így szabadult meg a feleségétől másodszor, hogy egyéb viszonyaiban ne legyen neki valamiképp terhére. Mert a báró előrelátó ember.
*
Biz az aztán úgy történt, a kis Marit elítélték otthon ötévi fegyházra. E nyár augusztusán szabadult ki Márianosztráról.
A kis Mari természetesen mindenütt megvetett személy, régi ismerősei elfordítják a fejüket, amikor látják.
De a báró, aki azóta hazakerült, még ma is kedvence a jó köröknek s olyan gentleman, mint annak a rendje.
Ilyen az a társadalom.
